Author: ronaiandras

Vincze Barbara – 2011.06.29. – http://quart.hu/cikk.php?id=6394

Hol tartanak közel egy évvel a feloszlás után a Kispál és a Borz zenekar utolsó felállásának tagjai? Feldolgozták a szakítást, nosztalgiáznak, beszélnek még egyáltalán egymással, mit szólnak a tribute-zenekarokhoz és főleg: elképzelhetőnek tartják, hogy valaha együtt zenéljenek? Ugyanarra a hét kérdésre válaszolt Kispál András, Lovasi András, Dióssy Ákos és Mihalik Ábel a Fishing on Orfű fesztiválon. Mi pedig ígérjük, hogy mostantól jó sokáig nem írjuk le megint a zenekar nevét.

Kispál András: “Törvényszerű volt, hogy ennek vége van”

Kispál Andrással új zenekaráról, a Velőrózsákról beszélgettünk fellépésük előtt egy nappal az abaligeti kocsmában. (A Velőrózsák-interjú erre található.)

Megfigyelt jelenség, hogy ha évekig tartó kapcsolat vagy munkakapcsolat megszűnik, a hiánya csak később jelentkezik, azzal a hirtelen érkező felismeréssel együtt, hogy ennek tényleg vége. Nálad volt ilyen pillanat?

Nem ért sokkhatás, amikor lejöttünk a Szigeten a színpadról, mert mi az Andrással már fél évvel korábban eldöntöttük, hogy csinálunk még egy szép tavaszt, egy szép nyarat és ennyi. Úgy nem hiányzott, hogy ott zokogtam volna, mivel közben már párhuzamosan foglalkoztam a Velőrózsákkal. Nekem valószínűleg azért volt könnyebb ez a történet, mert tudtam, merre fogok továbbmenni. Lehet, ha ott állok minden terv nélkül, akkor máshogy élem meg. Törvényszerű volt, hogy ennek vége van, én inkább annak örültem, hogy szerintem sikerült szép módon lezárni.

Hogyan gondolsz vissza a zenekarban eltöltött időszakra? Van valami, amit pótolhatatlan veszteségnek érzel?

Nagyon kellemes volt jóban-rosszban, de annyira leköt most a Velőrózsák, hogy az az időszak kiesett az életemből. Pörögnek mellettem a napok, leköt, hogy ülök a gépnél, leköt, hogy próbálok. Nincs veszteségérzésem, a Dióssyval például a mai napig nagyon jóban vagyok, eljön a bulikba, a vége felé kialakult köztünk egy jó viszony. Az Ákos nem egyszerű és én sem vagyok az, de rá hallgatok és megtisztelő, hogy eljön a bulikba. Sőt, van egy számunk, amiben az ő szólama meghatározó és meg is kértem, hogy ezt majd játssza föl a lemezre. Ilyen szempontból valamennyire pótolva van a hiány, mert van valaki a régi zenekarból.

Mivel foglalkozol mostanában?

A Velőrózsákkal.

Milyen a kapcsolatod a zenekar egykori tagjaival?

Az Ákoson kívül a többiekkel nem igazán találkozom. Az Andrással néha, bár vele eleve nehéz találkozni, mert sosincs itthon, mindig ezerfelé mozog. De néha váltunk emaileket. Sokan azt hiszik, hogy nagy az ellentét köztünk, pedig teljesen korrekt a kapcsolatunk. Ennyi volt benne. Abban a pillanatban, hogy eldöntöttük, hogy vége ? lehet egyébként, hogy hamarabb kellett volna -, azt is eldöntöttük, hogy próbáljuk meg méltó körülmények között lezárni.

Voltak olyan ötleteid, amit még a Kispál és a Borzba szántál és megmaradtak bespájzolva?

Az a szám, ami a Dióval csináltunk és amit Popinak hívunk a popurális akkordmenet miatt, amúgy “Rég volt, szép volt” a refrén. Ez az előző zenekarban nem kellett, ezért félreraktuk, nekem viszont tetszett. Végül a Laci fejtette meg a számot. Aztán volt pár olyan ötletem is, amiről gondoltam, hogy biztos nem lesz jó a Kispál és a Borzba, ezeket is áthoztam.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a Kispál és a Borz zenekar számai valamikor még felharsannak élőben?

Nem gondolom, hogy ez így lenne. Azt sem hiszem, hogy az Andrásnak ez járna a fejében. Az élet kiszámíthatatlan, de nem tartom valószínűnek, és most egyébként is mindenki csinálja a saját dolgait. Láttam már Kispál és a Borz-tribute zenekarokat, velük csak az a bajom, hogy néha bosszant, ha látom az interneten, hogy más akkordot használnak egy-egy számban. De örülök, hogy valakit még érdekel ez a dolog.

Hány Kispál és a Borz cd-d van és elővetted őket az elmúlt egy évben?

Nekem egyetlen sincs, mert elajándékoztam azt a rengeteg példányszámot ? öt és hat között van -, amit egy kiadó prezentál. Viszont egy ismerősömtől megkaptam karácsonyra mp3 formátumban az összeset. Örültem neki, de nem nagyon hallgatom, korábban is csak akkor hallgattam saját számokat, ha le kellett szedni valamit. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert nem szeretem magamat látni fényképen, és visszahallgatni sem szeretem a dolgaimat.

Lovasi András: “Szomorú lennék, ha még húsz év múlva is ugyanazokat a számokat kellene játszanom”

Lovasi Andrással közvetlenül a Kiscsillag zenekar szombat esti koncertje után beszélgettünk. Lovasi szemlátomást elégedett volt a koncerttel, Rátgéber László még inkább, aki a beszélgetés alatt néha egy megafonba rikoltozott, máskor sombrero kalapban rontott ki az öltözőből, hogy tippeket adjon az interjúhoz.

Megfigyelt jelenség, hogy ha évekig tartó kapcsolat vagy munkakapcsolat megszűnik, a hiánya csak később jelentkezik, azzal a hirtelen érkező felismeréssel együtt, hogy na, ennek tényleg vége. Nálad volt ilyen pillanat?

Én szerencsés alkat vagyok, mert nem szeretem a nosztalgiát. (Ekkor megérkezik Rátgéber László egy hatalmas kalapban, gitárral a kezében: “Tudom, mi az az egyetlen dolog, ami feldobná az interjút: kérdezd meg tőle, melyik a kedvenc városa: Szombathely, Pécs vagy Miskolc.” Ezután odébbáll.) Bár páncélba öltöztetem a szívem, valamikor azért van, hogy meglövi egy-egy dolog. Például két éve elköltöztem Orfűről és néha itt azért eltalál valami. A Kispállal is így vagyok: a Kispál az életemnek huszonvalahány éven át, Orfű meg tizenvalahány éven át volt a része, plusz most még évente három napot. Alapvetően örülök, hogy kiszabadultam a Kispál-skatulyából. Szomorú lennék, ha még húsz év múlva is ugyanazokat a számokat kellene játszanom, amiket húsz éve írtam. Ugyanakkor a Rolling Stonest meg szeretem azért, hogy ugyanazt játssza húsz év múlva is, amit húsz évvel korábban írt. Valakinek jól áll, nyilván megvan, miért izgalmas, hogy az Iggy Popról aznap lecsúszik-e a gatya vagy a Mick Jagger tud-e még ugrálni. De Magyarországon valahogy az olyan lények, mint én, bénán néznek ki, amikor még öregkorukban is ugyanazt a szart játsszák. Szerintem még időben eldobbantottam erről.

Hogyan gondolsz vissza a zenekarban eltöltött időszakra? Van valami, amit pótolhatatlan veszteségnek érzel?

Úgy élem meg az életemet, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell. Ezért nem keresek benne ilyen hol rontottam el dolgokat vagy, hogy hol vannak a pontok, ahol “ha azt csinálom, akkor ez lett volna”. Egyáltalán nem érdekel, mi lett volna, ha. Bennem ez a történet le van zárva, ezért nincs semmi veszteség-érzésem. Közben néha vannak ilyen jó érzéseim, tegnap este például mentem aludni és itt ment a diszkóban a Nulla óra két perc, és tök elégedett voltam, hogy milyen jó ez a basszus szólam, ezt én írtam? De ha most újra kéne játszanom, azt mondanám, hogy áá.

