Inkei Bence – Pálinkás Szűts Róbert – 2012.03.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=7158
Az idén ötvenedik születésnapját szimfonikus turnéval ünneplő Omega örökifjú énekesével a zenekar több mint fél évszázadot felölelő történetét elevenítettük fel, kezdve nagyszülők által küldött Elvis-lemeztől a félmeztelen éneklés befejezéséig. Szóba került Dmitrij Medvegyev orosz elnök, a Boney M., és hogy mi lehetett volna, ha.
Bár az Omega ötven éve létezik, a kapcsolatod a rock & rollal vélhetően korábban kezdődött. Nálad mi volt a kezdő lökés?
Engem a szüleim nem a Diótörőre vittek el, hanem egy Verdi-operára, ami szerintem állati jó dolog arra, hogy megszerettesse a zenét egy gyerekkel. Ameddig a Nyugat-Németországban élő nagyszüleimtől 1955-ben meg nem kaptam az első Elvis Presley-lemezemet, számomra a zene csak az operát jelentette, mert az a hagyományos tánczene nem tudott érdekelni. Az Elvis-slágerek viszont lenyűgöztek, hiszen ilyen zenét addig nem hallottam, és kértem a nagyszüleimet, hogy küldjenek még, így hamar sok új kedvencem lett, Louis Primától Fats Dominóig, és a rock & roll át is vette az opera helyét. Persze számomra akkor még a sport volt a legfontosabb, és elszántan futballoztam a Dohánygyári Kinizsiben, amelynek ott volt a pályája a közelben. Egy fiatalnak az ötvenes években egyébként is a sport volt az egyetlen kitörési lehetősége ? az meg sem fordult a fejemben, hogy ne csak hallgassam a zenét, hanem csináljam is, hiszen azzal úgy voltam, hogy ezt csak istenek csinálhatják. Ezen még az sem változtatott, hogy a foci helyett az edzőm nyomására atletizálni kezdtem, és hittem benne, hogy gátfutóként ott lehetek majd 1964-ben az olimpián.
Az ötvenes évekről beszélünk, te pedig a zenén keresztül komoly ízelítőt kaptál a nyugati világból. 1956-ban volt is egy jó pillanat arra, hogy kimenjen az ember oda, ahol a rock & roll van.
Bármilyen furcsa, de az emberben eleinte még nem volt az benne, hogy itt minden rossz. Ha megnézed a 6-3-as filmet, ott az angol közönség ugyanolyan szakadt volt, mint a magyar, és az a ködös stadion semmivel sem nézett ki jobban, mint a Népstadion. Október 23-án én egy iskolai focimeccsen voltam, de utána én is odafigyeltem, és egy tizenhárom-tizennégy éves gyerek azért már nem teljesen tudatlan. Tudtunk a szuezi válságról, otthon a szülők is hallgatták ezeket a zűrzavaros rádiókat, és úgy emlékszem, hogy mindenki úgy gondolta, hogy tök jó ez a dolog, de teljesen reménytelen. A nagyszüleim hívtak is, hogy menjünk ki mi is, de apám úgy érezte, hogy nyugaton se lenne könnyebb, és bízott benne, hogy ’56 egy figyelmeztetésként szolgál itthon. Engem pedig ez pont a 14-18 éves korig tartó korszaknak a kezdetén ért, ami szerintem a legfontosabb egy ember életében: akkor fontos még a közösség, akkor születnek a legfontosabb barátságok, úgyhogy minden idekötött. Elkezdődött a gimnázium, a lemezeket továbbra is gyűjtöttem, sportoltam és eldöntöttem, hogy építészmérnök szeretnék lenni. Viszont ’56-tól kezdve már éreztem, hogy azért külföldön egészen más világ van.
Hogy jutottál odáig, hogy mégis zenélni kezdtél?
