Interjú – Quart archív

“Ma már biztosan nem a zenét választanám” – Kóbor János a Quartnak

Inkei Bence – Pálinkás Szűts Róbert – 2012.03.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=7158

Az idén ötvenedik születésnapját szimfonikus turnéval ünneplő Omega örökifjú énekesével a zenekar több mint fél évszázadot felölelő történetét elevenítettük fel, kezdve nagyszülők által küldött Elvis-lemeztől a félmeztelen éneklés befejezéséig. Szóba került Dmitrij Medvegyev orosz elnök, a Boney M., és hogy mi lehetett volna, ha.

Bár az Omega ötven éve létezik, a kapcsolatod a rock & rollal vélhetően korábban kezdődött. Nálad mi volt a kezdő lökés?

Engem a szüleim nem a Diótörőre vittek el, hanem egy Verdi-operára, ami szerintem állati jó dolog arra, hogy megszerettesse a zenét egy gyerekkel. Ameddig a Nyugat-Németországban élő nagyszüleimtől 1955-ben meg nem kaptam az első Elvis Presley-lemezemet, számomra a zene csak az operát jelentette, mert az a hagyományos tánczene nem tudott érdekelni. Az Elvis-slágerek viszont lenyűgöztek, hiszen ilyen zenét addig nem hallottam, és kértem a nagyszüleimet, hogy küldjenek még, így hamar sok új kedvencem lett, Louis Primától Fats Dominóig, és a rock & roll át is vette az opera helyét. Persze számomra akkor még a sport volt a legfontosabb, és elszántan futballoztam a Dohánygyári Kinizsiben, amelynek ott volt a pályája a közelben. Egy fiatalnak az ötvenes években egyébként is a sport volt az egyetlen kitörési lehetősége ? az meg sem fordult a fejemben, hogy ne csak hallgassam a zenét, hanem csináljam is, hiszen azzal úgy voltam, hogy ezt csak istenek csinálhatják. Ezen még az sem változtatott, hogy a foci helyett az edzőm nyomására atletizálni kezdtem, és hittem benne, hogy gátfutóként ott lehetek majd 1964-ben az olimpián.

Az ötvenes évekről beszélünk, te pedig a zenén keresztül komoly ízelítőt kaptál a nyugati világból. 1956-ban volt is egy jó pillanat arra, hogy kimenjen az ember oda, ahol a rock & roll van.

Bármilyen furcsa, de az emberben eleinte még nem volt az benne, hogy itt minden rossz. Ha megnézed a 6-3-as filmet, ott az angol közönség ugyanolyan szakadt volt, mint a magyar, és az a ködös stadion semmivel sem nézett ki jobban, mint a Népstadion. Október 23-án én egy iskolai focimeccsen voltam, de utána én is odafigyeltem, és egy tizenhárom-tizennégy éves gyerek azért már nem teljesen tudatlan. Tudtunk a szuezi válságról, otthon a szülők is hallgatták ezeket a zűrzavaros rádiókat, és úgy emlékszem, hogy mindenki úgy gondolta, hogy tök jó ez a dolog, de teljesen reménytelen. A nagyszüleim hívtak is, hogy menjünk ki mi is, de apám úgy érezte, hogy nyugaton se lenne könnyebb, és bízott benne, hogy ’56 egy figyelmeztetésként szolgál itthon. Engem pedig ez pont a 14-18 éves korig tartó korszaknak a kezdetén ért, ami szerintem a legfontosabb egy ember életében: akkor fontos még a közösség, akkor születnek a legfontosabb barátságok, úgyhogy minden idekötött. Elkezdődött a gimnázium, a lemezeket továbbra is gyűjtöttem, sportoltam és eldöntöttem, hogy építészmérnök szeretnék lenni. Viszont ’56-tól kezdve már éreztem, hogy azért külföldön egészen más világ van.

Hogy jutottál odáig, hogy mégis zenélni kezdtél?

’59-ben jött egy szokásos lemezcsomag a nagyszüleimtől, amiben volt egy számomra ismeretlen angol kislemez is: Cliff Richard és a Drifters, amiből később Shadows lett. Először azt hittem, hogy ez valami tévedés lesz, de aztán megmozgatott engem és a Blörót [Laux József], aki az osztálytársam volt: három olyan fazonú gitár, amilyet még életünkben nem láttunk, és pont olyan fiatal fiúk, mint amilyenek mi voltunk. Ezt a zenét már nem az istenek játsszák, hanem hozzánk hasonló földi halandók. Aztán jött a tél, vége volt a szabadtéri alapozásnak, minden unalmasnak tűnt, és ekkor jött az ötlet, hogy mi is csináljunk egy zenekart. Reálosztályba jártunk, csupa jó képességű gyerek, és tudtuk, hogy ami technikai kellék a zenekarhoz kell, azt mi is meg tudjuk csinálni. Üzletben hiába próbáltunk volna elektromos gitárt vagy erősítőt venni, azt se tudták volna, miről beszélünk. Ráadásul pont harmadikos gimnazisták voltunk, akik a gimi urai, hiszen már megvetették a lábukat, de még nem kell az érettségire készülniük. Elosztottuk egymás között a hangszereket: a Blöró egyből mondta, hogy neki csak a dob kell, nekem végül az egyik gitár jutott, pedig inkább a nagybőgőt szerettem volna, mert azon kevesebb húr volt. Elkezdtem járni gitártanárhoz, de ő dobozos akusztikus gitáron kezdett tanítani, csupa kényelmetlen dolgot, és egyik alkalommal észrevettem egy táblát az előszobában, hogy “Rock & rollt nem tanítok.” Eldöntöttem, hogy inkább magamtól tanulom meg a többit, kaptam egy gitáriskola könyvet külföldről, és ’60 nyarára jutottunk el odáig, hogy megvolt a berendezésünk, és már játszani is tudtunk valamennyire. Ez akkor még nem az Omega együttes volt, de a Lauxon és rajtam kívül Varsányi István és Kovacsics András is benne volt a későbbi Omegában.

Volt-e Pete Best az Omegában, és ha igen, akkor kicsoda?

Nálunk két-három Pete Best is volt, de volt köztük olyan, aki önként köszönt el tőlünk. Engem viszont ’61-ben felvettek építészmérnöki karra, pedig nem is voltam KISZ-tag. Az egy rendkívül időigényes egyetem volt, rengeteget kellett rajzolnom, és mellette még gátfutóként versenyeztem is, de ezt a problémát megoldotta az élet, amikor az első komoly versenyemen egy baromi nagyot buktam: ráestem a pálya betonszegélyére, és egy porcleválással el is intéztem a pályafutásomat. Tudtam, hogy a háromból egyet le kell majd adnom, mert a zene és a sport együtt nem fog menni, és akkor már láttam, hogy belőlem nem lesz olimpikon, úgyhogy azt hagytam abba. Az együttessel pedig már kezdtünk egész jól haladni, játszottunk július 4-én az amerikai követség ünnepségén, és mivel a rivális Petőfi gimnáziumnak is megvolt a maga zenekara, a Próféta, amiben a Benkő Laci zongorázott, rájöttünk, hogy a legjobb az lenne, ha ezt a két együttest egyesítenénk, és szép lassan, egyenként átszivárogtunk oda. Amikor 1962. szeptember 23-án felléptünk a Hess András téri Várklubban, akkor a rendezőknek nem tudtunk mit mondani, hogy mi a zenekar neve, ezért amikor láttuk, hogy ki van írva, hogy este az Omega együttes játszik, először azt hittük, hogy a helyünkre leszerződtettek egy másik együttest. Aztán mondták a rendezők, hogy valami nevet ki kellett találni, ez jutott eszükbe. Ez az oka, hogy ettől a vasárnapi naptól számítjuk az Omega létrejöttét. Ezért mindenképpen adja magát, hogy idén is legyen egy mai szemléletű Omega-koncert.

Az Omega volt a magyar beategyüttesek közül az első, amelyik külföldön is próbálkozott. Még a hatvanas években többször is voltatok Angliában.

Igen. Úgy indult, hogy 1968-ban lehetett Magyarországon először angol zenekart látni, amikor a Spencer Davis Group lépett fel a Kisstadionban. Volt egy balhé is, és onnantól kezdve a lovasrendőrség úgy gondolta, hogy neki ezen kell gyakorlatoznia, és az éves Omega-koncert volt az, ami ma a Fradi-Újpest. Az angol menedzsment akkor megnézett bennünket, és úgy érezték, hogy talán érdemes kivinni az Omegát Angliába. Az volt a feltétel, hogy cserébe egy angol zenekar is jön ide. Nekünk pedig szerencsénk volt, mert még ugyanabban az évben a Nashville Teens is jött Magyarországra, úgyhogy kétszer is kimehettünk. Red Star néven játszottunk kint, és olyan nagy vihart nyilván nem kavartunk, de azért kaptunk némi figyelmet. Mondták, hogy csak saját számokat nyomjunk, és mindenképpen demonstráljuk, hogy mi kicsit mások vagyunk, mint a többiek. Amikor másodszorra mentünk ki ’68 őszén, akkor már egy egész komoly turnénk volt, Edinburghtól Londonig, már lényegesen jobb helyeken játszottunk, mint tavasszal. Sőt, már előzenekarunk is volt, nem is akármilyen: a Presser Pici nézte is, hogy milyen jó már az a szemtelenül fiatal orgonistájuk. Őt Keith Emersonnak hívták, a zenekar pedig a Nice volt, amely csak ez után lett igazán híres, de már akkor is nagyon jók voltak. Olyan is volt, hogy az autópályán megálltunk valahol, és felismertük a Who tagjait. Odamentünk hozzájuk beszélgetni, és mondtuk, hogy Magyarországról jöttünk. Nem is értették, és azt hitték, hogy hollandok vagyunk, mert arról már hallottak, hogy ott vannak zenekarok. Akkor kezdtük felmérni, hogy nekünk ezek között a zenekarok között nincs esélyünk, viszont ha megtanuljuk a szakmát, abból a kontinensen már lehet valamit kezdeni.

Ott készült az első Omega-lemez is.

