Gitár János – 2007.04.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=1078

B

Budapesten is eljátszotta tíztagú zenekarával a rocktörténet egyik legjelentősebb albumát, a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonját az együttes egykori vezéralakja. És voltak dalok a Wallból, és voltak hangok a csarnok hátuljából, és volt repülő disznó is.

Így megy ez, mióta az öreg rockerek belátták, nem várhatják el a lakosságtól, hogy kifizesse a borzalmas drága koncertjegyeket, ha aztán cserébe nem azt adják a vevőnek, amit az hallani akar. Roger Waters műsora a Napster utáni kor zeneipari valóságának jellegzetes prémium-terméke: az élő legenda csak nagyon módjával igyekszik azon, hogy újabb szerzeményeit letolja a közönség torkán, hanem inkább azt játssza, amitől élő legenda lett. És úgy, ahogyan élő legenda lett. Waters esetében, aki a Pink Floyddal a Beatles által feltalált a-stúdió-mint-hangszer megközelítést a fenséges tökélyig fejlesztette, ehhez az kell, hogy minden effekt, legyen szó emberi hangról, pénztárgép-csörömpölésről vagy atomrobbanásról, a lemezen ezerszer hallott módon és pillanatban szólaljon meg, hogy minden szintihangszín precízen ugyanolyan legyen, minden szaxofonszóló úgy kanyarogjon, ahogyan az a teltháznyi rajongó tudatába bevésődött.

Unalmas volt? Egyáltalán nem. Csak tét nélküli és végső soron személytelen – miközben a Dark Side Of The Moon és – a magyar közönség esetében különösen – a Wall dalaihoz a megjelentek többségét nagyon bennsőséges viszony fűzi (más nemigen indokolja, hogy az ember ne csak a vokálokat, hanem a gitárszólót és a cintányér-beütést is együtt énekelje a zenekarral). De, úgy tűnik, Watersnek ez így megfelel. A Wall nehézkes, de nagyon átélhető metaforája eredetileg személyes/egyéni élményekről szólt, nem a berlini és a jeruzsálemi falról, bármilyen fontos történelmi-politikai jelenségek is ez utóbbiak. A Dark Side elaborált hangképei belső dolgokat ábrázoltak, szorongást, zavarodottságot, kétségbeesést – most Waters fontosnak tartja kurrens világeseményekhez kötni őket. Az Animals-lemez repülő disznója (maga is élő legenda) százezerszer jelentőségteljesebb volt annak idején egyszínű fenyegetésként a Battersea erőmű felett repülve, mint most, politikai szlogenekkel és békejellel összefirkálva. Az egész rendezvény legkellemetlenebb pillanatait az “új szám” Leaving Beirut hozza, melyben a művész felidézi egy fiatalkori élményét, melynek során egy arab család kedves volt hozzá, s ebből levonja a tanulságot: az arabok nem is rossz emberek, nem kéne őket lebombázni. A gyagya szöveghez gyagya zene járul, valamint az, hogy Waters a drótnélküli mikrofonba kapaszkodva, a kezét a szívére téve adja elő, mint valami túlkoros megasztáros.

Az 1967-es felfedezőtől, az 1973-as hangszobrásztól, de még az 1983-as, a Final Cuttal, izé, a világot irányító hatalmasságok ellen szuicid vádiratot alkotó Waterstől is elképzelhetetlen lett volna ilyen fapados prédikáció. Nem mintha a magyar közönséget túlzottan izgatná, hogy miről szólnak a szövegek (a Fletcher Memorial Home-ban a rohadék politikusok felsorolását indító “Ladies and gentlemen, please welcome!” hallatán mindenki lelkesen tapsolni kezd) – és ehhez az estéhez nyilvánvalóan ez az adekvát hozzáállás. A színpad mögötti filmvásznon meg mindig történik valami. Az egész koncertet keretbe foglaló és közben is többször felbukkanó, a rádióját tekergető, kényelmesen zsibbadt, fiatalemberről szóló szegmens sokkal-sokkal inkább illik a Waters-életmű szemléletéhez, mint a George W. Bush-bevillanások. Szépek és fájdalmasak az egész pszichedelikus korszak egyik legnagyobb dala, a Set The Contols For The Heart Of The Sun alatt az UFO klub vizuáliáit és a fiatal Pink Floydot idéző képek. Vannak aztán olyan részek is, amiket mintha egy Cinetrip-epigon kollektíva készített volna kevéssé ötletdús napon, de az egész kellőképpen mozgalmas és változatos ahhoz, hogy ne ez legyen a meghatározó – és a Floyd/Waters-vegyes első rész után következő komplett Dark Side-hoz jár a borító prizma-képét reprodukáló kiváló plafonlézer is.

A Dark Side ráadásul még ebben a metronomikus elővezetésben is remekműnek bizonyul. A háromnegyed óra elfut, mintha ott se lett volna (pedig egy sportcsarnok kűzdőterén nyakat nyújtogatva nem olyan egyszerű beleélnie magát az embernek abba, hogy ő itt most márpedig érzékszervi túlcsordulás hálás alanya lesz). Igen, Waters idős korára szlogen-lóbáló békeharcos lett, igen, a hátramosott ősz sörénnyel egyre inkább hasonlít Richard Gere-re, és igen, ez a koncert összességében a szolgáltató szemléletű kereskedelmi rock diadala. De mindezen keresztülfénylik, hogy a Dark Side igazi, időtlen monolit.

Pár perc múlva még az is keresztülfénylik, hogy David Gilmour mekkora gitáros, mert bár az Another Brick In The Wall gitárszólóját szépen reprodukálja a Dave Kilminster nevű ember, a szám lelkét jelentő zseniális diszkó-licket valahogy nem sikerül úgy lejátszani. Vagyis a ráadásban valami végre nem úgy szól, ahogy a lemezen, aztán tessék, akkor meg az a baj. A közönség mindenesetre megkapta, amit meg szeretett volna kapni, állva vastapsol mindenki. Nem merül fel, hogy az átélt izgalmak hatására bárki is meg akarná változtatni az életét, viszont láttunk egy nagy darab rocktörténetet színesben, széles vásznon, 5.1-es digitális hanggal.

Azért ha a számok nem lennének ennyire jók, nagyon lehetne egy ilyet utálni.