’59-ben jött egy szokásos lemezcsomag a nagyszüleimtől, amiben volt egy számomra ismeretlen angol kislemez is: Cliff Richard és a Drifters, amiből később Shadows lett. Először azt hittem, hogy ez valami tévedés lesz, de aztán megmozgatott engem és a Blörót [Laux József], aki az osztálytársam volt: három olyan fazonú gitár, amilyet még életünkben nem láttunk, és pont olyan fiatal fiúk, mint amilyenek mi voltunk. Ezt a zenét már nem az istenek játsszák, hanem hozzánk hasonló földi halandók. Aztán jött a tél, vége volt a szabadtéri alapozásnak, minden unalmasnak tűnt, és ekkor jött az ötlet, hogy mi is csináljunk egy zenekart. Reálosztályba jártunk, csupa jó képességű gyerek, és tudtuk, hogy ami technikai kellék a zenekarhoz kell, azt mi is meg tudjuk csinálni. Üzletben hiába próbáltunk volna elektromos gitárt vagy erősítőt venni, azt se tudták volna, miről beszélünk. Ráadásul pont harmadikos gimnazisták voltunk, akik a gimi urai, hiszen már megvetették a lábukat, de még nem kell az érettségire készülniük. Elosztottuk egymás között a hangszereket: a Blöró egyből mondta, hogy neki csak a dob kell, nekem végül az egyik gitár jutott, pedig inkább a nagybőgőt szerettem volna, mert azon kevesebb húr volt. Elkezdtem járni gitártanárhoz, de ő dobozos akusztikus gitáron kezdett tanítani, csupa kényelmetlen dolgot, és egyik alkalommal észrevettem egy táblát az előszobában, hogy “Rock & rollt nem tanítok.” Eldöntöttem, hogy inkább magamtól tanulom meg a többit, kaptam egy gitáriskola könyvet külföldről, és ’60 nyarára jutottunk el odáig, hogy megvolt a berendezésünk, és már játszani is tudtunk valamennyire. Ez akkor még nem az Omega együttes volt, de a Lauxon és rajtam kívül Varsányi István és Kovacsics András is benne volt a későbbi Omegában.
Volt-e Pete Best az Omegában, és ha igen, akkor kicsoda?
Nálunk két-három Pete Best is volt, de volt köztük olyan, aki önként köszönt el tőlünk. Engem viszont ’61-ben felvettek építészmérnöki karra, pedig nem is voltam KISZ-tag. Az egy rendkívül időigényes egyetem volt, rengeteget kellett rajzolnom, és mellette még gátfutóként versenyeztem is, de ezt a problémát megoldotta az élet, amikor az első komoly versenyemen egy baromi nagyot buktam: ráestem a pálya betonszegélyére, és egy porcleválással el is intéztem a pályafutásomat. Tudtam, hogy a háromból egyet le kell majd adnom, mert a zene és a sport együtt nem fog menni, és akkor már láttam, hogy belőlem nem lesz olimpikon, úgyhogy azt hagytam abba. Az együttessel pedig már kezdtünk egész jól haladni, játszottunk július 4-én az amerikai követség ünnepségén, és mivel a rivális Petőfi gimnáziumnak is megvolt a maga zenekara, a Próféta, amiben a Benkő Laci zongorázott, rájöttünk, hogy a legjobb az lenne, ha ezt a két együttest egyesítenénk, és szép lassan, egyenként átszivárogtunk oda. Amikor 1962. szeptember 23-án felléptünk a Hess András téri Várklubban, akkor a rendezőknek nem tudtunk mit mondani, hogy mi a zenekar neve, ezért amikor láttuk, hogy ki van írva, hogy este az Omega együttes játszik, először azt hittük, hogy a helyünkre leszerződtettek egy másik együttest. Aztán mondták a rendezők, hogy valami nevet ki kellett találni, ez jutott eszükbe. Ez az oka, hogy ettől a vasárnapi naptól számítjuk az Omega létrejöttét. Ezért mindenképpen adja magát, hogy idén is legyen egy mai szemléletű Omega-koncert.
Az Omega volt a magyar beategyüttesek közül az első, amelyik külföldön is próbálkozott. Még a hatvanas években többször is voltatok Angliában.