Mikkel foglalkozol mostanában?

A Kiscsillag, a Budapest Bár és a Megadó Kiadó mellett búvópatakként ott van a Lackfi-műsor, abban a Szabó Attila, a Csík zenekar prímása és a Drapi (Drapos Gergely ? Erik Sumo Band, Péterfy Bori) játszik; szóval mindenki máshonnan jön. Emiatt évente a tíz felkérésből mondjuk három, ha összejön. Az azért jó, mert ott az az adrenalin, hogy nem próbálunk, csak otthon egyénileg. Az utolsó egy-két évben ért be a dolog, és mert nem próbálunk, sok az improvizációs góc. Aztán nagy ritkán van a Heidl-féle latin dolog, ami már lemezen is megjelent: ősi latin ókeresztény himnuszok megzenésítése, aminek ugyanaz a kiindulópontja, mint a Lackfi-műsoroknak. És most az új Csík-lemezre is írtam egy-két szöveget.

Úgy volt, hogy a Kaposvári Színháznak is dolgozom, de rájöttem, hogy én azért nem vagyok annyira termékeny, eredeti és izgalmas zeneszerző, hogy egy év alatt negyven kurvajó zenét írjak; ezért most a Szabó Attilával és a Lecsóval közösen írjuk a zenét, a szövegívet meg nagyjából én rakom össze. Mondjuk, hogy ez egy közösségi munka. De én mindig így voltam ezzel: azért is csináltam a Kispál és a Borz zenekart, mert jobban tetszettek más ötletei, mint az enyémek. Közben mindig ilyen zenei rendező voltam, egy diktátor, hogy “ez jó ? ez nem jó, ez jó ? ez nem jó”.

Milyen a kapcsolatod a zenekar egykori tagjaival?

A Kispállal mindig furcsa volt a viszonyunk, mert neki mindig kicsit udvarolni kellett, hogy szóba álljon veled. Bizonyos értelemben mi mindig harcolni fogunk egymással, régen is harcoltunk, amikor még egy zenekarban voltunk. Ő egy ilyen nehéz, érdekes csávó. Valószínűleg ez mozgatta egészen odáig a szerzőpárosunkat, amíg aztán nem mozgatta már semmi. Ezt felismerve váltunk szét. Tegnap beszélgettem az egyik zenekar gitárosával, aki egy nagyon okos, jó ízlésű fiú. Ő azt mondta, hogy ne haragudjál, de te a Kispál nélkül nem vagy olyan jó és a Kispál nélküled végképp nem olyan jó. Ez mindig így fog maradni. A Kispál, mint egy felhő, egész életünkben a fejünk fölött lesz.

Az Ábel egy érdekes történet, mert nagyon érdekes nézni, hogy egy alapvetően jazzes iskolázottságú dobossal hogyan vívunk, hogy alakul át vagy hogy nem alakul át. Most, hogy elkezdte csinálni a saját zenekarait, azt mondta, hogy rosszabb a szvingje, mint volt, elrontottuk a kettő-néggyel (nevet). Úgyhogy lehet, hogy még dobosként sem lehet annyira sok lovat megülni – nemhogy énekesként, szerzőként vagy gitárosként.

A Dió session-zenészként került be és tulajdonképpen azért maradt a zenekarban, mert rendkívül intelligens. Nagyon jól föl tud térképezni helyzeteket, ugyanakkor jó értelemben vett opportunista alkatánál fogva rendkívül alkalmazkodó is. Nagyon ügyesen felismeri, mi van körülötte és azt viszonylag közérthetően el is tudja mondani. A Diónak nagyon nagy szerepe van abban, hogy a Kispál zenekar az első korszakából átcsúszott a másodikba, aztán a harmadikba ? azt hiszem, talán három korszaka volt a zenekarnak. Nagyon sokat köszönhetünk neki, ugyanakkor bár session-zenészként indult, valamilyen furcsa módon ő is rabja lett az egésznek. Azt nem értem ? és ez mindig kérdés marad majd -, hogy az a fajta muzikalitás vagy csí, ami benne van, miért nem bomlik ki. Lehet, hogy ki fog, de eddig mindig a helyzetolajozó oldala volt a legerősebb, most valószínűleg ezért is hangmérnök.

Voltak olyan ötleteid, amit még a Kispál és a Borzba szántál és megmaradtak bespájzolva?

Olyan negyven-hatvan dalvázlat van, sokszor csak riffek vagy akkordsorok. Utólag visszavezetve furcsa, hogy a legtöbb basszus, dobvázlat, ének vagy billentyű; gitár alig van benne. Ez önmagában jól mutatja, hogy nem működött a közös munka: ennyire prózai a zenekar megszűnésének az oka. Ez jól tetten érhető az utolsó pár év zenevázlataiban.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a Kispál és a Borz zenekar számai valamikor még felharsannak élőben?

Az, hogy mi összeálljunk, nem szerepel az elkövetkező tíz évre vonatkozó terveimben. Ha újra érzünk vágyat, hogy közösen csináljunk valamit, akkor lehet, de nosztalgia-zenekarként szinte biztosan nem fogunk újjáalakulni. Amikor megszűntünk, azonnal alakult egy zenekar Kispál és a Borz néven, a menedzserünk jelezte is nekik rögtön, hogy változtassanak valamit a nevükön. Mondjuk ez viccnek jó volt, viszont azt nem szeretném, hogy olyan sorsra jussunk, mint a P. Mobil. Három vagy négy P. Mobil tribute-zenekar is működik, és mindenki a Kétforintos dalt játssza. Amint ez piacilag eladható, lesznek ilyen zenekarok. Ha az egyikünk meghal, akkor még többen lesznek, ha mindketten meghalunk, még annál is többen.

Hány Kispál és a Borz cd-d van és elővetted őket az elmúlt egy évben?

Alapvetően nem hallgatok cd-ket, a cd-formátum, mint olyan, már kevéssé érdekel. Mint kiadó persze még igen, mint fogyasztó már nem. Biztos van Kispál-cd-m, csak nem tartom számon őket. A stúdióban a gépemen rajta van az összes szám, mert ha elfelejtettünk valamit, akkor oda menekültünk. Hallgatom az iTunes-ban valamelyik zenét és abc-sorrendben elkezdi játszani a dolgokat, szóval ilyenkor előfordul, hogy beleütközöm magunkba.

Dióssy Ákos: “Akkor is túlszerettek minket, amikor mondjuk szarul játszottunk”

Dióssy Ákossal a Velőrózsák koncertje előtt és alatt beszélgettünk lányai társaságában. Dióssy később megnézte egykori kollégája, Kispál András koncertjét, nem először.

Megfigyelt jelenség, hogy ha évekig tartó kapcsolat vagy munkakapcsolat megszűnik, a hiánya csak később jelentkezik, azzal a hirtelen érkező felismeréssel együtt, hogy na, ennek tényleg vége. Nálad volt ilyen pillanat?

Az utolsó koncerten eléggé összeomlottam ? legalábbis a magam mércéje szerint -, még könnyeztem is, illetve utána néhány ittas barátommal közösen szertartásosan levágtuk kopaszra a hajamat. A gyászmunka aztán szépen elkezdett dolgozni és fél évvel később a hangmérnöki munka nehézségei döbbentettek rá, hogy ez most egy egészen más élet. Mivel nekem a Kispál-zenekar utolsó egy-másfél évében voltak a rockzenészkedés felnőttségével és értékeivel kapcsolatos kételyeim, egy kicsit könnyebb volt túllendülnöm ezen. Tudtam, hogy az a siker és az az életmód, amit megéltünk, nem tarthat örökké. És nem is biztos, hogy érdemes ezt hajszolni vagy erőltetni.

Hogyan gondolsz vissza a zenekarban eltöltött időszakra? Van valami, amit pótolhatatlan veszteségnek érzel?