Igen, kint vettük fel az első lemezünket, de erre azt mondta a hanglemezgyár, hogy olyan nincs, hogy magyar zenekarnak előbb jelenik meg lemeze külföldön, mint itthon, úgyhogy tessék felvenni a dalokat magyarul is. Ez volt a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című lemez, olyan lett, amilyen, de hát mégis ez volt az első magyar rendes rockalbum, meg is jelent ’68 karácsonyán. Akkor már elkezdtünk gondolkodni azon, hogy szeretnénk egy koncepciózus lemezt is csinálni, amivel már tényleg le is teszünk az asztalra valamit: ez lett a későbbi Tízezer lépés, amit az egyik legerősebb lemezünknek szokás tartani, rajta a Gyöngyhajú lány, a Petróleumlámpa meg a Tízezer lépés. Abban az évben jött egy újabb angol zenekar, a Traffic, így nyitva volt az út, hogy újra mehessünk Angliába. Ráadásul már volt egy rendes lemezünk, és itt már a Red Start is elfelejthettük, már Omegaként hirdettek bennünket. Le volt kötve egy kéthónapos turné, mindenki jóváhagyta. Aztán nyáron a Balatonon turnéztunk, amikor jött az Interkoncerttől az egyik srác, hogy gyerekek, gáz van, nem mehettek Angliába. Kultúrpolitikai döntés jött az Aczéléktól, hogy az Omega már kétszer volt Angliában, és most a táncdalfesztiválokon minden díjat besöprő Illés együttest kell honorálni ezzel a lehetőséggel.

Mit szóltak ehhez az angolok?

John Martin, a Spencer Davis Group menedzsere egyengette a mi utunkat odakint, úgyhogy egyből Budapestre utazott, és mondta, hogy nagyon szépen köszöni ezt az “Illesz” együttest, de ez a másik már fel van építve, volt kint kétszer is, most pedig le van szervezve a turné, végre a következő szintre léphetne. A magyar fejesek viszont továbbra is az Illéshez ragaszkodtak, úgyhogy John Martin mondta, hogy nem tud mit csinálni, kiviszi őket Londonba, és bennünket majd visznek legközelebb. Kiment az Illés, hoztak magukkal egy balhét (Bródy János nyilatkozott a BBC-nek, amiből politikai botrány lett Magyarországon) – én a mai napig nem tudom, hogy mit nyilatkoztak kint, mert ahhoz, hogy ebből botrány legyen, nagyon provokatívnak kellett lenni. Mindenesetre ezzel sikerült elérni, hogy befejeződött az Omega angliai karrierje is, mert onnantól kezdve úgy álltak hozzá, hogy a magyar zenekarokkal vigyázni kell, a John Martin pedig megköszönte szépen az együttműködést. Egyébként az Illéséket ezért mi sose hibáztattuk, nyilván senki sem mondta volna a helyükben azt, hogy nem akarnak Londonba menni. Csak nekünk ott maradt a Tízezer lépésben egy nagy lehetőség, sosem tudta kifutni magát Angliában. Én úgy gondolom, hogy ez okozott a zenekarban egy olyan törést, ami aztán a későbbi változásokat is okozta.

Nyilván arra gondolsz, amikor ’71-ben Presserék kiléptek, hogy megalakítsák az LGT-t. Téged személy szerint hogyan érintett ez?

Négyen mentek el: Presser, Laux, Somló és a szövegírónk, Adamis Anna, gyakorlatilag kettévált a csapat. Megmondom őszintén, nekem akkor az volt a véleményem, hogy én be is fejeztem, és jöjjön az építészet. De azért az emberben volt egy csakazértis, és az egészben az volt a kínos, hogy mi nem éreztük, hogy ők ezt a változást már egy éve tervezgették, pedig nekem a Laux ezer éve haverom volt. Később kiderült, hogy ők eleinte más jellegű változásokat terveztek, de végül egyszerűbb volt kilépni és újat kezdeni, semmint egy-két poszton változtatni. Én folytattam le velük a diplomáciai tárgyalásokat: megtarthattuk a nevet, elosztottuk a szerkót, és végül is békésen alakult a válás, csak az egészben az nem volt szimpatikus, hogy miután előző évben sok külföldi fesztiválon játszottunk szép sikerrel, a Laux az Omega nevében tárgyalt koncertekről, de úgy, hogy majd lesz némi átalakulás. De nemcsak ez volt a meghiúsult angliai turnénk következménye, hanem az is, hogy a későbbi fesztiválokon már mindenki kicsit másként gondolkozott, és belénk ivódott az, ami bennem már amúgy is megvolt a sport miatt: szép egy magyar bajnokság, de azért ami igazán számít, az az olimpia vagy a világbajnokság. Ha egy rockzenekarnak ambíciója van, akkor csak nemzetközi szinten érdemes próbálkozni.

Mit gondolsz, mi lehetett volna az Omegából, ha nem hiúsul meg az a brit turné?

Hát, amikor meghallottam a Led Zeppelint, akkor azt mondtam, hogy gyerekek, hagyjuk ezt abba, mi az angolokkal az életben nem fogunk tudni versenyezni. Ehhez képest az egész magyar rock egy vicchalom. És ezek a zenekarok csak jöttek egymás után: nem is az első generációra gondolok, mint a Beatles, Stones, Hollies, Who, mert ezek fényévekkel előttünk voltak, viszont az utánuk jövő második nemzedék tanult zenészekből állt. A Led Zeppelin, a Cream, a Small Faces meg a többiek technikailag és szakmailag is tökéletesek voltak – ez már egy más világ volt, amihez mi egyszerűen nem is hasonlíthattuk magunkat. Nagyon jó volt, amikor az egész Cream zenekar ott volt a Marquee klubban a koncertünkön, és az Eric Clapton utána odajött, hogy érdekes volt, amit csináltunk, de ebben benne volt, hogy ők egy teljesen másik szint, egyszerűen nem vagyunk veszélyesek rájuk. Akkor kezdett rockzenévé válni az addigi beatzene, és ebben egyértelműen a britek diktálták a tempót. Tudtuk, hogy csak egy saját stílussal lehet esélyünk, és ez lebegett a szemünk előtt a későbbi európai koncerteken is, de akkor már a Blöróék úgy gondolták, hogy fel kell zárkózni a hihetetlen jó technikai tudású zenekarok mellé, ráadásul divatba jöttek a szupergrupok: a Cream feloszlott, és megalakult a Blind Faith, szerintem ők is valami hasonlóban gondolkodtak. Mi viszont nem ezt az utat választottuk.

A magyar rockzenészeket miért nem ritkította meg úgy a rock & roll szerinted, mint az angolszászokat? Nálunk Radics Béla kivételével nem voltak áldozatok.

Ott sokkal rombolóbb, önpusztítóbb életet éltek, míg itthon nem is lehetett kábítószerekhez jutni. Mi is találkoztunk ezzel, bár én ki voltam zárva, hiszen én nem tudok rendesen leszívni egy cigarettát sem. Meg benne volt az is, hogy nem is volt esélyünk, hogy olyan fajta zenét játsszunk, amihez kell ez a hangulat, ezt meg sem mertük próbálni.

Ti elég nagy sztárok voltatok a keleti blokk több országában is. Ez minek volt köszönhető?

Nekünk egyetlen nagy mázlink volt az amúgy sokkal tehetségesebb lengyel és cseh zenészekkel szemben, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk. A csehszlovák zenekarok többségét ?68 után betiltották, úgyhogy annyi esélyük volt, mint Szálasinak a Népbíróság előtt, a lengyelek meg voltak annyira szabadok, hogy az igazán tehetségesek kimentek külföldre, és még a saját sztárjaik is szabadon utazhattak nyugatra. Nálunk viszont pont kedvezett a klíma annak, hogy Budapest legyen a térség rockzenei központja, pláne, hogy ez nem egy tehetségtelen nép a miénk sem. Sok zenekar döntött úgy ezért, hogy ő nem akar nyugatra menni, hanem a keleti blokk az pont elég, és a pici magyar színtér kiterjedt a viszonylag zárt kelet-európai piacra. Szerintem emiatt van, hogy túl sok zenész lett Magyarországon, és ez a mai napig probléma, hiszen ma már mennek oda a legnagyobb világsztárok, akkor viszont még mi lehettünk “a kelet Rolling Stonesa”. A hasonlat, ha másért nem, azért mindenképpen helytálló lehet, mert az Omegán és a Rolling Stoneson kívül nem tudok más, ötven éve megszakítás nélkül működő rockzenekarról.

A Szovjetunióban mennyit kellett játszanotok?

Nekünk a Szovjetunió fehér folt volt, ugyanis annak idején mindenki mehetett, akit oda meghívtak és betartotta a szabályokat. Bennünket is eljöttek megnézni a Kisstadionba az ottani koncertügynökségtől, és mondták, hogy nagyon jó, de a Szovjetunióban ez nem fog menni: ott nem lehet levenni a mikrofont az állványról, mindenkinek egy helyben kellett állni, a szövegeket is átnézik, le kell vágni a hajunkat, szóval olyan kompromisszumokat kellett volna kötni, hogy mi inkább erre nemet mondtunk. Ennek köszönhetően maradt meg a Szovjetunióban az a furcsa legenda, hogy már láthatták azóta a legnagyobb angolszász zenekarokat is, de az Omegát még mindig nem. Viszont az idén lehet, hogy végre össze fog jönni az oroszországi koncert. Nagyon sok olyan orosz vezető és gazdag üzletember van ugyan is, aki abban az időben volt egyetemista, amikor az Omega menő névnek számított kint. Volt olyan, hogy Jurij Luzskov, moszkvai polgármester egy háromezer fős exkluzív koncertet szeretett volna a Kreml kongresszusi termében, de az végül nem jött össze. A leghíresebb ilyen rajongónk pedig Dmitrij Medvegyev elnök, akinek egyetemista korában két nagy kedvence volt, a Deep Purple és az Omega. És mindez úgy, hogy mi sosem játszottunk ott: egyszerűen nem ért meg nekünk ennyit az a sok kompromisszum, amit kötnünk kellett volna, mert akkoriban tényleg elég sokat koncerteztünk más külföldi országokban. Végül pedig közbejött egy olyan eset, hogy Japánba repültünk éppen, amikor kényszerleszállásra került sor, pont a Szovjetunió fölött, és akkor elhatároztam, hogy innét még valahogy hazakecmergünk, de én többet repülőre nem szállok föl.