Igen. Úgy indult, hogy 1968-ban lehetett Magyarországon először angol zenekart látni, amikor a Spencer Davis Group lépett fel a Kisstadionban. Volt egy balhé is, és onnantól kezdve a lovasrendőrség úgy gondolta, hogy neki ezen kell gyakorlatoznia, és az éves Omega-koncert volt az, ami ma a Fradi-Újpest. Az angol menedzsment akkor megnézett bennünket, és úgy érezték, hogy talán érdemes kivinni az Omegát Angliába. Az volt a feltétel, hogy cserébe egy angol zenekar is jön ide. Nekünk pedig szerencsénk volt, mert még ugyanabban az évben a Nashville Teens is jött Magyarországra, úgyhogy kétszer is kimehettünk. Red Star néven játszottunk kint, és olyan nagy vihart nyilván nem kavartunk, de azért kaptunk némi figyelmet. Mondták, hogy csak saját számokat nyomjunk, és mindenképpen demonstráljuk, hogy mi kicsit mások vagyunk, mint a többiek. Amikor másodszorra mentünk ki ’68 őszén, akkor már egy egész komoly turnénk volt, Edinburghtól Londonig, már lényegesen jobb helyeken játszottunk, mint tavasszal. Sőt, már előzenekarunk is volt, nem is akármilyen: a Presser Pici nézte is, hogy milyen jó már az a szemtelenül fiatal orgonistájuk. Őt Keith Emersonnak hívták, a zenekar pedig a Nice volt, amely csak ez után lett igazán híres, de már akkor is nagyon jók voltak. Olyan is volt, hogy az autópályán megálltunk valahol, és felismertük a Who tagjait. Odamentünk hozzájuk beszélgetni, és mondtuk, hogy Magyarországról jöttünk. Nem is értették, és azt hitték, hogy hollandok vagyunk, mert arról már hallottak, hogy ott vannak zenekarok. Akkor kezdtük felmérni, hogy nekünk ezek között a zenekarok között nincs esélyünk, viszont ha megtanuljuk a szakmát, abból a kontinensen már lehet valamit kezdeni.
Ott készült az első Omega-lemez is.
Igen, kint vettük fel az első lemezünket, de erre azt mondta a hanglemezgyár, hogy olyan nincs, hogy magyar zenekarnak előbb jelenik meg lemeze külföldön, mint itthon, úgyhogy tessék felvenni a dalokat magyarul is. Ez volt a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című lemez, olyan lett, amilyen, de hát mégis ez volt az első magyar rendes rockalbum, meg is jelent ’68 karácsonyán. Akkor már elkezdtünk gondolkodni azon, hogy szeretnénk egy koncepciózus lemezt is csinálni, amivel már tényleg le is teszünk az asztalra valamit: ez lett a későbbi Tízezer lépés, amit az egyik legerősebb lemezünknek szokás tartani, rajta a Gyöngyhajú lány, a Petróleumlámpa meg a Tízezer lépés. Abban az évben jött egy újabb angol zenekar, a Traffic, így nyitva volt az út, hogy újra mehessünk Angliába. Ráadásul már volt egy rendes lemezünk, és itt már a Red Start is elfelejthettük, már Omegaként hirdettek bennünket. Le volt kötve egy kéthónapos turné, mindenki jóváhagyta. Aztán nyáron a Balatonon turnéztunk, amikor jött az Interkoncerttől az egyik srác, hogy gyerekek, gáz van, nem mehettek Angliába. Kultúrpolitikai döntés jött az Aczéléktól, hogy az Omega már kétszer volt Angliában, és most a táncdalfesztiválokon minden díjat besöprő Illés együttest kell honorálni ezzel a lehetőséggel.
Mit szóltak ehhez az angolok?