Én úgy tekintek arra a tizenöt évre, amit a zenekarban töltöttem, mint a tejfölre; ez mindennek a teteje volt. Óriási volt, hogy fogcsikorgatás nélkül kilencven százalékban még az utolsó évben is jó ízzel és jó kedvvel, unalom és fásultság nélkül mentünk a színpadra és csináltunk mindent ? a próbákat és a stúdiómunkákat -, ami ehhez tartozik. Nagyon sok zenekar csinálja ezt tíz-tizenöt éven át úgy, hogy egy fillért sem kap érte, és még úgy is élvezi. Pontosan el lehet képzelni, hogy ezt mi hogy élveztük: kitöltötte az egész életünket és még pénzt is kaptunk érte. A New York-i taxisofőrök és pincérek szeretnének így befutott színészek lenni vagy a brazil kisfiúk focisták. Nekünk ez volt az NB 1, vagy még inkább a Bajnokok Ligája. Pontosan tudom, miért élveztem ezt ennyire és miért kötöttem ki egy sikeres zenekarban: mert ezt akartam csinálni. És azért akartam ezt csinálni, mert volt és valószínűleg van is bennem egy vágy, hogy feltétel nélkül elfogadjanak. Mi ezt a színpadon megkaptuk, néha kicsit túlságosan is: akkor is túlszerettek minket, amikor mondjuk szarul játszottunk. Most inkább az én hátamra támaszkodnak mások, minthogy én támaszkodjak másokra. És ez nagyon sokat segít abban, hogy ne éljem ezt meg veszteségként.

Mivel foglalkozol mostanában?

Két egyformán fontos lába van a jelenlegi életemnek, mindkettőt nevezhetjük hangmérnökölésnek: az egyik fele a stúdióban zajlik; van egy kis pincestúdióm, ahol még dobfelvételeket is csinálunk néha fiatal rockzenekarokkal, és ugyanennyi népzenekarral. A Csík Zenekarnak például eddig három aranylemezt csináltam és most dolgozunk a negyedik lemezen. Rajtuk keresztül talált meg a népi vonal: a Pál családtól kezdve a Makó Peti zenekara, a MaToCsáv vagy a Cimbaliband. A másik láb az élő koncertek keverése, ami kevés kivételtől eltekintve a Kiscsillag-zenekar keveréséről szól. Gyakorlatilag most nem zenélek. Egy-két rövidebb vendégmegjelenésem volt a Manökken Proletarzzal és egyéb baráti zenekarokkal, de ezek pár perces, meglehetősen kötetlen dolgok. Komoly zenekarozásba egyáltalán nem fogok, egy régi hangmérnök kollégám ritkán játszó régivágású rockzenekarához tervezem már egy ideje a csatlakozást.

Voltak olyan ötleteid, amit még a Kispál és a Borzba szántál és megmaradtak bespájzolva?

Én nem hoztam azért túl sok ötletet. Billentyűsként csatlakoztam egy akkor már nyolc éve sikeres gitártrióhoz. Én nem gondoltam, és pontosan tudom, hogy a közönség sem várta el, hogy nekem nagyívű zongoraszerzeményekkel kéne tupíroznom a zenekart. Az utolsó egy-két évben mondta a Lovi, hogy hozzak számokat. Ha számokat nem is, témákat azért vittem ? amiknek egy részét szerintem itt mindjárt hallani is fogjuk a Kispál zenekarában (a beszélgetés alatt éppen elkezdődött a Velőrózsák koncertje). Kölcsönkérte az egyiket, amit a Kispál-zenekarral majdnem megcsináltunk az utolsó két hónapban, aztán végül nem fejeztük be.

Milyen a kapcsolatod a zenekar egykori tagjaival?

Szerintem kiváló. A Lovival mondjuk most, hogy kevesebbet utazok egy autóban, valamivel kevesebbet beszélgetek, de még így is hetente nagyjából kétszer egy helyen alszunk [nevet]. Nincs köztünk semmiféle görcs: se neki, se nekem nem okoz problémát, hogy én most színtisztán alkalmazott vagyok a Kiscsillag zenekarban. Sosem voltak rögzítve a szerepek, sosem volt ebből probléma, hogy valaki ne mondhatná el a véleményét csak azért, mert ő technikus vagy fordítva. A Kispivel felhőtlen és nagyon jó a kapcsolatom, Egy héten egyszer beszélünk telefonon, ha felmerül valami technikai kérdés, azt meg szoktuk vitatni. Ha a közelben játszanak, mindig elmegyek a koncertjére, nagyon drukkolok neki az új zenekarához. A számokat is megszerettem, de az is nagyon érdekel, hogy tud ő most teljesen más zenével, közönséggel boldogulni. Az Ábellel rossz, bikkfanyelvű tükörfordításokat szoktunk küldözgetni egymásnak angolul, de ez nem elég nekünk: nemcsak rossznak, hanem helytelennek is kell lennie! Vele egyébként annyival nehezebb a dolog, hogy hangmérnökként tőle, mint dobostól egy csomó mindent szeretnék kérni. És ezeket most úgy kell elfogadtatnom vele, hogy nem egy idősebb zenészkolléga vagyok, hanem csak egy srác a keverőpultból.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a Kispál és a Borz zenekar számai valamikor még felharsannak élőben?

Szerintem eléggé valószínű, de ez nem most lesz. Két forgatókönyv lehetséges: az egyik, hogy a zenekar összes meghatározó tagja, de főleg a Lovasi és a Kispál, annyira unatkozni fog vagy annyira ki lesz készülve a zenekarának vagy az életének az aktuális állásától, hogy még azt is nosztalgikusan fogja látni, amilyen az utolsó évekre lett a Kispál és a Borz. Csak a szépre fognak emlékezni, és akkor el tudom képzelni, hogy lenne néhány Kispál-koncert, új számok nélkül, kicsit cikisen. Még ha nem is a pénzért ? mert legtöbbször az újra összeállásoknak nem anyagi indoka van -, simán el lehet képzelni, hogy valami vállalhatóvá válik pár év után. A Kispál zenekar utolsó pár éve pedig még mindig jobb volt, mint a legtöbb zenekar legfényesebb évei ? úgyhogy vissza lehet még oda vágyni. A másik szcenárió, hogy még több idő után esetleg ötletei is lesznek a Kispálnak vagy a Lovasinak, amit a másik zenésszel szeretne megvalósítani. Erre ebben a pillanatban semmi jel nem mutat, de ez lenne a méltóbb szituáció. Az öt éven belüli nosztalgia Kispál-koncert esélye egy százalék, a tíz éven belülié sem éri el a tizet. Annak az esélye, hogy ez a két ember ? esetleg velünk kiegészülve ? fog együtt számokat írni, szintén nem magasabb ennél.

Hány Kispál és a Borz cd-d van és elővetted őket az elmúlt egy évben?

Dacára annak, hogy a legtöbb cd megvolt eredetiben, hosszú éveken keresztül én voltam az egyetlen pesti, és ha bármelyik rádióműsorba vagy tévébe be kellett szaladni, többször az én feladatom volt. Elképesztő mennyiségű cd-met hagytam ott rádió ? és tévéstúdiókban. Talán csak három maradt. Hallgatni csak az utolsót szoktam nagy ritkán, a búcsúkoncertet. És ? érdekes, hogy az is koncertfelvétel ? nagy ritkán a húszéves jubileumi koncertet is meghallgatom.

Mihalik Ábel: “Soha nem fog a színpadon mellettem senki folyamatosan dohányozni”

Mihalik Ábellel falatozás közben beszélgettünk a fesztivál egyik kifőzdéje mellett a koncertek előtt. Vele volt Borbély Mátyás, aki két önálló projektjében is társa.

Megfigyelt jelenség, hogy ha évekig tartó kapcsolat vagy munkakapcsolat megszűnik, a hiánya csak később jelentkezik, azzal a hirtelen érkező felismeréssel együtt, hogy na, ennek tényleg vége. Nálad volt ilyen pillanat?

Én igazából még el sem kezdtem, amikor vége lett: két és fél-három évet voltam a Kispálban. Nyilván a Kiscsillag és a Kispál teljesen mást képviselt, de nekem ez valahogy folytonos volt, mert mindkettőben a Lovival vagyok és a Lecsó is ott van. Ráadásul a Kiscsillagban a Dió áll a keverőpultban. Ezért nálam ez átmentődött illetve beleolvadt a Kiscsillagba. Néha eszembe jut, hogy de jó volt a Dióval és a Kispivel is együtt tolni, de a Kispi személyén kívül nálam nincs más lényegi változás.