A Léna című számot nem ez az eset ihlette?

Nem, az egy hangulat eredménye. Akkoriban már úgy csináltuk a számokat, hogy először külföldön vettük fel a lemezt, angolul, és utána készült el a magyar verzió is. A Csillagok útján lemezt csináltuk akkor, és iszonyú hideg volt Németországban, innét jött a Russian Winter című számunk ötlete. Annak a számnak eleve volt egy oroszos hangulata, úgyhogy a magyar címe Orosz tél volt. Erdős Péter persze egyből el akarta hitetni velünk, hogy mi ezzel mondani akartunk valamit, pedig nem is akartunk. Végül ő találta ki, hogy a szám címe legyen az, hogy Léna, ha már úgyis benne van, hogy “Dmitrij Lénáról mesél”. Mondjuk a Sanzonbizottságnak nem annyira tetszett a “Léna eltűnt egy hajnalon” sor, de megmagyaráztuk, hogy ez nem az, amire ők gondolnak. [nevet]

Végül aztán a lányod is Léna lett.

Pedig ez nem is volt olyan egyértelmű. Már amikor a kórházban voltunk, és mondta az orvos, hogy most már mondjunk valamit, akkor kattant be, amit mondott egyszer a rendőr, aki megállított az autómmal, vagyis hogy milyen stílusos, hogy én egy Opel Omegával járok, pedig ennek leginkább az az oka, hogy szeretem azt a kocsit. De erről ugrott be, hogy milyen hülye vagyok: ha már egyszer lányom született, akkor mi más lehetne a neve, mint Léna?

Erdős Péterrel sok ilyen konfliktusotok volt? Mert a ti szövegeitekbe is bele lehetett volna magyarázni ezt-azt.

Igen, de mi tudatosan nem akartunk olyan üzeneteket a szövegeinkbe, amilyeneket a Bródy csempészett az övéibe. A Tini eleve egy közéleti szereplő, mindenről véleménye van, de mi nem ezért csináltuk és nem is ez volt a szándéka vele. A mi szövegírónk, Sülyi Péter úgy gondolta, hogy mindig legyen azért egy kicsit elgondolkodtató dolog a szövegeinkben, de ezek ilyen véletlenszerűen jöttek. Amivel a legtöbb gondom volt, az egy Tűzvihar című szám, ami a Tízezer lépésen jelent meg, de annak a nemzetközi verziója annyival jobban sikerült, hogy a hatos lemezünkre rátettük ezt az új verzióját. Akkor épp külföldön voltunk, és mire hazajöttünk, láttuk, hogy megjelent a hatodik lemezünk, de a Tűzvihar nincs rajta. Kérdeztem az Erdős Pétert, hogy mégis miért, hiszen így az egyik oldal 21 perces lett, a másik meg 14, ráadásul a Tízezer lépésen egyszer már megjelent ugyanezzel a szöveggel. Mint kiderült, az “égett rom, riadt nap, vörös csönd itt maradt” sorral volt baja, és mivel pont nem voltunk itthon, ez sajnos lemaradt.

Az Omegának az NDK-ban volt több rajongója vagy az NSZK-ban?

Én Kelet-Németországgal azért nem nagyon hivalkodnék, mert mindig megkaptuk azt, hogy csak azért vagyunk ott ilyen nagyok, mert a nyugati zenekarok nem jöhetnek be. A kelet-német zenekarok közül többen is a mi mintánkra szerveződtek, és az állam valamelyest támogatta is őket, mint ahogy a sportolóikat is. Arra büszkébb vagyok, hogy az NSZK-ban és Svájcban is komoly táborunk volt, sőt, van a mai napig. Az sem véletlen, hogy az első jubileumi koncerteket éppen Németországban kötöttük le, ez május első hétvégéjén lesz. Emiatt kimaradt pár nagy vidéki magyar város a március 9-én induló tavaszi turnénkból: Debrecen, Győr, Miskolc, Kecskemét, Veszprém, Székesfehérvár. Az most a tervünk, hogy a német turné után lesz még két hétvége, és ott négyet ezek közül meg lehet csinálni.

Miért nem játszotok idén a Sziget nulladik napján?

Erről a Gerendaiékkal többször is beszéltünk, és ők azt mondták, hogy a Sziget image-ébe nem fér bele az Omega.

De hát Geszti Péter is játszott a Szigeten, vagy korábban az Illés.

Nekünk azt mondták, hogy ez inkább olyan alternatívabb dolog, és ezt mi elfogadtuk, pláne, hogy a közönség nagyobb része a Szigeten általában külföldi. Volt 2010-ben az ő szervezésükben a Stargarden nosztalgiafesztivál, és akkor úgy tűnt, hogy ezt átértékelik, és megcélozzák a jubileumot, de aztán ez elsikkadt. Én is úgy érzem, hogy nem a Szigeten kéne ezt tartani, de végleges helyszín a budapesti koncertre még nincs. Az Aréna nem különleges, és a Népstadion sem, csak akkor lett volna az, ha a lebontás előtti utolsó esemény az Omega koncertje lenne. Most úgy tűnik, hogy nem is bontják le, viszont már csak korlátozott befogadóképességű helyszínként működik tovább. Ami jó lenne, az a Hősök tere, de nem a Felvonulási téren, hanem pont az emlékmű előtt.

Mennyire fogjátok erőltetni azokat a látványelemeket, amelyek mindig is meghatározták az Omega koncertjeit?

Mi arra a vádra, amit ránk ragasztottak, hogy mi biztos csak a hiányosságainkat palástolnánk a külsőségekkel, mindig azt szoktuk mondani, hogy ez egy olyan színpadi műfaj, aminek igenis látványosnak kell lennie.

Oké, de azért az Omega űrrockos korszakát így sem mindenki értette.

Azt mi sem értettük. [nevet] Én is csak annyit értettem, hogy 1973 nyarán megkaptam a Pink Floyd Dark Side Of The Moon című lemezét, és egész nyáron azt hallgattam, és tudtam, hogy ez az, amit esetleg mi is meg tudunk oldani, mert nem a virtuozitásról szól, hanem egy sajátos hangulatról. Ez nekünk nagyon jól állt, és valószínűleg évekig ezt kerestük magunkban. És ha belegondolsz, azért olyan számokat, mint a Léna, az Időrabló, Mozgó világ, te mástól nem nagyon hallhattál. Azok annyira egyedi hangzásvilágot képviseltek, amire nyugodtan merem mondani, hogy ez az igazi Omega-hangzás. Az Omega-rapszódiával ezt akartuk megerősíteni, mert ebből az egészből egy hiányzott: egy klasszikus, monumentális megszólalás, amit egy igazi, wagneri szimfonikus zenekarral lehet csak előidézni. Ezzel a műsorral itthon az Operaház vezetésében bekövetkezett változások miatt végül csak Németországban léptünk fel, és már van nyárra is lekötve pár, amelyek közül különösen a berlinire vagyok kíváncsi: ott egy gyönyörű, nyolcezres arénában a nyár összes péntek-szombat estéjén vannak koncertek, és mi az utolsó előtti hétvégén játszunk majd pénteken, másnap pedig Ozzy Osbourne és a Black Sabbath. Az egészben az a jó, hogy eddig ránk több jegyet adtak el.

Tőled is megkérdezzük, hogy mennyiben lett volna más a magyar popzene, ha nincs Erdős Péter?

Nem tudom megmondani. Minket biztos nem szeretett nagyon, de respektált. Nagy kárt nem tudott okozni nekünk, de semmiben nem segített. Le is nyilatkozta, hogy ha volt választási lehetősége, hogy kit segítsen, akkor nyilván a Szörényiéket, Koncz Zsuzsát vagy az LGT-t választotta és nem bennünket. Egy nagyon okos ember volt szerintem, de jellemileg már voltak vele gondok. Ő egy elég furán baloldali beállítottságú ember volt, viszont a főnöke, Bors Jenő ugyebár Landler Jenő unokája volt, szóval az ideológia elég egyértelmű volt. Az megint más kérdés, hogy szerintem a Bors és az Erdős gazdasági szempontból nem vezették rosszul a Hungarotont, és elég sok lehetőséget adtak zenekaroknak. Tény az is, hogy akit akartak, azt eltaposhattak, de az igazán nagyokat nem tudták. Én például Baksa-Soós Jánosnál nagyobb fazont nem ismertem a mai napig, és a Kexnek meg is jelentek kislemezei. Nem támogatták ugyan, de eltiporni sem tudták. Ugyanúgy a Nagy Ferót és a Beatricét sem, mert nekik is jelentek meg dolgaik, csak a Feró érezte, hogyha albuma is megjelenhetett volna, és emiatt egyezkedik az Erdősékkel, akkor sérült volna az image-e.

Amikor Erdős Péter 1978-ban azt mondta, hogy három éven belül világsztárunk lesz, miért nem titeket próbált befuttatni?

Megmondom, miért: mert az Omega nem az ő műve volt. Mintaként szolgált számára, de amikor ’79-ben a MIDEM fesztiválra kivitt egy csomó mindenkit, ott mi is ott voltunk, de bennünket nem a Hungaroton, hanem a külföldi kiadónk, a Bellaphon vitt ki.

A Bellaphon jelentette meg a Boney M. lemezeit, nem?

Ugyanabban a stúdióban dolgoztunk a Frank Fariannal. Nem akarom mondani, hogy hány Omega-dal került fel kicsit más formában a Boney M.-lemezekre, mert ő ugyanis zsebbe fizetett, hiszen az akkori jogszabályok értelmében ennek a pénznek a túlnyomó része a magyar állam zsebébe került volna, ha bevalljuk ezt a dolgot akkor. Hallgasd csak meg a Ten Thousand Light Years című Boney M.-albumról a Future World és a Wild Planet című számokat, meg a Tízezer lépés és az Ajánlott útvonal című dalainkat, a többit most hagyjuk is. Az utolsó alkalommal már volt valaki velünk a Szerzői Jogi Hivataltól is, és akkor valamennyire hivatalosan kaptunk a Fariantól egy összeget, ami persze jóval kevesebb volt, mint amit ő ezekkel a számokkal keresett. A Scorpions-féle Gyöngyhajú lány-feldolgozás viszont már szabályosan született, de ott a jogdíj nagy része jótékony célra ment.