John Martin, a Spencer Davis Group menedzsere egyengette a mi utunkat odakint, úgyhogy egyből Budapestre utazott, és mondta, hogy nagyon szépen köszöni ezt az “Illesz” együttest, de ez a másik már fel van építve, volt kint kétszer is, most pedig le van szervezve a turné, végre a következő szintre léphetne. A magyar fejesek viszont továbbra is az Illéshez ragaszkodtak, úgyhogy John Martin mondta, hogy nem tud mit csinálni, kiviszi őket Londonba, és bennünket majd visznek legközelebb. Kiment az Illés, hoztak magukkal egy balhét (Bródy János nyilatkozott a BBC-nek, amiből politikai botrány lett Magyarországon) – én a mai napig nem tudom, hogy mit nyilatkoztak kint, mert ahhoz, hogy ebből botrány legyen, nagyon provokatívnak kellett lenni. Mindenesetre ezzel sikerült elérni, hogy befejeződött az Omega angliai karrierje is, mert onnantól kezdve úgy álltak hozzá, hogy a magyar zenekarokkal vigyázni kell, a John Martin pedig megköszönte szépen az együttműködést. Egyébként az Illéséket ezért mi sose hibáztattuk, nyilván senki sem mondta volna a helyükben azt, hogy nem akarnak Londonba menni. Csak nekünk ott maradt a Tízezer lépésben egy nagy lehetőség, sosem tudta kifutni magát Angliában. Én úgy gondolom, hogy ez okozott a zenekarban egy olyan törést, ami aztán a későbbi változásokat is okozta.
Nyilván arra gondolsz, amikor ’71-ben Presserék kiléptek, hogy megalakítsák az LGT-t. Téged személy szerint hogyan érintett ez?
Négyen mentek el: Presser, Laux, Somló és a szövegírónk, Adamis Anna, gyakorlatilag kettévált a csapat. Megmondom őszintén, nekem akkor az volt a véleményem, hogy én be is fejeztem, és jöjjön az építészet. De azért az emberben volt egy csakazértis, és az egészben az volt a kínos, hogy mi nem éreztük, hogy ők ezt a változást már egy éve tervezgették, pedig nekem a Laux ezer éve haverom volt. Később kiderült, hogy ők eleinte más jellegű változásokat terveztek, de végül egyszerűbb volt kilépni és újat kezdeni, semmint egy-két poszton változtatni. Én folytattam le velük a diplomáciai tárgyalásokat: megtarthattuk a nevet, elosztottuk a szerkót, és végül is békésen alakult a válás, csak az egészben az nem volt szimpatikus, hogy miután előző évben sok külföldi fesztiválon játszottunk szép sikerrel, a Laux az Omega nevében tárgyalt koncertekről, de úgy, hogy majd lesz némi átalakulás. De nemcsak ez volt a meghiúsult angliai turnénk következménye, hanem az is, hogy a későbbi fesztiválokon már mindenki kicsit másként gondolkozott, és belénk ivódott az, ami bennem már amúgy is megvolt a sport miatt: szép egy magyar bajnokság, de azért ami igazán számít, az az olimpia vagy a világbajnokság. Ha egy rockzenekarnak ambíciója van, akkor csak nemzetközi szinten érdemes próbálkozni.
Mit gondolsz, mi lehetett volna az Omegából, ha nem hiúsul meg az a brit turné?
Hát, amikor meghallottam a Led Zeppelint, akkor azt mondtam, hogy gyerekek, hagyjuk ezt abba, mi az angolokkal az életben nem fogunk tudni versenyezni. Ehhez képest az egész magyar rock egy vicchalom. És ezek a zenekarok csak jöttek egymás után: nem is az első generációra gondolok, mint a Beatles, Stones, Hollies, Who, mert ezek fényévekkel előttünk voltak, viszont az utánuk jövő második nemzedék tanult zenészekből állt. A Led Zeppelin, a Cream, a Small Faces meg a többiek technikailag és szakmailag is tökéletesek voltak – ez már egy más világ volt, amihez mi egyszerűen nem is hasonlíthattuk magunkat. Nagyon jó volt, amikor az egész Cream zenekar ott volt a Marquee klubban a koncertünkön, és az Eric Clapton utána odajött, hogy érdekes volt, amit csináltunk, de ebben benne volt, hogy ők egy teljesen másik szint, egyszerűen nem vagyunk veszélyesek rájuk. Akkor kezdett rockzenévé válni az addigi beatzene, és ebben egyértelműen a britek diktálták a tempót. Tudtuk, hogy csak egy saját stílussal lehet esélyünk, és ez lebegett a szemünk előtt a későbbi európai koncerteken is, de akkor már a Blöróék úgy gondolták, hogy fel kell zárkózni a hihetetlen jó technikai tudású zenekarok mellé, ráadásul divatba jöttek a szupergrupok: a Cream feloszlott, és megalakult a Blind Faith, szerintem ők is valami hasonlóban gondolkodtak. Mi viszont nem ezt az utat választottuk.