Hogyan gondolsz vissza a zenekarban eltöltött időszakra? Van valami, amit pótolhatatlan veszteségnek érzel?

Nem valószínű, hogy a következő tíz évben 40 ezer ember előtt fogok játszani. Ha valami, akkor ez mindenképpen pótolhatatlan. Meg a Kispi: soha nem fog a színpadon mellettem senki folyamatosan dohányozni. A Kispál valamilyen szempontból kényelmesebb zenekar volt, mint a Kiscsillag. Alapvetően jobban szeretem a groove-os zenéket és a Kispálban több volt a groove-ból, főleg a végén. Nekem azt kényelmesebb volt játszani, bár most az új Kiscsillag-lemezen is van egy-két groove-szám. Nem vagyok ez a szögelős rockdobos, bár kicsit talán mostanra azzá váltam.

Mivel foglalkozol mostanában?

A Kiscsillag mellett van a Mr. Moodburn nevű jazz-projekt, aminek a mellettem ülő Borbély Matyi a szellemi atyja. Ő egy nagyon tehetséges basszusgitáros, öt éve játszik és nagyon ígéretes [nevet]. A Bubenyák Zoli tolja a billentyűs hangszereken. Ez valami űr-jazz eklektikus, filmzene-jazz-rock. Én csak belecsöppentem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy lent vagyok a próbán. A másik Drastik Putto névre hallgat, talán valamikor ebben az évezredben még debütálunk. Ebben énekelek is, és a billentyűkön kívül mindent én csinálok. Ez sokkal inkább popos, mint jazzes. Ki akartam menni a kis biztonságos helyemről, a dobok mögül énekelni, ami akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a Lovi a Pecsában, a Kispál húszéves koncertjén azt mondta, hogy basszusgitározzam a Jutkát. Az volt az első ilyen flash, hogy basszus, de izgulok, mi történik? Nagyon zavarban voltam, és arra jutottam, hogy a legjobb módja, hogy ezt leküzdjem, hogy csinálok egy zenekart, ahol elől vagyok. Már tizenhat számunk van.

Voltak olyan ötleteid, amit még a Kispál és a Borzba szántál és megmaradtak bespájzolva?

Én számokat először a Kiscsillagba kezdtem vinni, mert ott jöttem rá, hogy ilyet is lehet. A Lovinál egyébként sokszor nem tudom előre, hogy mire fogja azt mondani, hogy ez tetszik, ez meg nem. De azért mentek már át dolgok.

Milyen a kapcsolatod a zenekar egykori tagjaival?

Szerintem azért sokan nem úgy néznek rám, mint a Kispál és a Borz utolsó dobosára, hanem mint egy session-arcra, akit bevettek a végére. Én már egy ilyen fixgázsis srác voltam az utolsó korszakban; tag is, meg nem is. Meg hát ők idősebbek, mint én, nekem nem ment rögtön olyan egyszerűen ez a helló-szia-szevasz dolog. A Kispivel nem annyira tartom a kapcsolatot, szerintem egyszer beszéltünk azóta, hogy megszűnt a zenekar. A Lovival jó a kapcsolatom, hiszen egy zenekarban játszunk. A Dióval pedig teljesen kedélyes a viszonyunk, általában idióta szóvicceket küldözgetünk egymásnak sms-ben angolul.

Elképzelhetőnek tartod, hogy a Kispál és a Borz zenekar számai valamikor még felharsannak élőben?

Simán lehet, de nem tudom. Azt sem tudom, hogy engem hívnának-e, ha ez megtörténne vagy valamelyik másik dobost, aki előttem volt.

Hány Kispál és a Borz cd-d van és elővetted őket az elmúlt egy évben?

Azt hiszem, kettő: a húszéves dupla cd, aminek majom van az elején és a Naphoz holddal, az utolsó koncert. A YouTube-ra néha felmegyek és meghallgatom az utolsó négy Kispál-ep-t, amin már vagyok, mert azok nagyon jól szólnak. Szeretem, ha valami jól szól.

Rónai András – 2011.08.09. – http://quart.hu/cikk.php?id=6525

Pályi Zsófia fotói itt láthatók

Bernáthy Sándor akkor lépett ki a Bizottságból, amikor senki nem vette észre, hogy direkt hamisan játszik. Beszéltünk a botrányokról és arról, miben hasonlít a techno a népzenéhez; kiderül, hogy hogyan lehettek plakátjai a betiltott Beatricének. Hatalmas, ámde roppant érdekes és szórakoztató interjúval készülünk a Műcsarnok Sírba visztek című Bizottság-kiállítására.

Nagyjából tíz éve hallottam tőled egy történetet arról, hogy egy parti előtt takarítás volt az FMK-ban, ki akartatok húzni egy szöget, mire valaki azt mondta, hogy de hát ez a szög már itt van a régi nagy idők óta, nem szabad kihúzni – mire te röhögtél, hogy valami performansz során vertétek be oda a falba, hogy valamit ráakasszatok.

Hát erre nem emlékszem. Ha tíz évnél régebbi sztori, akkor nem emlékszem rá. De ott minden volt az FMK-ban. Ott olyan csőtörések voltak… Csináltunk egy kiállítást a Beatrice zenekarral; nem tiltották be, nem szedték le, csak éppen csőtörés lett, bezárták az egész intézményt. Aztán kinyitották akkor, amikor le kellett szedni a fotókat.

Azért érdekes számomra ez a történet, mert jól jelképezi, hogy valami, aminek az adott pillanatban senki nem tulajdonít semmi jelentőséget, idővel fontos, sőt, kultikus dologgá válhat.

Igen, tíz évnek kell eltelnie, és utána mindenki úgy tudja majd, hogy az egy fontos dolog volt.

Mennyire fontos neked, hogy archiváld a dolgaidat?

Hatvankét éves vagyok, és nem készült rólam vagy belőlem vagy nekem vagy magamról katalógus; nem gyűjtöttem össze portfóliót. Most szó van róla, hogy egy galéria nekifog és összegyűjtöget mindenféléket a képzőművészeti, grafikusi és nevezzük úgy: zenei életemről. Nagy munka lesz. Millió dobozom van fotókkal, szövegekkel, mindennel, de nincsenek rendszerezve. Nekifogtam már kétszer vagy háromszor, de nincs hozzá türelmem. Mindig valami újabb dolog érdekel, az mindig érdekesebb. Vagy nem csinálok semmit. Mert ha csinálok valamit, vagy botrány lesz belőle, vagy kár keletkezik, ezt pedig nem akarom. Ha pedig valamit festek, azzal szaporítom a tárgyakat, aztán nem tudom hova rakni. Úgyhogy csupa olyan akadályozó tényező van, aminek inspirálnia kellene a művészetet, de engem sajnos akadályoz.

Hogy érted, hogy botrány lesz belőle vagy kár keletkezik?

Van egy galerista, akivel régóta jó kapcsolatban vagyok. Volt neki nemrég egy nagy kiállítása Liszt Ferencről, amihez felkért művészeket. Nekem szemtől szembe megmondta, hogy azért nem kért fel, mert engem botrányművésznek tartanak, és most nagyon fél a botránytól; nem akarja, hogy Liszt Ferencről olyan mű kerüljön be, amiről a sajtó, a szakma vagy bárki valami botrányos megjegyzést tesz. Az ilyen visszajelzésekből gondolom, meg visszaemlékezve a saját sztoriaimra: elég sok olyan esemény, performansz volt, amiből csak botrány lett, dicséretet nem kaptam érte soha. Illetve most kaptam, március 15-én Munkácsy-díjat: ha ez dicséret, akkor kaptam dicséretet. De az előző kiállításaim, újságok, koncertek, ezek mind valahogy botrányszámba mentek. Ami nem lenne baj, mert különben is botránykorban élünk, maga az egész korunk egy botrány – csak nálunk a botránynak pejoratív értelme van. Nyugat-Európában egy botrány megélhetést jelent a művészeknek, itt pedig a teljes kiirtást, a teljes megsemmisítést. Nem akarom magammal párhuzamba állítani őket, de nézzük csak meg: a Beatles a keletkezésének a pillanatától mindig botrányos volt, és mindegyik milliárdos lett belőle. Jó botrányokat csináltak, mind humánus volt, a béke, a művészet mellett szólt. Nálunk nem tesznek ilyen különbséget: a botrány azt jelenti, hogy ki kell irtani, félre kell tenni, nem szabad neki megbocsátani, soha a büdös életben nem szabad róla beszélni, írni – a következő botrányig. Ezt nem tudom, hogy miért van, hogy ez a magyarok lelkében van-e, egy magyar hagyomány-e. Ezt nem tudtam megfejteni.