Búcsúkoncert lesz ez a budapesti?

Ezt már sokan eljátszották többször is, mi nem akarjuk ezt a szót használni, de azt se akarjuk, hogy bárki is úgy gondolja, hogy mi örök életűek lennénk. Vannak, akik szerint már jóval korábban, a csúcson abba kellett volna hagynunk, de én evvel azért nem értek egyet, mert akkor már ’66-ban abbahagytam volna, mert akkor éreztem magam a csúcson. [nevet] De sokkal fontosabb érv, hogy amikor ’94-ben a Népstadionban játszottunk, órákon keresztül zuhogott az eső, dörgött-villámlott, én meg álltam a Picivel a hangszórók mögött, és néztük, hogy a közönségre hiába öntötték hordókból a vizet, mégsem mozdul onnét az a hatvanezer ember. Akkor mondtam neki, hogy innentől kezdve már nem mi döntjük el, hogy mikor hagyjuk abba.

Félmeztelen éneklés lesz még az idén?

Esztétikai okokból nem. [nevet] Nyáron persze meg lehetne még csinálni, ha nagyon akarnám és ledobnám azt a pár téli kilót, de inkább az esemény ünnepélyessége azt követeli meg, hogy ezt most hagyjuk.

Mai magyar zenekarokat szoktál még hallgatni?

Persze, tök jó zenéket hallok a rádióban, de egyszersmind sajnálom is ezeket az előadókat, hogy kár értük, mert az egész ma már olyan esélytelen.

Nehogy azt mondd, hogyha újrakezdhetnéd, akkor nem megint zenélnél.

Hát pedig biztosan nem a zenét választanám. Ma már ez csak egy szórakoztató iparág, és nem érzem benne azt a pluszt, hogy emiatt félretegyek egy építészdiplomát.

Van olyan épület, amit te terveztél esetleg?

Nincs. De még lehet, mert van egy olyan terv, hogy a hűvösvölgyi Omega stúdió helyszínéből egy Omega-emlékhelyet csinálnánk, és az épületet az én terveim alapján építenék újjá.

“Én adtam lelket a Depeche Mode-nak” – Anton Corbijn a Quartnak

Varga Ferenc – Vincze Barbara – 2009.04.25. – http://quart.hu/cikk.php?id=3658

Budapesten járt Anton Corbijn, Ian Curtisről készített filmjével, de természetesen nemcsak arról kérdeztük, ha már itt volt. Hanem a többi híres együttesről, amivel dolga volt (Depeche Mode, U2, Metallica), a klipkészítés helyzetéről napjainkban, az imidzs jelentőségéről, a zeneiparról és a YouTube-ról; de még az is szóba került, hogy mindenkinek kell-e neki perkálnia.

Amikor a Controlban Rob azt mondja Ian Curtisnek, hogy “Lehetett volna rosszabb is. Lehetett volna például a Fall énekese”, az utalás a 24 Hour Party People című filmre? [A Control főszereplője, Sam Riley abban Mark E. Smith-t játszotta.]

Nem, az csak egy kis belterjes poénkodás két manchesteri együttes között.

Amikor készítetted elő a filmet, nem aggasztott, hogy nagyrészt ugyanezekről az emberekről és szituációkról már csináltak egy elismert filmet?

Nem mondanám, hogy ugyanazokról az emberekről és eseményekről szól a két film, mert a 24 Hour Party People főhőse Tony Wilson, és ahogy Tony is mondta: ha felmerül, hogy a valós személyről vagy a mítoszról meséljünk, mindig a mítoszt kell választani. Az a film tele volt túlzásokkal. Szerintem nagyon vicces volt, egyedül csak az nem tetszett benne, ahogy Ian halálát mutatták. De nem aggasztott soha a 24 Hour Party People létezése, bizonyos szempontból még örültem is neki, mert így kiderült, hogy van közönség egy ilyen témával foglalkozó filmre.

Mi a problémád azzal a haláljelenettel?

Pontatlan volt. A himbálózó lábait mutatták, pedig térdenállva halt meg.

Mindig törekszel arra, hogy jó kapcsolatot alakíts ki azokkal, akiket fotózol, vagy egy kis ellenségeskedésből is kisülhetnek jó dolgok?

Születhetnek jó dolgok ellenségeskedésből is, de érdemesebb inkább a jó viszonyra törekedni. Szeretem, ha olyan emberekkel dolgozom együtt, akik bíznak bennem. Richard Avedonnak van egy híres képe Edward hercegről és a nejéről, amin nagyon ijedten néznek. Avedon tudta róluk, hogy nagyon szeretik az állatokat, ezért azt mondta nekik, hogy a stúdióba jövet a taxija elütött egy kutyát. Ők ezen teljesen ledöbbentek, és ez látszik a képen. Szóval igen, még mindig jobb vitázni, mint lagymatagnak lenni. Én kreatív embereket fotózom, és próbálok az alkotásikból, filmjeikből, számaikból, könyveikből kiindulni, mert nincs idő megismerni őket. Persze azoknak szabadabban tudok javasolni dolgokat, akikkel már nagyon régóta együtt dolgozom.

Videóklip-rendezőként mennyire kötik meg a kezedet? Kinek az ötletei szoktak megvalósulni inkább, az együttesé vagy a tieid?

Általában teljes szabadságot kapok, máskülönben nem csinálnám. Legtöbbször én hoztam az ötleteket, de így is van egy csomó, amit ki nem állhatok, például, amit az Echo And The Bunnymen Lips Like Sugarjéhez csináltam. Videóknál gyakran előfordul, hogy az egész elmegy egy rossz irányba. Egyébként már nem készítek videoklipeket.

Melyikeket nem szereted?

Amiket a Rainbirdsnek csináltam, elég középszerűek lettek. Meg az is, amit Naomi Campbell-lel. De ott van például a Heart Shaped Box, amiben a legtöbb ötlet Kurt Cobaintől származik, és mégis az az egyik kedvenc videóm.

Szerinted a YouTube és a videómegosztó site-ok milyen hatással vannak a videóklip-készítésre?

Szerintem remek, hogy kevés pénzből is lehet videóklipeket csinálni. A fotózással például éveken át az volt a baj, hogy drágák voltak a fényképezőgépek. Ma már mindenki megengedheti magának, hogy vegyen egy egyszerű gépet. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy egy csomó vacak keletkezik. Mondjuk nem vagyok egy nagy számítógép-guru, és nem is töltök órákat azzal, hogy a YouTube-ot nézegetem, pedig az ismerőseim szerint többször kellene. Aztán a szakmáról sem tudok túlságosan sokat; észrevettem, hogy egyre többen akarnak dolgozni velem, a lemezcégeket kivéve. Ilyenkor mindig magát a projektet nézem, mivel művészként nem a szakmának akarok megfelelni. Jobb olyan dolgot csinálni, amiben te magad hiszel, és akkor jó eséllyel megtalálja a helyét.

Mit gondolsz arról, hogy az emberek ma inkább letöltik a munkáidat, ahelyett, hogy megvásárolnák?

Attól függ: ha kis képeket töltenek le, amikkel amúgy sem igazán tudnak mit kezdeni, semmi bajom vele. De ha valaki azért tölti le a képeimet jó minőségben, hogy kiállítsa őket, azzal már van bajom, mivel ellopják azt a munkát, amiért megdolgoztam. Mondjuk ha egy olyan társadalomban élsz, ahol az emberek nem szerelnek zárakat az ajtókra, az még messze nem jelenti azt, hogy bemehetsz és ellophatod a dolgaikat, csak azért, mert megteheted. Szerintem a kreatív dolgokat egy bizonyos fokig védeni kell.

És ha olyan emberekhez jutnak el így a munkáid, akiknek amúgy nem lenne esélyük találkozni velük, mert mondjuk egy olyan országban élnek, ahol nem forgalmazzák a filmedet? Szóval ha egy ilyen ember letölti a Controlt és megnézi, az zavar téged?

Kéne, hogy zavarjon, mert eladtam a házamat, hogy megcsinálhassam azt a filmet. Ha tudod, hogy úgyis csak letöltik a dolgokat, amiket csinálsz, akkor nem fogod megcsinálni őket. És ha emiatt nem készülnek majd alkotások, akkor az senkinek nem lesz jó. Fiatalkoromban kazettára vettem azokat a lemezeket, amikre nem volt pénzem, és ha nagyon tetszettek, akkor később megvettem őket. De azok a kazetták saját használatra készültek, és mindig kölcsön kellett kérni hozzá a barátaimtól az eredeti lemezt. A neten pedig csak egy kópia kell, amit milliók letöltenek. Tehát az arányok nagyon mások. Nem könnyű válaszolni erre a kérdésre, de általánosságban úgy vélem, hogy fizetni kell a dolgokért. Lehet, hogy ez egy idejétmúlt gondolat, de szerintem ha fizetsz valamiért, azt jobban meg is becsülöd.

Manapság mennyire fontos a zenében az imidzs és a vizuális világ?

Szerintem most olyan korszak van, hogy az emberek minden dologhoz egyetlen letisztult imázst akarnak társítani. Korábban mindenhova el kellett menned, fotóztatnod magad, manapság elég egy ütős képi megjelenés, amit aztán lehet kommunikálni minden csatornán. Rengeteg kép vesz körül minket, plusz ott van az internet. Ha egy pékségben kérsz egy kiló kenyéret, és erre rögtön nyolc- vagy tízfélét ajánlanak, nem tudsz választani. Jobban szeretem, ha kevesebb választási lehetőség van. Például én még mindig filmre fényképezek, mert ha áttérnék a digitális fotózásra, megőrülnék attól a rengeteg beállítási lehetőségtől, ami a digitális gépeken van. Ugyanez a helyzet az internettel, annyira szerteágazó, hogy nehéz kihámozni, minek van értéke és minek nincs.