A magyar rockzenészeket miért nem ritkította meg úgy a rock & roll szerinted, mint az angolszászokat? Nálunk Radics Béla kivételével nem voltak áldozatok.
Ott sokkal rombolóbb, önpusztítóbb életet éltek, míg itthon nem is lehetett kábítószerekhez jutni. Mi is találkoztunk ezzel, bár én ki voltam zárva, hiszen én nem tudok rendesen leszívni egy cigarettát sem. Meg benne volt az is, hogy nem is volt esélyünk, hogy olyan fajta zenét játsszunk, amihez kell ez a hangulat, ezt meg sem mertük próbálni.
Ti elég nagy sztárok voltatok a keleti blokk több országában is. Ez minek volt köszönhető?
Nekünk egyetlen nagy mázlink volt az amúgy sokkal tehetségesebb lengyel és cseh zenészekkel szemben, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk. A csehszlovák zenekarok többségét ?68 után betiltották, úgyhogy annyi esélyük volt, mint Szálasinak a Népbíróság előtt, a lengyelek meg voltak annyira szabadok, hogy az igazán tehetségesek kimentek külföldre, és még a saját sztárjaik is szabadon utazhattak nyugatra. Nálunk viszont pont kedvezett a klíma annak, hogy Budapest legyen a térség rockzenei központja, pláne, hogy ez nem egy tehetségtelen nép a miénk sem. Sok zenekar döntött úgy ezért, hogy ő nem akar nyugatra menni, hanem a keleti blokk az pont elég, és a pici magyar színtér kiterjedt a viszonylag zárt kelet-európai piacra. Szerintem emiatt van, hogy túl sok zenész lett Magyarországon, és ez a mai napig probléma, hiszen ma már mennek oda a legnagyobb világsztárok, akkor viszont még mi lehettünk “a kelet Rolling Stonesa”. A hasonlat, ha másért nem, azért mindenképpen helytálló lehet, mert az Omegán és a Rolling Stoneson kívül nem tudok más, ötven éve megszakítás nélkül működő rockzenekarról.
A Szovjetunióban mennyit kellett játszanotok?
Nekünk a Szovjetunió fehér folt volt, ugyanis annak idején mindenki mehetett, akit oda meghívtak és betartotta a szabályokat. Bennünket is eljöttek megnézni a Kisstadionba az ottani koncertügynökségtől, és mondták, hogy nagyon jó, de a Szovjetunióban ez nem fog menni: ott nem lehet levenni a mikrofont az állványról, mindenkinek egy helyben kellett állni, a szövegeket is átnézik, le kell vágni a hajunkat, szóval olyan kompromisszumokat kellett volna kötni, hogy mi inkább erre nemet mondtunk. Ennek köszönhetően maradt meg a Szovjetunióban az a furcsa legenda, hogy már láthatták azóta a legnagyobb angolszász zenekarokat is, de az Omegát még mindig nem. Viszont az idén lehet, hogy végre össze fog jönni az oroszországi koncert. Nagyon sok olyan orosz vezető és gazdag üzletember van ugyan is, aki abban az időben volt egyetemista, amikor az Omega menő névnek számított kint. Volt olyan, hogy Jurij Luzskov, moszkvai polgármester egy háromezer fős exkluzív koncertet szeretett volna a Kreml kongresszusi termében, de az végül nem jött össze. A leghíresebb ilyen rajongónk pedig Dmitrij Medvegyev elnök, akinek egyetemista korában két nagy kedvence volt, a Deep Purple és az Omega. És mindez úgy, hogy mi sosem játszottunk ott: egyszerűen nem ért meg nekünk ennyit az a sok kompromisszum, amit kötnünk kellett volna, mert akkoriban tényleg elég sokat koncerteztünk más külföldi országokban. Végül pedig közbejött egy olyan eset, hogy Japánba repültünk éppen, amikor kényszerleszállásra került sor, pont a Szovjetunió fölött, és akkor elhatároztam, hogy innét még valahogy hazakecmergünk, de én többet repülőre nem szállok föl.
A Léna című számot nem ez az eset ihlette?