A rendszerváltás előtt nem volt az, hogy aki felbosszantotta a hatóságot, az jó fej, az velünk van?

Egy szűk közegben tényleg így volt, de ez nem jelentett megélhetést. Egy művész fellépése, ha felfigyelnek rá, az érdekes dolog. Azt nem kell minősíteni, hogy most rendszerellenes, vagy társadalomellenes, vagy fasiszta, antiszemita, rasszista. Mit tudom én, mik vannak most, amik előkerültek a rendszerváltáskor. Tiszta rettegés az egész. Nem lehet kiállítani, nem lehet föllépni, nem lehet odamenni, nem lehet bemutatkozni – nem lehet semmi olyat csinálni, ami az egész társadalomra hatna. Márpedig akkor nincs értelme a művészetnek: mert annak az értelme, hogy hasson a társadalomra. Milyen kiállítás az, ahol ketten vannak, milyen koncert az, ahol öten piszkálják az orrukat – semmi az ég világon. És most nálunk ez van: vagy ketten, hárman, öten állnak egy koncerten, vagy 39 millióan mennek üvöltözni, ordítozni. Ilyen szélsőséges. Ez sem a művészetnek nem kedvez, sem a társadalomnak. Nem tudják az emberek, hogy most az a jó, ahol sokan vannak, vagy az, ahol kevesen vannak. Ez nem függ össze rendszerváltással, demokráciával, diktatúrával. Különben is a kettő ugyanaz: demokrácia, diktatúra tök mindegy, maga a hatalom és a pénz számít ebben a pillanatban, Nyugaton is, Keleten is. Nincsen rendszerváltás, korszakok jönnek, mennek. Ha valamit ötvenmillióan megnéznek a YouTube-on, attól még annak nincs semmi hatása a társadalomra. A YouTube-ra van, de a társadalomra nincs. Mert mellette megnézel egy másik ötven vagy harmincmilliósat, és beszélsz róla két percet. Most annyira individualizálódott már az emberiség, hogy nem igényli a közösséget. A mi fiatalkorunk még közösségi volt. Még akkor is, ha veszekedtünk, akkor is, ha állandóan rivalizáltunk, akkor is, ha csak rosszat mondtunk kollégákról, barátokról – akkor is szerettük egymást. Most nem látom, hogy fontos volna, hogy szeretnek vagy utálnak valamit: beszélnek róla vagy nem beszélnek róla, slussz passz. Most nem látok semmi olyan hatást, művészit vagy nem művészit, amitől a társadalom tudna változni és jó irányba. A technika és a pénz befolyása alatt áll most a világ.

A Gépszavának [Bernáthy Sándor néhány számot megélt, elektronikus zenéről szóló újságjának] az volt a jelmondata, hogy “már csak a zene tartja össze a világot.”

Lehet, hogy a Gépszavában is volt ez az idézet, de messzebbre kell visszanyúlni. Kapolcs riadó – Támad a szél címmel megjelent egy lemez 1987-ben, amit Márta István szerkesztett és hajszolt végig a lemezkiadón, hogy jelenjen meg. Ez messze-messze megelőzte a korát; eleve zöld lemez volt. Ezt a Pista találta ki: Kapolcson volt egy birtoka, oda hívott meg művészeket ? a lemezgyár hozzájárulásával, szerződésekkel -, és kint a természetben, a kapolcsi, Balaton-felvidéki gyönyörű környezetben készült el ez a lemez. Most ezt nem akarom felsorolni, hogy hány művész szerepelt rajta. Kis példányszámban jelent meg, de világhírű lett. Magyarországon nem is volt sajtója egyáltalán semmi, de a külföldi kapcsolataink, barátok, művészek révén tudomást szereztek róla minden jelentős, komoly helyen, ahol művészettel, zenével foglalkoztak, internet nélkül. Ennek volt egy belső borítója, és ezen szerepelt ez a mondat, amit én találtam ki; így gondoltam akkor, 1987-ben. Akkor is látszott már, hogy teljesen szilánkjaira fog hullani a világ. Ez aztán be is következett. Ez egy prófécia volt, bár én viccnek szántam. De azóta ez beigazolódott. Lehet, hogy a Gépszavában is idéztük aztán.

Úgy emlékszem, hogy a nagyalakú újság alján egy csíkban volt odaírva.

Igen, ez egy nagy formátumú újság volt, négy jelent meg belőle összesen, aztán elfogyott a pénz. Azt teljesen saját erőből csináltuk, semmi támogatás nem volt benne. A Gépszava is megelőzte a korát, mert technoművészeti magazinnak szántam, és Magyarországon akkor még a technozene csak egy szűk, hippi baráti körben volt ismert, és a sajtó azonnal összekötötte a kábítószerrel. A techno és a kábítószer egy és ugyanaz. Csak utána lett belőle ilyen nagy divat, ugye hogy a Balaton Soundon egy teljesen jelentéktelen sztár-dj-re több tízezer ember elmegy – ez egészen hihetetlen dolog. Itt megint csak magamat tudom idézni; mert hát ugye kit idézzek, biztosan csak magamat tudom idézni. 1997-ig vagy 1998-ig a Szigeten én szerveztem a technosátrat Love Barikád néven; akkor még a Karcsiék [Gerendai Károly] beengedtek külső szervezőket is. Volt akkor egy beszélgetésem a Müller Péterrel – akkor még ő volt ott a megmondóember -, azt mondtam neki, hogy nem adok neki 2-3 évet, és minden sátorban elektronikus zene fog szólni. Kismagnóról, nagymagnóról fog kuttyogni, prüttyögni, zakatolni. Nem zenekarok reszelnek gitárral, hajrázással, hörgéssel, alternatív világmegváltással – annak az ideje lejárt. Megmarad még száz évig, de mellette itt van az új dolog. Péter azt mondta, hogy amikor Amszterdamban volt, ő ezen már túlesett, ebből soha semmi nem lesz. És most menj ki a Szigetre és hallgasd meg, mik kuttyognak, kotyognak a kis sátrakban, a nagyszínpadokon, kis színpadokon, menj el a Balaton Soundra, menj el bárhova. Eltelt másfél évtized, és kénytelen engedni az a hihetetlen fundamentalista, Budapestre örökre beragasztott alternatív hülyeség, hogy csak és kizárólag gitárral és dobbal lehet elképzelni a rock and rollt, semmi mással. Most már talán nem olyan szenzáció, de pár évvel ezelőtt a technozene a fekete ördög volt.

A kilencvenes években volt egy – sok esetben vállaltan – utópisztikus felhangja a technónak: hogy újraegyesül az emberiség, a szilánkokra esett társadalom az ősi táncban talál újra egymásra stb. Nagyon sokan azt mondják, hogy ennek vége lett, egy olyan álomnak bizonyult, mint mondjuk a hippi ideológia; milliárdos üzlet lett abból a mozgalomból, ami többé-kevésbé illegálisnak indult. Te ezt hogy látod?