A kortárs filmrendezők közül kinek tartod sokra a munkáját?

Mostanában sok filmet nézek, sokat olvasok filmekről, mert ebbe az irányba szeretnék menni, addig meg a fotózással eltartom magamat. Szeretem Kevin McDonald munkáit, akinek most mutatták be A dolgok állása című filmjét. Tarantinót is kedvelem, noha még mindig nem láttam a Kill Billt, de a Jackie Brown nagy kedvencem. Érdekes, ahogy keveri a régit az újjal, sokat lop, de mindig valami izgalmasat rak össze. És szeretem a hetvenes évekbeli filmeket, mert akkor még nem volt annyi vágás, nézheted, ahogy mászkálnak az emberek, meg teszik a dolgukat. A Control is egy kicsit olyan, mintha akkor készült volna.

Többször elmondtad, hogy teljesen kiábrándultál a zeneiparból. Miért?

Szerintem ez a felnőtté válással függ össze. Mint a Controlban, amikor Ian a hálószobájában van a lemezeivel, szinte egy fantáziavilágban él, ami nagyon szép, mert egy csomó misztikum van benne. Aztán amikor elszáll a naivitásod, rájössz, hogyan működik a világ. Velem is ez történt, amikor megtudtam, hogyan működik a lemezstúdiók világa, mi alapján hozzák a döntéseket. Van néhány ember, akiben még megmaradta ez a misztikum, ilyen például Bob Dylan. Írt ugyan egy könyvet, a Krónikákat, amit elolvastam, de még mindig nem tudok róla túl sokat. Azt hiszem, elképesztő képességre vall, ha valaki meg tudja őrizni a rejtélyt. Amúgy én is ugyanezt próbáltam elérni a hamis paparazzi képeimmel, a Blue sorozattal. Ez a kilencvenes évek végén volt, amikor mindenki a Wall Streettel meg a számokkal volt elfoglalva, ráadásul a küszöbön állt a 2000-es év, szóval minden a számok körül forgott. És akkor azzal szembesültem, hogy nincs semmi titokzatosság a jól ismert emberekről készült képeken. Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megpróbálnám leutánozni a paparazzi-megjelenést, létrehoznék hamis helyzeteket, és elhitetném az emberekkel, hogy igaz. Ha az ember visszahozza a rejtélyt, beindítja mások fantáziáját

Milyen zenéket hallgatsz manapság?

Két rendszerben hallgatok zenét, iPodról és bakelitről, kiváló erősítőkkel. Ez utóbbin újra sok hetvenes évekbeli zenét hallgatok, bluest és soult, reggae-t. Pár új album is megvan bakeliten, de a mai lemezek közül sokat már eleve cd-re csinálnak, így bakeliten nem szólnak olyan jól.

Min dolgozol most? Készülsz új filmre?

Igen, idén ősszel forgatok egy filmet Olaszországban. Egy thriller lesz.

Kik játszanak benne?

Azt még nem árulhatom el.

Te írtad?

Nem, de szorosan együtt dolgoztam a forgatókönyvíróval. Nagyon más lesz, mint a Control, mert más a műfaja, a jelenben játszódik, fikciós, abban hasonlítanak csak, hogy mindkettőben egy magányos farkas a főhős.

Színes film lesz?

Igen.

És ez azt is jelenti, hogy nem csinálsz több videóklipet a U2-nak, Depeche Mode-nak stb.?

Nem igazán akarok, az utolsó rendes videót 2005-ben csináltam. Ezek voltak az utolsók: a Coldplay: Talk, Killers: All These Things That I’ve Done és a Depeche Mode: Suffer Well. A Coldplay videója úgy néz ki, mint az Enjoy the Silence DM-klip.

Van rád bármi hatással az, hogy hollandnak születtél?

Az nincs. Ha valami hatással van rám, akkor az inkább a protestáns neveltetésem. Édesapám pap volt, és azt tanultam tőle, hogy csak olyan dolgot érdemes csinálni, aminek van értelme. A fotózásban próbáltam sokszor lázadni ez ellen, de bizonyos szinten talán pont az az erősségem, hogy mindig megpróbáltam másmilyen képeket csinálni, mint a többiek. Annak nincs értelme, hogy ugyanolyan képeket csináljak, mint mások.

Igaz az a pletyka, hogy a Metallica miattad változtatta meg a frizuráját?

Igaz is meg nem is: felhívott Lars [Ulrich, dobos], amikor én még egyáltalán nem ismertem őket, és megkérdezte, hogy dolgoznék-e velük. Mondtam, hogy hát nem tudom, mit kezdhetnénk egymással, mert ilyen fekete pólós, hosszú hajú képeket láttam tőlük. Mire ő azt mondta, hogy semmi gond, a U2: Achtung Baby albuma idején láttuk, mennyire megváltozott a U2 imidzse, ezért ha változás kell, akkor változzunk! És így is lett. Azóta is együtt dolgozunk, ami vicces, mert nem gondoltam volna, hogy működni fog; Lars pedig azóta is jó barátom. Ugyanez a helyzet a Depeche Mode-dal: öt éven át folyamatosan visszautasítottak, sosem gondoltam, hogy lesz belőle valami, és most már huszonharmadik éve dolgozunk együtt. A U2-val ugyanez: amikor először láttam őket, pont egy ilyen hajón játszottak, mint ez [az A38], gondoltam, csinálok pár képet, aztán lelépek, de a hajó elindult, és végig kellett néznem a koncertet. Szóval szerintem nincsenek automatikus kapcsolódások, és ez csodás: igazából sosem tudod előre megtervezni a dolgokat.

Többször nyilatkoztad, hogy rajtad kívül senki nem tud jó képeket csinálni a Depeche Mode-ról. Mit rontanak el a többiek?

A többiek csak három fickót látnak szintetizátorokkal, rideg és modern környezetben fotózzák őket, és mindig hiányzik a lélek a képekből. Vizuálisan én adtam lelket a Depeche Mode-nak. Ők már nem egy szintipop együttes, igaz, hogy úgy indultak, de a zenéjükben most már van blues, soul, gospel és rock is. Egy csomó műfaj keveredik benne, és ezt nehéz egy fényképben visszaadni. A U2-val is ugyanez a helyzet, róluk is nagyon ritkán látok érdekes fotót. Legtöbbször úgy néznek ki, mint a Bon Jovi.

Elvállalsz munkákat jófejségből, vagy mindenkinek perkálni kell?

Változó. Amikor a U2-val dolgozom, akkor kifizetnek, mert egy sikeres együttesről van szó, de most csináltam egy borítót egy holland blues-együttesnek, aminek nem volt egy vasa sem. Szoktam olyan magazinokba is fotózni, ahol alig fizetnek, aztán meg csinálok egy kampányt a G-Starnak, amiért kapok egy csomó pénzt. Ezek kiegyenlítik egymást. De muszáj élveznem a munkámat, nem tudnék úgy élni, hogy folyton csak farmerreklámokat fotózok.

Említetted, hogy el kellett adnod a házadat, hogy megcsináld a Controlt. Azóta megtérült már ez a befektetés?

Még nem. El is kellett költöznöm Angliából, most Hollandiában élek. Meg kellett fizetnem a tanulópénzt, és így most már felkérnek filmekre. Előtte nem kaptam ajánlatokat.

“Gizikék nélkül nem ugyanaz” – Palya Bea és Gryllus Samu a Quartnak

Rónai András – Fotó: Hajdú D. András, galéria itt – 03.16.2010 – http://quart.hu/cikk.php?id=4806

Palya Bea új, Én leszek a játékszered című lemezén táncdalfesztiválos és más régi slágereket dolgozott fel népzenei, jazzes és egyéb alapokon. Az énekesnővel és szerzőtársával beszélgettünk kollektív zenei tudatalattiról, nemi szerepekről és Kozocsa elvtársról, egycsatornás korról és tengerpartos poszterekről, giccsről, feministává váló naiv parasztlányról.

A régi slágerek feldolgozása, és ahogy, ahogyan ezt megoldottátok, felveti a kérdést, hogy hogyan viszonyultatok ezekhez a dalokhoz, illetve az általuk képviselt világhoz.

Gryllus Samu: Őszintén, szerintem ez az egyetlen lehetséges út.

Palya Bea: Az alkotás első fázisa az volt, hogy erről beszélgettünk, hogy mi is a viszonyunk ehhez; egyáltalán, hogy van-e, és ha igen, akkor mi. Nem volt mindig könnyű.

Gryllus Samu: Nekem könnyebb volt, mert Bea csinált már felvételt négy számból. Volt egy koncert a Műpában [a Táncdalfesztivál! Táncdalfesztivál? című koncerten, 2008-ban]; a hangszereléssel nem mindig tudtam egyetérteni, de amit Bea csinált vele, abból látszott, hogy neki mi az útja ezekhez a dalokhoz – nekem csak ezt kellett egy kicsit megerősíteni.

Palya Bea: A munka kezdetén sokkal hosszabb volt a számok listája, amiken gondolkodtunk, mint ami végül rákerült a lemezre, száz fölött volt; az is nagyon érdekes volt, hogy mi alapján válogattunk. Leginkább intuíciók alapján; kicsit az is benne volt, hogy “ebből lehet majd jót csinálni”, de azért leginkább az volt, hogy valami megfogott a szövegből; nem is mindig a dal egésze, volt olyan is, hogy csak egy motívum. Például az Én nem akarok mindenáron férjhez menni onnantól kezdett tetszeni, hogy azt mondtuk – azt hiszem, az én ötletem volt -, hogy bollywoodi stílus legyen. Mindig az volt, hogy ott vannak a dalok, itt meg vagyunk mi, és ezen a hídon kellett átkelni – ettől volt izgalmas a munka: ezt a távolságot mindig be kellett járni. Én a zene mellett a sztorikból indultam el, megnéztem, hogy a szöveg története és az enyém hol találkozik.