Nem, az egy hangulat eredménye. Akkoriban már úgy csináltuk a számokat, hogy először külföldön vettük fel a lemezt, angolul, és utána készült el a magyar verzió is. A Csillagok útján lemezt csináltuk akkor, és iszonyú hideg volt Németországban, innét jött a Russian Winter című számunk ötlete. Annak a számnak eleve volt egy oroszos hangulata, úgyhogy a magyar címe Orosz tél volt. Erdős Péter persze egyből el akarta hitetni velünk, hogy mi ezzel mondani akartunk valamit, pedig nem is akartunk. Végül ő találta ki, hogy a szám címe legyen az, hogy Léna, ha már úgyis benne van, hogy “Dmitrij Lénáról mesél”. Mondjuk a Sanzonbizottságnak nem annyira tetszett a “Léna eltűnt egy hajnalon” sor, de megmagyaráztuk, hogy ez nem az, amire ők gondolnak. [nevet]
Végül aztán a lányod is Léna lett.
Pedig ez nem is volt olyan egyértelmű. Már amikor a kórházban voltunk, és mondta az orvos, hogy most már mondjunk valamit, akkor kattant be, amit mondott egyszer a rendőr, aki megállított az autómmal, vagyis hogy milyen stílusos, hogy én egy Opel Omegával járok, pedig ennek leginkább az az oka, hogy szeretem azt a kocsit. De erről ugrott be, hogy milyen hülye vagyok: ha már egyszer lányom született, akkor mi más lehetne a neve, mint Léna?
Erdős Péterrel sok ilyen konfliktusotok volt? Mert a ti szövegeitekbe is bele lehetett volna magyarázni ezt-azt.
Igen, de mi tudatosan nem akartunk olyan üzeneteket a szövegeinkbe, amilyeneket a Bródy csempészett az övéibe. A Tini eleve egy közéleti szereplő, mindenről véleménye van, de mi nem ezért csináltuk és nem is ez volt a szándéka vele. A mi szövegírónk, Sülyi Péter úgy gondolta, hogy mindig legyen azért egy kicsit elgondolkodtató dolog a szövegeinkben, de ezek ilyen véletlenszerűen jöttek. Amivel a legtöbb gondom volt, az egy Tűzvihar című szám, ami a Tízezer lépésen jelent meg, de annak a nemzetközi verziója annyival jobban sikerült, hogy a hatos lemezünkre rátettük ezt az új verzióját. Akkor épp külföldön voltunk, és mire hazajöttünk, láttuk, hogy megjelent a hatodik lemezünk, de a Tűzvihar nincs rajta. Kérdeztem az Erdős Pétert, hogy mégis miért, hiszen így az egyik oldal 21 perces lett, a másik meg 14, ráadásul a Tízezer lépésen egyszer már megjelent ugyanezzel a szöveggel. Mint kiderült, az “égett rom, riadt nap, vörös csönd itt maradt” sorral volt baja, és mivel pont nem voltunk itthon, ez sajnos lemaradt.
Az Omegának az NDK-ban volt több rajongója vagy az NSZK-ban?
Én Kelet-Németországgal azért nem nagyon hivalkodnék, mert mindig megkaptuk azt, hogy csak azért vagyunk ott ilyen nagyok, mert a nyugati zenekarok nem jöhetnek be. A kelet-német zenekarok közül többen is a mi mintánkra szerveződtek, és az állam valamelyest támogatta is őket, mint ahogy a sportolóikat is. Arra büszkébb vagyok, hogy az NSZK-ban és Svájcban is komoly táborunk volt, sőt, van a mai napig. Az sem véletlen, hogy az első jubileumi koncerteket éppen Németországban kötöttük le, ez május első hétvégéjén lesz. Emiatt kimaradt pár nagy vidéki magyar város a március 9-én induló tavaszi turnénkból: Debrecen, Győr, Miskolc, Kecskemét, Veszprém, Székesfehérvár. Az most a tervünk, hogy a német turné után lesz még két hétvége, és ott négyet ezek közül meg lehet csinálni.
Miért nem játszotok idén a Sziget nulladik napján?