Először is semmi nem szűnt meg, semminek nem lett vége. Az alternatív, a rock is megy tovább, csak mellette jönnek újak. A techno ugye szöveg nélküli dolog. Teljesen internacionális, nem kell hozzá nyelvtudás, nem kell az a kulturális hegemónia, amit egy nyelv fejez ki. Kozmikus dologról van szó; a normál A hang mindenhol ugyanaz. Egy fizikai valóságról van szó, amit az ember boldogan megpróbált ideológiai megerősítésként felhasználni, hogy létjogosultságot adjon egy mozgalomnak, hogy elhitesse a hatalommal, a hivatalos személyekkel, hogy a technót nem kell üldözni, az egy létező dolog, közösségeket tud formálni. Nem dőlt meg, nem szűnt meg ez az ideológia, hanem általánossá vált. Sőt, mivelhogy gyors műfajról van szó, le is darálta önmagát. Ebben természetesen a kábítószerek is szerepet játszanak: a speed, a különféle gyors anyagok; de maga a zene is gyors. Ilyen gyorsan semmi nem tud fejlődni, úgy, hogy két-három, legfeljebb öt-tíz év alatt ki ne fulladjon. A rockzene az fejlődött húsz évig, onnantól kezdve csak ismétléseket lehetett benne produkálni. A techno ezt az utat öt év alatt bejárta. Öt év alatt minden műfajt megteremtett. Ez természetes is, mivel nem kell hozzá tizenhat évig akadémiára járni, nem kell a kottát sem ismerni, elég a jó hallás, az invenció és mindenki képes zenélni. Ebből a szempontból a technót én mindig is népzenének tartottam, technikai eszközökkel előadva. Ha elmegyünk Erdélybe, fantasztikus, hogy húzzák ugyanazokat a hangszereket – de ha megnézel egy húsz évvel ezelőtti felvételeket, ugyanazok a dalok teljesen máshogy szólnak. A techno is ilyen: ugyanazok a groove-ok mennek, csak öt évvel később mások csinálják, máshogy szól. Ezért életképes. Le kell venni erről az ideológiát, nagyon helyesen meg is szűnt. A tánc meg – hát azt nem kell a technóhoz kötni, ha berúgok, itthon is táncolok egyedül, nem kell hozzá még zene sem. És mivelhogy ott van a mágikus négynegyed, rögtön a csajoknak elkezd rángatózni hátulról, megyünk táncolni, egyértelmű.

Ez az ideológia a Gépszavában is ott volt.

Hát persze. Akárhogy is nincs a technóban szöveg, ha írunk róla, ha értelmezzük, az szöveg; és ha valamiről nem irodalmi szinten írunk, az vagy dilettáns, érdektelen dolog lesz, vagy ideológiához kötött. Amikor a saját koromról beszélek, az mindig egy ideológia, tetszik, nem tetszik.

Azt mondtad, hogy a techno levetette ezt az ideológiát. Te hogy vagy vele?

Nem szűnt meg, mondom, hogy valamilyen ideológia kell. Csak már nem szóban fogalmazzuk meg, hanem eljátsszuk ezt az ideológiát; a fiammal, Zsigával [a Bernáthy & Son duóban]. Nem szakítottunk vele, ott vagyunk, látszik rajtunk. Én vagyok a párttitkár, ő meg az elnök. Nem beszélünk, dumálunk, hanem csavargatunk, sanyargatunk, aztán vagy megértik, vagy nem, vagy táncolnak rá, vagy megunják, vagy elhiszik, vagy nem. Ilyen egyszerű a dolog. Nem kell már róla írni. 94-96-ban kellett róla írni, nem tudták az emberek, mi ez. “Nincs szöveg. Nem történik semmi a színpadon. Hol a dobos? Mégis hallom a dobot.” Volt egy zenekarom a nyolcvanas évek közepén, a Matuska Silver Sound: az volt az első Magyarországon, amelyik számítógépet használt. Hét vagy nyolc koncert volt összesen. Az előtte lévő zenekaromra, ami most nem számít, arra ezrek jártak. Az Almássy téren nem lehetett beférni, amikor fölléptünk, betörték az ablakot. Áttértem erre a gépzenére két barátommal, és úgy bukott meg a zenekar, hogy a Lágymányosi Közösségi Házban a legutolsó koncerten kilencen voltunk. Nem értették az emberek. Nem volt dobos, nem látták a dobost, nem hitték el: itt mi dobol, ki dobol? Hihetetlen volt az egész. Persze akkor hozzásegített ehhez, hogy az Esti Hírlap két hatalmas hasábon megírta, hogy ezt nem szabad hallgatni, erre nem szabad elmenni, ez antihumánus, itt gépek zenélnek, ilyen névvel eleve nem lehet – ez egy társadalomellenes dolog. Ez volt 87-ben, 88-ban.

Akkoriban érkezett meg a számítógép. De az nem olyan volt, mint a maiak, hanem a kis ZX Spectrum, amit itt látsz a polcon. Csak ezután jött a Commodore. De ez volt az igazi reveláció: ebben volt MIDI rendszer, ami azt jelentette, hogy a különféle gépeket egy rendszerbe lehetett kötni. Addig nem volt szinkronjuk, nem lehetett egyszerre megszólaltatni a gépeket meg ezeket a hangszereket. Megegyeztek a gyártók, ez lett a MIDI, és ezzel a kis géppel sok másikat szinkronban lehetett tartani. Így jött létre, hogy a dobos a dobgép, a vonósok egy szintetizátor, a fúvósok egy másik szintetizátor – ezt be kellett szépen programozni. Ez volt az igazi reveláció, amit nem értettek az emberek, “hát nem látunk hegedűsöket”, de hallották, ugyanúgy szólt. És ezt mi kezdtük el itthon, a Matuska Silver Sound tette ki elsőnek a kompjútert a színpadra. Angliában is turnéztunk ezzel; ott már nem volt ilyen furcsaság ez, Nyugat-Európában gördülékenyebben alakul át egyik korszak a másikba; de ezért ott is nézték, milyen furcsák ezek a magyarok, nem dobost hoznak, hanem kompjútert. Utána eltelt pár esztendő, a technika hihetetlenül felgyorsult, a fekák pedig kitalálták a technót Amerikában.

A kilencvenes években, interjúkban sokszor elmesélted, hogy volt egy nagy váltás, ráismerés számodra a Love Parade-en.

Igen, az volt az, ahol először láttam, hogy milyen hatása van ennek a zenének a társadalomra. 93-ban tök véletlenül keveredtem oda. Hihetetlen tüntetés volt. Érdekes, hogy tarajos punkok is voltak ott, de a magnójukból teljesen másfajta zene szólt, mint amit addig hallottunk. Amikor mi ott játszottunk 1996-ban, egy heidelbergi kocsin, Magyarországra még nem jött el ennek a híre igazából. Egymillió ember volt ott akkor. [A Wikipedia 750 ezret ír.] Azt nem lehet elmondani, hogy az mennyi, nincs ilyen, még a háborúban sem volt egy helyen egyszerre egymillió ember. És összesen volt négy lovasrendőr meg öt rendőrautó, és azok is a mellékutcában, meg mentők álltak készenlétben, de nem volt rájuk szükség. Megtörtént a rendszerváltás, lebontották a berlini falat – nem lehetett továbbmenni azzal a zenével, ami előtte volt, a metálzenével, a rockzenével, a punkzenével. Ha van egy rendszerváltás – az előbb mondtam, hogy én nem hiszek a rendszerváltásban -, akkor nem lehet ugyanazoknak az embereknek folytatni. És Németországban nem ugyanazok az emberek folytatták. Ezért van az, hogy más lett az építészet, más lett a divat, más lett a zene, minden más lett, minden új lett. Hihetetlen feljövő energia volt a kilencvenes években, nagy szabadságvágy. Egész Európában, ahova mentünk, mindenhol csak boldog embereket láttunk. Szerencsére sok helyre hívtak minket, és mindenhol mosolygó, vidám emberekkel találkoztunk. Ez mind a techno zene.