Gryllus Samu: Ez mondjuk a felkészülés szakaszában történt. Aztán amikor elkezdtünk dolgozni a lemezen, akkor már inkább bővült a lista. Például a Nagy utazás utólag került rá; annyira utólag, hogy én azt mondtam, hogy nekem már az nem fér bele, hogy meghangszereljem. Bea elment a négy zenésszel és megcsinálta; én meghallgattam a kész felvételt, és kitaláltam, hogy a sorrendbe hova illesszük be.

Palya Bea: Az egy véletlen volt. Geszti Péter kért fel, hogy egy nagy koncerten énekeljem, és megmozdult bennem valami. Fekete-Kovács Kornélékkal játszottam, viszont nagy hangszerelésben, amit nem akartam. Mindannyian azt mondtuk, hogy legyen minimálban: kanna, gitár, trombita, ének. Mást meg a Samu hozott be, például Az élet megy továbbot. Ez egy keményen szakítós dal, de van benne valami pozitív is.

Gryllus Samu: Ezt a Beának úgy kellett felénekelnie, hogy még csak a cselló volt meg, ami konstans szomorúságot sugárzott, és erre kellett úgy megoldania, hogy átmegy vidámba.

Palya Bea: Végig volt valami elasztikus, amőbaszerű abban, hogy melyik dal lelkülete és végső hangzása hogyan alakul ki. Elég későn jött el, hogy kezdtük sejteni, tudni, hogy hogyan is fog kinézni. Nagyon sok dal úgy született, hogy improvizáltunk akár órákon át, aztán visszahallgattuk: mi a francot énekeltem? – és a legjobb motívumokat vissza kellett tanulnunk.

Ez a távolság inkább zenei, vagy inkább a ti világotok és a dalok világa között van?

Gryllus Samu: Is-is. Szerintem ezt csak így komplexen lehet értelmezni.

Palya Bea: Igen, mert ezek a dalok le is képezik azt a világot, és mi mind a kettőtől elég távol voltunk.

Gryllus Samu: Mi nem a dalokhoz akartunk eljutni, mármint nem az eredetijükhöz – hanem a dalok lenyomataihoz, ahhoz, amit bennünk és a kortársainkban hagytak.

Palya Bea: Gryllus Ábris, aki a borítót csinálta, ugyanebből az elvből indult ki. Van a képi világban egy nagyon szándékos retró: a borítón egy tengerpartos poszter előtt állok, archív ruhában egy babával – ami ugyanaz, aminek a hangját az első számban lehet hallani -, belül pedig látható egy polc, amin régi emlékek sorakoznak. Szerintem ez a kor az, ami még ilyen egycsatornás az emberek fejében. Ha azt mondod, hogy Bábel torony [Rubik-játék], kacsintós pénztárcsa, szalagos magnó, bakelitlemezek, akkor mindenki ugyanarra asszociál. És ez igaz a zenékre is.

Gryllus Samu: A bakelitlemezek kétharmada nagyjából ugyanaz volt a családok polcain.

Palya Bea: Ugyanúgy, ahogy poszterből is kettő volt, őszi erdő meg tengerpart. Volt a korszaknak egy jobban terelhető, egy medrű emlék- vagy életanyaga. A mai korból harminc év múlva nem lehet ugyanilyen lemezt csinálni. Igazából azt hiszem, nem foglalkoztam volna ezzel az anyaggal, ha nem ütött volna szíven ez a közös zenei tudatalatti. Hogy beülök a taxiba, és írd és mondd mindenki tudja ezeket a dalokat. A szüleim szintén, kívülről, és persze személyes emlékeik is kötődnek hozzá.

Gryllus Samu: Mondjuk ez egy részére igaz, mert amikor elkezdtük csinálni, akkor bekerültek olyanok is, amiket mondjuk az emberek hat-hét százaléka ismer. Az Amerika ilyen, Az élet megy tovább is. Ez igazából hamisítás, mert ez nem emlékünk, de amikor meghallgattuk azt a háromszázötven dalt, akkor kiesett, hogy ez jó és kell.

Palya Bea: Az elején volt egy táncdalfesztiválos elképzelés, de aztán ez tágult az anyaggyűjtés alatt. Tudod, mint mikor a YouTube-on elindulsz. Például vettem egy sorozatot régi slágerekkel, és Samu pont Amerikából hívott, hogy figyelj, ez az Amerika azért nagyon vicces szám.

A kollektív tudatalattiról beszéltél. Két zenei nyelvről szokás mondani, két különböző értelemben, hogy az az anyanyelvünk: egyrészt ezekről a dalokról, másrészt a népzenéről.

Palya Bea: Nekem éppen ez volt a párhuzam alapja. A népzenét én egyrészt tanultam, másrészt még tapasztaltam is. Falun ez tényleg a kollektív zenei tudatalatti volt. Vannak elemek, és mindenki, amikor kiragad egyet-egyet, a saját történetét, érzelmi sztoriját viszi bele – mégis a közöshöz tud kapcsolódni, mert ugyanaz a kódrendszer. Ez is ugyanúgy működik, csak városi formában. Engem ez indított el, mert én a népzenéből jövök, ha nem is első kézből, mert akkor már nem élt, amikor én születtem.

Gryllus Samu: Azért ez nem igaz, mert van, amit első kézből kaptál.

Palya Bea: Ez mondjuk igaz, a nagyapától. Meg neked is a népzene ott volt a gyerekkorodban; és a zenészek egy része az agrárszektor.

Gryllus Samu: Agrárszektornak szoktuk nevezni viccesen a népzenészeket, ez még az Álom, álom lemeztől datálódik. Ráadásul pont Matyi [Bolya Mátyás, koboz, citera] kezdte el magát így nevezni… Az egyik próbán a marimbás [Tömösközi László] mögött volt a koboz tokban, a Matyinak mondtam, hogy játsszon valamit rajta, ő kérte, hogy Laci, add ide légy szíves a kobozt – mire ő: mi az?

Palya Bea: Kilencen ott ülünk a kétszer hármas próbateremben, és nagyon sokféle zenész van. A fele ugye klasszikus vagy jazz-zenész, bár mindenki átlóg egy kicsit.

Gryllus Samu: Szóval a te elgondolásod az volt, hogy ezek a zenei nyelvek végülis összetartoznak. Én erre csak azt tudom mondani: “Késő bánat, most már utánam a vízözön…” [együtt éneklik] Klasszikus kvintváltós magyar népdal. A népzene nemcsak bennünk volt meg mint anyanyelv, hanem azokban is, akik írták ezeket a dalokat – sőt, bennük sokszor még erősebben, volt, hogy konkrétan népdalok alapján indultak el.

Palya Bea: Nem véletlenül ez lett ilyen cigány pergető. Ez egyébként egy szimbolikus dal, mert ezt akartam visszaadni Böhm Gyurinak [a Táncdalfesztivál! Táncdalfesztivál? című koncert rendezője], hogy ezt én nem tudnám hitelesen énekelni. Napokig ültem fölötte, mire megszületett; rájöttem, hogy ha megdíszítem, akkor azért érdekes lesz ez a dallam; bejöttek olyanok, hogy itt ez az elég egyszerű kép, és az egész kesergő – jó, akkor legyen cigány hallgató, legyen ez az íz. És a stúdióban megjelent a nagyapa egész lénye. A gyors rész pedig pergető. Aztán azért ki kellett találni, hogy hogyan lehet kitölteni aprájával, pergetéssel.

Gryllus Samu: Azért mindig van egy ilyen: egy technikai rész, amit meg kell csinálni.

Palya Bea: A kihívások engem mindig inspirálnak, és szeretést is hoznak.

Gryllus Samu: Nekem a Fák, virágok, fény volt ilyen, aminek a refrénje kvintkörös, mindenféle akkordok vannak benne – ez végül egy két akkordra csupaszodott, arra a kettőre, amikkel én otthon az ukulelén szoktam játszani, vacakolni, mert olyan kézenfekvő. Ugyanezt csináltam, elkezdtem énekelni a dalt, és akkor jöttem rá, hogy így meg tudom közelíteni ezt is.

Az angol nyelvű számokkal nagyon más volt dolgozni?

Gryllus Samu: Annyira nem. Volt egy időszak, amikor azt gondoltuk, hogy le kéne íratni a szöveget fonetikusan valakivel, aki nem tud angolul, de ezt jogilag sem olyan könnyű megcsinálni.

Palya Bea: A Part Time Lover az én gyerekkoromból ugyanúgy a kollektív emlékezet része.

Gryllus Samu: A másik, a Whitney Houston meg úgy jött, hogy Bea adott egy best of-lemezt…

Palya Bea: Én a Saving All My Love For You-t akartam…

Gryllus Samu: Hallgattam a kocsiban, és ez volt az egyetlen, amiről azt gondoltam, hogy köze lehet hozzánk, például gyimesi gardonnal jól megszólalna.

Palya Bea: Aztán ez jól is jött ki; ez a My Love Is Your Love nagyon egyszerű dolog, de mégis… én, mint “a nép Blaha Lujzája, a lélek nagykövete, aki mindig a szeretetről énekel…” [nevet] Van egy retróblokkom a privát koncerteken, Gergely Róbert, Zoltán Erika, Csepregi Éva, Pataky Attila – a barátaimnak szoktam előadni, néha módosult tudatállapotban, és mindig nagy sikert aratnak. Mindezek a vidám esték is beleszövődtek a lemez készítésébe…

Gryllus Samu: Elképesztően nagy nevetés volt a stúdióban. Ilyen hangulatú munka nekem az életemben nem volt még. Folyamatos téboly.

Palya Bea: Nagyon jó értelemben vett tébolyult munka, nagyon jó zenészekkel, és mindegyikük hozta magával az összes zenét, amit eddig játszott. Ők egymással is ismerkedtek sokszor, voltak többen is, akik korábban nem találkoztak.

Gryllus Samu: Az is nagyon nagy dolog, hogy ha egy tablaszólóra volt szükség, akkor azt Szalai Péterrel tudtuk feljátszatni; minden ilyen forrászenére megvoltak az autentikus zenészek. Nem volt szükség arra, hogy mondjuk egy adott zenekarban a szaxofonosnak meg kell tanítani, hogy hogyan játsszon gyimesi zenét a My Love Is Your Love közepén, hanem nekik ez megvolt.