Erről a Gerendaiékkal többször is beszéltünk, és ők azt mondták, hogy a Sziget image-ébe nem fér bele az Omega.
De hát Geszti Péter is játszott a Szigeten, vagy korábban az Illés.
Nekünk azt mondták, hogy ez inkább olyan alternatívabb dolog, és ezt mi elfogadtuk, pláne, hogy a közönség nagyobb része a Szigeten általában külföldi. Volt 2010-ben az ő szervezésükben a Stargarden nosztalgiafesztivál, és akkor úgy tűnt, hogy ezt átértékelik, és megcélozzák a jubileumot, de aztán ez elsikkadt. Én is úgy érzem, hogy nem a Szigeten kéne ezt tartani, de végleges helyszín a budapesti koncertre még nincs. Az Aréna nem különleges, és a Népstadion sem, csak akkor lett volna az, ha a lebontás előtti utolsó esemény az Omega koncertje lenne. Most úgy tűnik, hogy nem is bontják le, viszont már csak korlátozott befogadóképességű helyszínként működik tovább. Ami jó lenne, az a Hősök tere, de nem a Felvonulási téren, hanem pont az emlékmű előtt.
Mennyire fogjátok erőltetni azokat a látványelemeket, amelyek mindig is meghatározták az Omega koncertjeit?
Mi arra a vádra, amit ránk ragasztottak, hogy mi biztos csak a hiányosságainkat palástolnánk a külsőségekkel, mindig azt szoktuk mondani, hogy ez egy olyan színpadi műfaj, aminek igenis látványosnak kell lennie.
Oké, de azért az Omega űrrockos korszakát így sem mindenki értette.
Azt mi sem értettük. [nevet] Én is csak annyit értettem, hogy 1973 nyarán megkaptam a Pink Floyd Dark Side Of The Moon című lemezét, és egész nyáron azt hallgattam, és tudtam, hogy ez az, amit esetleg mi is meg tudunk oldani, mert nem a virtuozitásról szól, hanem egy sajátos hangulatról. Ez nekünk nagyon jól állt, és valószínűleg évekig ezt kerestük magunkban. És ha belegondolsz, azért olyan számokat, mint a Léna, az Időrabló, Mozgó világ, te mástól nem nagyon hallhattál. Azok annyira egyedi hangzásvilágot képviseltek, amire nyugodtan merem mondani, hogy ez az igazi Omega-hangzás. Az Omega-rapszódiával ezt akartuk megerősíteni, mert ebből az egészből egy hiányzott: egy klasszikus, monumentális megszólalás, amit egy igazi, wagneri szimfonikus zenekarral lehet csak előidézni. Ezzel a műsorral itthon az Operaház vezetésében bekövetkezett változások miatt végül csak Németországban léptünk fel, és már van nyárra is lekötve pár, amelyek közül különösen a berlinire vagyok kíváncsi: ott egy gyönyörű, nyolcezres arénában a nyár összes péntek-szombat estéjén vannak koncertek, és mi az utolsó előtti hétvégén játszunk majd pénteken, másnap pedig Ozzy Osbourne és a Black Sabbath. Az egészben az a jó, hogy eddig ránk több jegyet adtak el.
Tőled is megkérdezzük, hogy mennyiben lett volna más a magyar popzene, ha nincs Erdős Péter?
Nem tudom megmondani. Minket biztos nem szeretett nagyon, de respektált. Nagy kárt nem tudott okozni nekünk, de semmiben nem segített. Le is nyilatkozta, hogy ha volt választási lehetősége, hogy kit segítsen, akkor nyilván a Szörényiéket, Koncz Zsuzsát vagy az LGT-t választotta és nem bennünket. Egy nagyon okos ember volt szerintem, de jellemileg már voltak vele gondok. Ő egy elég furán baloldali beállítottságú ember volt, viszont a főnöke, Bors Jenő ugyebár Landler Jenő unokája volt, szóval az ideológia elég egyértelmű volt. Az megint más kérdés, hogy szerintem a Bors és az Erdős gazdasági szempontból nem vezették rosszul a Hungarotont, és elég sok lehetőséget adtak zenekaroknak. Tény az is, hogy akit akartak, azt eltaposhattak, de az igazán nagyokat nem tudták. Én például Baksa-Soós Jánosnál nagyobb fazont nem ismertem a mai napig, és a Kexnek meg is jelentek kislemezei. Nem támogatták ugyan, de eltiporni sem tudták. Ugyanúgy a Nagy Ferót és a Beatricét sem, mert nekik is jelentek meg dolgaik, csak a Feró érezte, hogyha albuma is megjelenhetett volna, és emiatt egyezkedik az Erdősékkel, akkor sérült volna az image-e.