Volt egy történet: elmentünk valahova, egy nagy csarnokban játszottunk egy partin, csak úgy benéztünk korábban. Körülbelül harminc ember volt ott, és nagyjából velem egykorú csávók nyomták a gitározást, hajrázást. Olyan ismerős volt, kik ezek? A Motörhead együttes.  Tíz évvel azelőtt stadionokban játszottak. Ekkora változást hozott az a korszak. Nem szűnt meg a zenekar, csak a kilencvenes években nem volt érvényes. Csak Budapesten: itt az alternatívot kellett nyomni, itt zenekarok újraalakultak és búcsúkoncerteket adtak. Ha zenekar, akkor alternatív. Ezt nem rosszallásképpen mondom. Üzemeltetek tizenhárom éve Óbudán egy klubot, most Vörös Yuk és Kék Yuk néven van, valamikor Supersonic volt. Minden hétvégén egyikben is, másikban is öt-hat zenekar játszik. Én tizenhárom év alatt végighallgattam két generációnak a termését, és ebből ötöt nem találtam, ami jó lett volna. Sajnos. Utánzat, másolat. Úgy megtanultak már gitározni: fecskendőt kellene odatenni a kezéhez, hogy ki ne gyulladjon a gitár. Hihetetlenül tudnak dobolni, mindent tudnak. De csak a régi múltból hozott reminiszenciákat hallom: másolatok, semmi eredetiség, semmi az ég világon. Mondom: mit gondoltok, hányan értették itt ezt az angol szöveget? Ők külföldön akarnak karriert csinálni. Ezzel az angoltudással? És ezzel el is mondtam mindent. Katasztrófa. Elmegyek Nyugat-Európába – most már ritkán járok -, teljesen más az egésznek az összetétele. Itt Pesten, Magyarországon nem akarnak megváltozni, nem hiszik el, hogy ez már egy másik kor, nem tudnak beletörődni, hogy megöregedtek, megöregedtünk.

Annak idején a Supersonic Technikum, illetve a Love Barikad úttörő jellegű szerepet töltött be a budapesti elektronikus zenei életben, aztán ennek mintha vége lett volna. Miért?

Nem volt úttörő. Csak benne volt a korában. Az úttörő az, aki a kora előtt jár. Nem jártam a korom előtt, benne voltam a koromban, láttam, hogy mi van, és én is azt csináltam magamtól. Nem tudtam még, hogy van elektronikus zene, de már gépekkel zenéltem. Itt lehet, hogy ez úttörőnek számított, de nem volt az. Ez maga az ideológia: azt mondani valamiről, hogy ez hagyományos, ez úttörő – rögtön címkéket ragasztunk rá. Mondok egy anekdotát. Visszamegyünk 25 évet, még a Bizottság zenekar nem volt olyan hihetetlenül híres, mint amilyen később lett; öt meg hat emberek előtt játszottunk. Elmentünk mindenhova, ahova hívtak bennünket. Volt egy faszi, ő volt az első, aki jött,  az utolsó, aki elment. Kapaszkodott egy üveg Kinizsi sörbe, ott állt imbolyogva a színpad előtt, és amikor vége lett, akkor odajött, és azt mondta: “Gyerekek, ezt hagyjátok abba! Azonnal hagyjátok abba! Mert ennél rosszabbat már kitalálni sem lehet. Könyörgöm, játsszatok valami mást, ez kibírhatatlan.” És még a pakolásnál is jött utánunk: “Ugye gyerekek nem kínoztok tovább? Ugye abbahagyjátok?” És a következő koncerten is ott volt, és ugyanezt elmondta. Tehát itt Pesten a sznobizmus mindenek fölött van. Itt nem lehet azt, hogy csinálsz valamit, megnézi valaki és azt mondja, hogy hát ez tetszik. Azonnal olyan szakvélemények alakulnak ki róla, hogy az egészen fantasztikus. Ami lehet, hogy jó, lehet, hogy nem jó, csak hát szomorúvá teszi az embereket. Nem látok vidám embereket – miért is lennének vidámak.

Mondtad, hogy a közönség nem értette a gépzenét. A zenész-, művésztársak mit szóltak?

Azt mondták: Bernáthy megbolondult, tiszta hülye, nézzétek meg, mit csinál. Az FMK-ban szerveztem egy ambient fesztivált, ahol mi játszottunk gépekkel és meghívtam csomó kollégát, akik hagyományos hangszereken játszottak. A szemembe mondták, hogy le vagyok írva, ilyenekkel nem szabad foglalkozni, ez komolytalan, embertelen, művészetellenes dolog. Szerintem még most is vannak olyanok, akiknek ez a véleményük. De hát erre a véleményre nem tudunk erős várat építeni, mert az idő nem azt igazolta, hogy ezt abba kéne hagyni. Az viszont érdekes dolog, hogy hosszú évekig, évtizedekig nem tudtam mit kezdeni a gitárral ezzel a zenében, most viszont kezd visszajönni. Felvettem a gitárt, és nagyon jól bele lehet passzintani. Szóval állandóan változik, mondom, mint a népzene. Tehát nem szabad semmiről végérvényes megállapítást tenni: ennek már vége, ez befejeződött, ezt abba kell hagyni, ez egy vadonatúj dolog. Utóbbit jelen pillanatban én semmire sem tudnám rámondani. Minden van, hálistennek; Budapesten is olyan zenei élet van, Magyarországon is olyan fesztiválélet van, hogy az teljesen egyedülálló. Persze mindegyik fesztivál veszteséges… de ahova elmész, mindegyik tele van. És mindenféle stílus, a nemzetitől, ami egy újdonságnak számít, a bluesig, a rockig, a jazzig, a világzenéig. Annak idején ezért küszködtünk, hogy ez legyen. Úgyhogy aki erre a korra rosszat mond, az hazudik. Az más kérdés, hogy most megöli az egyik a másikat, olyan nagy a konkurencia. De ezt akartuk, és megértük, hogy ez lett.

Nemrég raktatok ki a netre egy számot, amiben Bizottság-hangminta is szerepelt. Ez volt az első ilyen?

Csináltunk már korábban is ilyet, csak mi nem vesszük föl semmit, csak élőben játszunk. Úgyhogy nem tudom elővenni, hogy tavaly ezt csináltuk, tavalyelőtt meg amazt csináltuk. Valamiért a Zsiga kedvet kapott hozzá, hogy ezt csináljuk meg, kirakta a YouTube-ra gondolom, de partikon már korábban is játszottuk. Ha idegen számból veszek ki, az lopás, és nagyon-nagyon súlyos jogi következménye van. Egy hangmintát meg kell vásárolni: lehet használni, eladják, kereskednek vele, de pénzbe kerül. Ha ki akarnék venni a Shadowsból egy részt, fizetni kellene; inkább eljátszom én. A Bizottság meg az enyém. Legfeljebb feljelentenek a társaim, hogy elloptam. [Nevet] Ennek ez a magyarázata, hogy akkor nem kell fizetni. Másrészt meg hogy nagyon jók, amiket a Zsiga kiszedett, tehát továbbmegy a fiatalabb generációk fülébe is a Kokó hangja, a Laca, Öcsike, András hangja egy-egy hangmintában.

Ezt ők hallották?

Nem tudom, hogy hallották-e. Andrásnak, azt hiszem, elküldtük. De hallották, nem hallották – a fiatalok hallják a partin. Legfeljebb nem tudják, mi az, de hallják.

Amikor megjelent a Kalandra fel!, akkor te már nem voltál benne a Bizottságban, de néhány számban még játszottál. Ez hogy történt?

Én 83 elején jöttem el. 80-tól, két és fél évig voltam a zenekarban. A Kalandra fel! koncertlemeznek volt eladva, de valójában egy csalás az egész. Az András kierőszakolta a lemezkiadóban, hogy legyen lemez. Egyedüli akció volt, nem volt megbeszélve, ő bement, Wilpert Imrével megegyezett, hogy hogyan legyen, mint legyen. Előtte minden demokratikusan zajlott le, mindent megbeszéltünk. Jött az András, tessék, itt van. Én elleneztem. Ne legyen lemez, várjunk még egy évet vagy valamennyit, és kössünk egy exkluzív szerződést a lemezgyárral. Ez akkor azt jelentette, hogy leszerződünk és minden évben kell egy lemezt csinálni, nem egyetlen lemezre szólt. Ezzel a véleménnyel egyedül maradtam a zenekarban. Megszavazta mindenki, hogy akkor legyen egy darab lemez. Ezek után nekem el kellett jönnöm a zenekarból, ki kellett lépni, nem összeveszéses alapon, hanem nézetkülönbség miatt. Így lett egy lemez, és körülbelül négy lemezanyag veszett el így: minden fellépésre új anyaggal mentünk, amiből semmi nem maradt. Csak az, amit leválogatott a lemezgyár a zenekarral közösen, az került rá a lemezre. Gödöllőn volt egy koncerten a nyilvános felvétel, ami olyan csapnivalóan sikerült, a zenekar olyan szinten volt berúgva, hogy használhatatlan lett az egész. Én azon már csak közönségként vettem részt. Nem is bírtam már végigvárni, elképesztő volt. Így aztán stúdióban meg kellett ismételni az egészet. Ez egy csalás gyakorlatilag. Közönséghang, bemondott részek, poénok megmaradtak, mert azokat le lehetett vágni, de a zenei részeket mind újra fel kellett venni: dobolás, gitározás, minden. Úgyhogy a saját részeimet feljátszottam. Ha a koncert jól sikerült volna, akkor nem lettem volna rajta, de mivel stúdióban kellett feljátszani, így volt két-három rész, a lemezen hallható egy pár foszlány belőlem.