Palya Bea: Illetve pont az adta a gondolatot, hogy a Dongó [Szokolay Dongó Balázs] tud gyimesi zenét játszani. Végülis ez kettőnk produceri lemeze: az van rajta, amit mi szeretünk, és akiket mi szeretünk.

Az egyik probléma, amivel a a feldolgozásokban valamit kezdenetek kellett, a nemi szerepek kérdése. Nagyon sok mindenben megjelenik ez, kezdve a címtől – ahogy az Én nem leszek a játékszeredből az lett, hogy Én leszek a játékszered…

Palya Bea: Tök jó kérdés, ezen még így nem gondolkodtam… Azért a Psychénél ez sokkal kiélezettebb volt.

Gryllus Samu: Az sokkal erősebben női lemez volt.

Vannak például ezek az archív felvételek…

Gryllus Samu: Na igen, Kozocsa elvtárs a férfi pár.

Mindenkit becézve szólít (Gizike, Terike, Emike stb.) atyáskodva utasítgatja őket…

Palya Bea: Igen, igen… Nekem minden lemezem valahogy rám tapad, belőlem nő ki. Itt alapvetően azért női előadóktól választottam dalokat: Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, Psota, Zalatnay… Nem véletlen, hogy Máté Péter férfipátoszát sehogyan sem tudtam magamévá tenni. Nagyon fontos volt nekem a játékosság is, ami a címben is van. Az összes korábbi lemezembe belehaltam – ebbe nem akartam; tényleg játszottunk a Samuval együtt. Ugyanakkor pont a Nem leszek a játékszered a Kati előadásában egy állapotdal, mi így neveztük el. Végig a dühös csajt halljuk, akit átvágtak. Viszont a mi felfogásunkban dramaturgiai dal lett belőle, személyiségfejlődéssel: egy naiv parasztlány visszaemlékezik a romantikus pillanatokra, majd pedig kitör – a végén pedig feminista tudatossággal küldi el a francba az ő kedvesét. De azért a Megáll az idő, Az élet megy tovább: sok ilyen van, ami egyetemes, emberi, és nem annyira női vagy férfi… de azért alapvetően női lemez ez is. Meg itt van a Szőke Anni balladája, ami egy ötéves felvétel, és én hallom is, hogy öt évvel fiatalabb hangon éneklem. Bár már akkor sem voltam annyira Szőke Anni, az elárvult parasztlány, de azért mégiscsak inkább az volt érdekes nekem abban, hogy mivé nem lettem.

Gryllus Samu: És Kozocsa elvtárs kiegyensúlyoztuk ezt.

Palya Bea: Látod magad előtt, ahogy összefogja ezt a tyúkólat. “Na hát akkor lányok, fiúk, isteni figyelemmel hallgassátok…”

Gryllus Samu: A kedvencem, amikor azt mondja valaki, hogy “Kozocsa elvtárs azt mondta, hogy undorító hangom van nekem”. Azt mondja neki a nő, hogy nem, jó ez – mire jó? Vadító – mondja Ferike vagy valamelyik alkalmazott.

Palya Bea: A felvételeken ott van anyukám is, Emike, a magnó tulajdonosa… Odaadtam nekik a lemezt, és másnap felhívtak. Apám: Bea, most lett vége a Megáll az időnek – nagy csend; anyám átveszi a telefont: apád sír, fiam. Ábrisnak össze kellett szednie a polchoz a tárgyakat; anyukám felment, és egy fél napot azzal töltött, hogy a ruháim közül előszedett régi kendőt, babát, fényképeket. Felhívott, hogy Bea fiam, te mindig kitalálsz valamit, én úgy meghatódok. Mikor először meghallotta, hogy ez nem vicc, és tényleg ráraktuk Kadocsa elvtársat: “Fiam!” Aztán meghallja saját magát húszévesen, hogy “Kicsiny piros mézes szívet küldtem én tenéked.” Fiatalabb volt, mint én… Az egy nagyon mély dolog lett, mert ugye a szöveg arról szól, hogy én adtam neked a szívet – ugye a szívet ő adta szó szerint.

Gryllus Samu: Ez az egyetlen olyan szám, amiben énekhangot hallasz az archív magnófelvételről. A többit nem akartam használni: egy idegen hangját berakni, akit nem ismerünk… De ezt meg tudtuk kérdezni.

Palya Bea: Anyu, odaadod a jogokat? [nevetés]

Gryllus Samu: Volt tehát ez a felvétel; h-ban szól egy tampura, Bea pedig D-dúrban énekelte a dalt. Zeneileg az az érdekes, hogy h-ban szól a folyamatos tampura, felette a Bea, relatíve alatta az anyukája G-dúrban; a szöveg pedig az, hogy “tükör van a közepén” – tehát lett egy ilyen szerkezet. Eredetileg hosszabb volt, de a vége nagyon szomorú, úgyhogy amikor meg kellett húznunk a lemezt, hogy beleférjen a nyolcvan percbe, akkor levágtuk a második versszakot.

Palya Bea: Amikor először átküldted a teljes számot, az annyira szomorú volt…

Egy másik probléma, amivel nagyon érdekes dolgokat kezdtetek, hogy ugye ezekhez a dalokhoz elég erősen hozzákapcsolódott a giccs fogalma.

Gryllus Samu: Mi tagadás… [nevetés] Azért nem mindegyikhez. Azt hiszem, azért ezzel lehet mit kezdeni. Ha őszintén kezeled, akkor ez nem fontos, hogy giccs vagy sem. Van egy barátom, aki egészséges szentimentalizmusnak nevez sok mindent, amire én már azt mondanám, hogy nem az.

Palya Bea: Emlékszem arra a pillanatra, ami nagyon fontos volt számomra ebből a szempontból, amikor – talán ’99-ben – játszottunk a Bergendy Szalonzenekar helyett az osztrák gimnázium szalagavatóján. Én akkor csont népdalénekes voltam; és abban, hogy ma nem az vagyok – vagy nem tudom, minek tartanak, de hogy más dalokat, más felfogásban is éneklek – abban a Laokoónnal csoporttal való munka nagyon sokat számított.

Gryllus Samu: Valaki kitalálta, hogy játsszunk ezen a szalagavatón, és meg kellett hangszerelnünk ilyen számokat, amikre keringőzni tudnak – botrány volt egyébként [nevetés], de mi nagyon jól szórakoztunk.

Palya Bea: Emlékszem arra a folyamatra; úgy kezdődött, hogy azt mondtam, Samuka, hogy fogok én énekelni Megáll az időt meg Meseautót meg Pá, kis aranyom, pát? És akkor jött a felismerés, hogy itt lehet játszani. Én általában nagyon önazonos zenéket csinálok, de ezt pont azért, mert nem akartam nagyon mély lelki tartalmakat kibányászni magamból, játékosan, másik oldalról tudtam megközelíteni. És úgy is önazonos lett a végére.

Gryllus Samu: A lemez készítésekor nem voltunk kötelezve semmire. Jó, voltak jogi korlátozások, de a szerzők aláírták a papírt, hogy hozzájárulnak a feldolgozáshoz, legyen az akármilyen. Nem voltunk kötelezve arra, hogy mindent megtartsunk, az eredeti dalok teljességét.

Palya Bea: Amit lecsupaszítottunk és megtartottunk, az a dallamvonal és a szöveg.

Gryllus Samu: A harmóniák, azok…

Palya Bea: Azok sosem.

Gryllus Samu: Kivéve az Utánam a vízözön refrénjét.

Palya Bea: Volt, aki olyasmit mondott, hogy ez vagy az a szám “jobb lett, mint az eredeti”, de mi nem szeretnénk, ha erre menne ki, hogy mi a jobb. Nagyon sok szeretés volt ebben a lemezben – mi ketten egymást, a zenészekkel mind egymást, a próbák hangulatában… Kettőnknek és a társaságnak nagyon nagy öröme van ebben. Egyáltalán nem volt célunk “tromfolni” az eredetiket; bár nyilván összehasonlítják majd. Csináltunk olyan zenét, amilyet tudtunk, és ilyen lett. A mögötte lévő energia nagyon pozitív.

Gryllus Samu: És azért ezt a számoknak köszönhetjük.

Szerintem a Fák, virágok, fény című dal az, ami a legközelebb merészkedik a giccs határához.

Gryllus Samu: Nekem az volt a legnagyobb küzdelmem. Nagyon sokszor mondtam utána, hogy ez olyan zene, amihez én nem szoktam hozzá, nagyon távoli. Aztán, ahogy mondtam, ezzel a kétakkordos megoldással sikerült megtalálni egy pulzálást, amivel sikerül a szám végére feloldani ezt az érzést, amiről beszélsz.

Nekem pont az tetszett abban, hogy majdnem pont giccs.

Gryllus Samu: Igen, igen.

Palya Bea: Voltak olyan pillanatok, amikor Samu azt mondta, hogy “Azért nekem az nagyon nagy fejtörést okoz, hogy milyen hangokat fogok leírni a papírra.” Voltak ilyen elakadások és elindulások; egyszer úgy éreztük, hogy valamit megtaláltunk; aztán úgy, hogy ebből nem lesz semmi. Az a jó egy lemeznél, ha tízszer annyi ötleted van, mint amennyit felhasználsz, és hogy nem kell ezeket megítélni, csak fel kell sorakoztatni egymás mellé, lehetőleg fel kell venni vagy fel kell írni. Tisztelni kell az ötleteidet annyira, hogy elkezdj velük babrálni, és ne ítéld meg őket. Ez volt ezzel a lemezzel is, csak éppen nagyon sokáig tartott.

Gryllus Samu: Azért is, mert nagyon lépcsőzetesen kellett összerakni. A Yellow Submarine reggae-ben, spanyolul nagyon érdekes, de még mindig egy Beatles-szám, és mi nem ezt akartuk. Ezért volt, hogy bementünk a stúdióba, felvettünk ütőgardonnal valamit, azt hazavittem, megnéztem, hogy ő mit csinált, arra ráhangszereltem mondjuk a kürtöt és így tovább.