Amikor Erdős Péter 1978-ban azt mondta, hogy három éven belül világsztárunk lesz, miért nem titeket próbált befuttatni?
Megmondom, miért: mert az Omega nem az ő műve volt. Mintaként szolgált számára, de amikor ’79-ben a MIDEM fesztiválra kivitt egy csomó mindenkit, ott mi is ott voltunk, de bennünket nem a Hungaroton, hanem a külföldi kiadónk, a Bellaphon vitt ki.
A Bellaphon jelentette meg a Boney M. lemezeit, nem?
Ugyanabban a stúdióban dolgoztunk a Frank Fariannal. Nem akarom mondani, hogy hány Omega-dal került fel kicsit más formában a Boney M.-lemezekre, mert ő ugyanis zsebbe fizetett, hiszen az akkori jogszabályok értelmében ennek a pénznek a túlnyomó része a magyar állam zsebébe került volna, ha bevalljuk ezt a dolgot akkor. Hallgasd csak meg a Ten Thousand Light Years című Boney M.-albumról a Future World és a Wild Planet című számokat, meg a Tízezer lépés és az Ajánlott útvonal című dalainkat, a többit most hagyjuk is. Az utolsó alkalommal már volt valaki velünk a Szerzői Jogi Hivataltól is, és akkor valamennyire hivatalosan kaptunk a Fariantól egy összeget, ami persze jóval kevesebb volt, mint amit ő ezekkel a számokkal keresett. A Scorpions-féle Gyöngyhajú lány-feldolgozás viszont már szabályosan született, de ott a jogdíj nagy része jótékony célra ment.
Búcsúkoncert lesz ez a budapesti?
Ezt már sokan eljátszották többször is, mi nem akarjuk ezt a szót használni, de azt se akarjuk, hogy bárki is úgy gondolja, hogy mi örök életűek lennénk. Vannak, akik szerint már jóval korábban, a csúcson abba kellett volna hagynunk, de én evvel azért nem értek egyet, mert akkor már ’66-ban abbahagytam volna, mert akkor éreztem magam a csúcson. [nevet] De sokkal fontosabb érv, hogy amikor ’94-ben a Népstadionban játszottunk, órákon keresztül zuhogott az eső, dörgött-villámlott, én meg álltam a Picivel a hangszórók mögött, és néztük, hogy a közönségre hiába öntötték hordókból a vizet, mégsem mozdul onnét az a hatvanezer ember. Akkor mondtam neki, hogy innentől kezdve már nem mi döntjük el, hogy mikor hagyjuk abba.
Félmeztelen éneklés lesz még az idén?
Esztétikai okokból nem. [nevet] Nyáron persze meg lehetne még csinálni, ha nagyon akarnám és ledobnám azt a pár téli kilót, de inkább az esemény ünnepélyessége azt követeli meg, hogy ezt most hagyjuk.
Mai magyar zenekarokat szoktál még hallgatni?
Persze, tök jó zenéket hallok a rádióban, de egyszersmind sajnálom is ezeket az előadókat, hogy kár értük, mert az egész ma már olyan esélytelen.
Nehogy azt mondd, hogyha újrakezdhetnéd, akkor nem megint zenélnél.
Hát pedig biztosan nem a zenét választanám. Ma már ez csak egy szórakoztató iparág, és nem érzem benne azt a pluszt, hogy emiatt félretegyek egy építészdiplomát.
Van olyan épület, amit te terveztél esetleg?
Nincs. De még lehet, mert van egy olyan terv, hogy a hűvösvölgyi Omega stúdió helyszínéből egy Omega-emlékhelyet csinálnánk, és az épületet az én terveim alapján építenék újjá.