Palya Bea: És a zenészeknek is közben esett le; Barcza Józsi, aki nem egy népzenész, hanem jazzbőgős, amikor meghallotta, hogy milyen Játékszeredben milyen kortárszenei kürt- és tubaszólamok vannak abban a tébolyban, akkor mondta, hogy “Te, Samu, ez már kezd tetszeni.”

Gryllus Samu: A felvétel alatt azt mondta, hogy “annyi cigánygyerek van, aki ezt olyan jól el tudná játszani, miért engem kellett hívni?” Az Amerika például úgy született, hogy felvettünk három órányi anyagot. A laptopomra legyűjtöttem ilyen számokat, mint Living In America, Born In The USA, mindegyiket behangoltam nagyjából egy tempóra és D-dúr körülre, és elkezdtem ezt nyomatni a stúdióban. A zenészek pedig ültek a fejhallgatóval, és bármit csinálhattak. Már három óra eltelt, mindenki nagyon unta, és akkor egyszercsak a Dés Andris megjelent egy mikrofonállvánnyal…

Palya Bea: Kivágta a stúdióajtót, és ordított, hogy: Amerika! [nevetés]

Gryllus Samu: Ez rákerült a lemezre; de ehhez kellett az a három óra szenvedés előtte, hogy én nyomogassam nekik az Új világ szimfóniát.

Van egy beszélgetés a számban arról, hogy ki kell vágni az idézeteket.

Gryllus Samu: Az az utolsó hét munkája volt. Arról van szó tulajdonképpen, hogy ugye az Amerika című számnak vannak jogutódjai. Minden számhoz, megkaptuk az engedélyt, hogy bárhogy feldolgozzuk; de ez azt is jelenti, hogy akárhogy dolgozzuk fel, az mindenképpen az eredeti szerző munkája lesz. Mi ezután szerzői jogdíjat nem kaphatunk, az az ő szerzeményük, mi csak hangszerelők vagyunk, és Magyarországon a hangszerelés nulla százalékos jogdíjjal jár.

Ott van az előadói jogdíj.

Gryllus Samu: Nekem ahhoz semmi közöm, de kérdezd meg az illetékest. [Nevetnek, Palya Bea győztesen feltartja a kezét.] Tehát a probléma az volt, hogy az Amerika című számba mi beleénekeltük, hogy “We Are The World” meg ilyeneket, ahogy a stúdióban baromkodtunk. De a kiadó mondta, hogy ezt nem lehet, mert ezekért a másfél-két másodpercekért ki kéne fizetni a jogdíjakat – viszont ezzel az eredeti szerzők jogdíjaiból, pénzéből adnánk oda egy harmadik félnek. Ráadásul ez így már egy új szám, és ez mindenféle bonyodalommal jár. Bea már Mexikóban volt, és mondtam, hogy jó, akkor Skype-on fogunk beszélgetni. Megírtam ütemről ütemre, hogy ne kelljen vagdosni, másfél óránk volt rá. De koncerten úgyis We Are The World lesz.

Palya Bea: Az a részlet pedig, hogy “a szerzői jog komoly dolog, majdnem ugyanolyan komoly, mint a jazz” – ez végülis egy önidézet, az Álom, álomból. Ehhez ismerni kell a Samu viszonyát a jazzhez: merthogy jazzbőgősként végzett, ugyanakkor kortárs zeneszerzőként határozhatjuk meg leginkább, ha meg kell egyáltalán [nevetés]. Amikor ez a kollektív tudattalan előjött, akkor nemcsak a magyar nép tudattalanja, hanem a kettőnk közös zenei múltja is ott volt, és sokszor abba botlottunk bele, hogy akarva vagy akaratlanul önmagunkat idézgetjük.

Gryllus Samu: Mint például a Schlaflied, ami a Psychéről van: az a vers, amikor a szerető belealszik a szerelmeskedésbe – itt meg úgy folytatódik, hogy Énmellettem elaludni nem lehet. De ami előtte van, az ugyanaz a rész, csak ott bőgővel és cimbalommal, itt meg tubával, és sokkal viccesebben. Sokféleképpen megjelent ez a tudattalan vagy tudatos idézés. Például a Megáll az időben az tudatos, hogy nekem erről a számról nincs személyes emlékem, viszont rengeteg van a 180-as Csoport- és Amadinda-emlékem van a gyerekkkoromból, és azt is bele akartam rakni. Így lett egy kicsit minimálos zene, ami ezt megközelíti.

Mennyire hatottak rátok olyan lemezek, amik bizonyos szempontból előképnek tekinthetők; például a Zuboly, vagy a Budapest Bár?

Gryllus Samu: Én a Budapest Bárt nem ismerem; miközben csináltuk a lemezt, mesélték, hogy van; Mazura Jani, a hangmérnök csinálta azt is, és mutogatott belőle. Amennyire tudom, ott arról van szó, hogy nekik van egy anyanyelvük, és azon elolvasnak mindenféle dolgokat. Vagy a Csík Zenekar ugyanígy: eléneklik a különböző slágereket, de a bőgő játssza a basszusszólamot, a brácsa az akkordokat, a príma meg a dallamot. A Zuboly az talán jobb példa. Nekünk ilyen anyanyelvünk máshogy van, szélesebb, vagy kevesebb…

Palya Bea: Vagy nincs.

Gryllus Samu: Végülis van anyanyelvünk, csak az nem egy egységes stílus. Amit a lemezen hallasz, az nekünk egy egységes stílus. Ráadásul az is van, hogy egy ponton túl nem tudod elválasztani az emlékeket az előképektől. Nekem a Játékszeredből az eredeti dal nem volt meg, csak Nagy Feró és az ős-Bikini (akkor még simán Bikini): [éneklig] “Nem leszek a, leszek a, nem, nem, játékszered” – punkzene volt, nagyon szerettem, egy jó darabig nem is tudtam, hogy az egy “régi szám”. Nekem ez van benne abban a dalban, a középrészben, és mondhatod rá, hogy előkép.

Palya Bea: Erre a számra mondták tegnap a Petőfiben, hogy nem olyan rádióbarát. Mondtam kedvesen, hogy hát igen, de Samu- és Bea-barát.

Gryllus Samu: Felmerült az elején, hogy csináljunk a lemezre olyan számot, amit lead a rádió, megfelelő hosszúságú, de aztán…

Palya Bea: Nekünk ez nem való – bár így meg lehet, hogy néhányan a Játékszered közepén kikapcsolják a lemezt.

Gryllus Samu: De azért van olyan, mondjuk Az élet megy tovább, az három perc.

Palya Bea: Erről az anyanyelv-kérdésről az jut eszembe, hogy egyszer még a kilencvenes években mondtad, hogy “Ebből a sok zenéből, amit tanulok – nem hittem benne, de valahogy mégiscsak összeáll bennem valami.” Akkoriban általában tízig próbáltunk a Laokoónnal, aztán beültünk a Skodába, mentünk enni, hallgattuk a Bartókot…

Gryllus Samu: És valami komoly gondolat mindig kiszaladt. [nevetés]

Gondolkodtam azon, hogy megkérdezzem-e, de most megkérdezem: mennyire érdekel titeket, hogy mennyi fog elkelni ebből a lemezből.

Gryllus Samu: Nagyon.

Palya Bea: Sőt, csak ez érdekel! [nevetés]

Gryllus Samu: Persze, hogy érdekel; kicsit dühös is voltam tegnap, mert Bea mondta, hogy már jelentek meg kritikák, rákerestem, hogy mit gondolnak az emberek róla – és az első húsz találat torrentoldal volt. Az nagyon fontos, hogy szeressék, és közben az is fontos, hogy megvegyék sokan. Tudom, hogy nem ez volt a kérdés, de ha a letöltéssel szembeállítva nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy ez a lemez számunkra egy komplex egység, a borítóval és mindennel együtt, és azt szeretnénk, ha így jutna el a hallgatókhoz – de persze annak is örülünk, ha egy számot hall valaki.

Palya Bea: Nekünk mindig ilyen egyben értendő lemezeink vannak. Gizikék nélkül nem ugyanaz az egész; ha a rádióban leadják mondjuk a Fák, virágok, fényt nélküle, az nem ugyanaz az élmény. Az utolsó lemezeimnél már minden munkafázist ismertem – mondjuk a gyártás összes technikai bigyóját leszámítva, és persze nem én vagyok a nyomdában a sokszorosításnál -, tehát nem az van, hogy egy nagy kiadónak a vizein én vagyok a kis hajó, ami arra úszik, amerre a szél fúj. Gyönyörű példája ennek a Part Time Lover, ami veszélybe került a maszter leadása után két héttel. Elkezdtünk gondolkodni, telefonálgatni; az a producer, akivel én dolgoztam az Adieu les complexes-en, az a Stevie Wonderrel dolgozott huszonöt évvel ezelőtt; közben volt egy Amerikában élő zeneszerző barátunk, akit szintén felforgattunk stb.

Gryllus Samu: Úgy éreztem, hogy enélkül a szám nélkül értelmetlen lenne a lemez – ami persze egy hülyeség, de…

Palya Bea: Van egy pont, ahol nem szabad engedni. Ez a zene belülről jött, a gyerekünk – nagyon is számít, hogy igenis a borító olyan, az a szám rajta van stb. Viszont az nagyon érdekes és bíztató, hogy a Tavaszi Fesztivál keretében tartott lemezbemutató koncertekre [március 19., Győr; 23., Budapest MűPa; 24., Kecskemét; 31., Eger – bővebben lásd itt] már január elején nem voltak jegyek. Egy olyan lemezre, amiről azt lehetett tudni, hogy a Samuval dolgozunk, illetve a blogomra felkerült a számlista – tehát valami sejtése lehetett a közönségnek. De a mostani interjúhadjáratban azért kiderült, hogy talán mégsem olyan sok – olyanokat mondtak, hogy “milyen érdekes, hogy Bea slágereket énekel, ez nem vág az arculatába”. Pedig az én “arculatomat” számomra egyetlen dolog jellemzi: hogy folyton változom; ami érdekel, ahhoz hozzányúlok, és belülről fogok csinálni valamit. Ilyen módon ez is az “arculatomba” vág.