A másik lemez pedig a film, a Jégkrémbalett zenéje, azok a számok arra íródtak. Azon nem is vagyok rajta, a filmben van csak egy-két jelenet, ami később keletkezett. Aztán utána kezdődött el a zenekar vesszőfutása. Utánam jöttek vagy tizen, tizenöten, András hívogatott fűt-fát a zenekarba, de hát engem nem tudtak már pótolni, pótolhatatlan voltam sajnos. [Nevet] A zenekar megszűnt, a barátság, a kollegialitás megmaradt hál? istennek. Szegény Johnny meghalt, de mi többiek még megvagyunk, néha összetalálkozunk, jókat dumálunk. Csak hát ez már mind a múltté. Hiába lesz most kiállítás [szeptember elején Sírba visztek: a Bizottság a Műcsarnokba megy címmel nyílik kiállítás], ezt tudomásul kell venni. Történet vagy történelem, vagy kaland, minek nevezzük.

Amikor vége lett a Bizottságnak, nem akartam már zenélni. Nem gondoltam, hogy új zenekart fogok alakítani; nem kerestem tagokat, nem jelentkeztem sehova tagnak, hanem lezáródott ez a dolog és a képzőművészettel kezdtem foglalkozni. Aztán meghívtak egy baráti zenekarba gitárosnak. Mondtam először, hogy nem akarok már zenélni. De azért menjek el, mondták, jó társaság. Ebből lett a Doktor Újhajnal, a Matuska Silver Sound, aztán később ebből lett a techno dolog. És akkor már nem érdekelt az alternatív rock. Hát az utolsó rockzenekar, ami még rockzenekarnak számított, és még tudott valamit produkálni, az a Nirvana volt. A Nirvana még tele volt energiával, mindent lesöpört. Három tagból olyan energia jött ki, mint Jimi Hendrixből és a hasonlóan nagy, korszakalkotó zenekarokból. Utána talán még a Panterában volt valami eredetiség, de azóta én semmit nem hallottam, csak ezek parafrázisait, utánzatokat, ismétléseket.

A Fekete Bárányok koncert hogy nézett ki a színpadról?

Az félelmetes volt. A zenekarból két embernek volt zenekari gyakorlata, az Öcsinek meg nekem: mi már korábban is játszottunk zenekarokban. Nem volt meghirdetve, senki nem tudta, hogy mi leszünk. Ez volt a titkos terv. Meg volt hirdetve a Beatrice, P. Mobil, Hobo Blues Band. Erre jött a közönség. Az Ifjúsági Magazintól Czippán Gyuri szervezte az egészet, megegyeztünk vele, hogy előzenekarként megjelenünk. Sörösüvegtől kezdve tornacipőig, marharépáig minden jött föl a színpadra. Üvöltés, ricse, ricse, Beatrice – mindent lehetett hallani, csak azt nem, hogy mi mit játszunk. András ott állt mellettem szaxofonnal, egy Hammond orgonára támaszkodva és így reszketett a lába. “Nem tudok egy hangot sem megfújni, hagyjuk abba, menjünk le innen!” Mondtam neki: “Hagyjad már, végig kell nyomni.” Csodák csodája, körülbelül a felénél tartottunk a repertoárnak, amikor csend lett. Volt nekünk is egy trükkünk, András két ismerőse, két fiatal srác be volt építve a közönség közé. András csinált egy tíz méter hosszú hatalmas transzparenst, amire fel volt írva, hogy Bizottság. Egy adott pillanatban a két srácnak ezt föl kellett tolnia a közönség közepén. Senki nem tudta, hogy milyen zenekar játszik, csörömpöl, ricsajozik hihetetlenül beöltözve maskarákba, kifestve – és senki nem értette, hogy mi az, hogy Bizottság, amit ott feltoltak. Így kezdődött a karrier, utána jöttek a meghívások, bejártuk az egész országot, főleg az egyetemi klubokat.

Az utolsó koncert, amin részt vettem, a Közgázon volt. Két órát csúszott; olyan sokan voltak, hogy a Duna-parti részt, a bejáratot nem lehetett megközelíteni a Szabadság hídtól. Kokót [Kukta Erzsébet, ének] nem engedték be. A biztonsági őrök egyetemisták voltak. A kis félénk lány ment volna be, nekiszorították az ajtónak. “Hova mész?” “Én vagyok a Kokó.” “Persze, tudjuk.” Andrásnak úgy kellett kimenni érte, behozni ölben. Kint a hídnál állt a tömeg vége, odabent egy gombostűt nem lehetett leejteni. Ezt a koncertet Göczey Zsuzsa felvette, gondolom, megvan valahol. A nagyelőadóban játszottunk, ahol elfér talán 4-500 ember. Ha ott nem volt 3000 ember, akkor egy se. Annyira hihetetlen nyomasztó volt az egész; egyszerűen nem is lehetett megérteni, hogy mire jöttek? Hát egy évvel ezelőtt még négy meg hat ember előtt játszottunk. Sajtónk nem volt, lemez még nem volt, de elterjedet a hírünk, divat lett. Széthangoltam a gitárom teljesen, úgy játszottam. A zenekar meg akart ölni, főként az Öcsi [efZámbó István ? vele erre olvasható interjú], aki ugye profi zenész. A Johnny rendesen behangolt harmóniagitárja mellett ott szólt az én hihetetlenül széthangolt, leeresztett gitárom – és senki nem mondta, hogy gyerekek, ezt hagyjátok abba, ez kibírhatatlan. És ez olyan megrendítő dolog volt, hogy mindent kiabáltak, tapsoltak, visítottak, de hogy én hamis gitáron játszom – ami nem kicsit, hanem teljesen szét van hangolva -, arra senki nem mondta, hogy figyelj, hangold már be. És akkor azt mondtam, hogy gyerekek, ez lett belőlünk, köszönöm szépen. És akkor kiléptem a zenekarból.

Tehát volt az első nézeteltérés, hogy legyen lemez vagy ne legyen, de azt még valahogy meg lehetett volna oldani, hogy akkor majd valami lesz; de az, hogy ezt senki nem vette észre – mondom, akkor akár disznót is ölhetünk a színpadon, akkor is azt fogja hinni mindenki, hogy esküvő van. És ebbe nagyon nagy munka volt belerakva. Sokan nem tudják, hogy mi azért nagyon sok száz órát próbáltunk; szóval nem csak úgy fölmentünk a színpadra és valamit játszottunk. Heti három, néha öt alkalommal tíz órákat próbáltunk. Ezeket a számokat meg kellett csinálni, ezek nem hasonlítottak semmire, össze kellett hozni, be kellett gyakorolni, el kellett játszani. Baromi sok meló, rengeteg energia volt benne. És amikor benne vagyunk és előadjuk, akkor azt gondoljuk, hogy ez komoly és fontos dolog. Nekünk az, másoknak is. Legalább figyeljenek oda a szövegekre, és azokra az érdekes zenei fordulatokra, amiket sehol máshol nem hallanak. De nem érdekelte őket semmi az égvilágon, csak a divat. És erre mondom, hogy ez nem múlik el Budapestről, ez a hihetetlen sznobizmus. Hát hamis gitáron nem lehet játszani egy zenekarban. Lehet, de akkor az nem jó. Ha ezt szándékosan valaki megcsinálja, akkor legalább egy kritikai hangnak kellene lennie: észrevettem ám, hallottam ám! De semmi nem jött.

Másfelől viszont ennek köszönhető szerintem, hogy olyan hatása lett a zenekarnak, ami teljesen valószínűtlennek tűnhet: hogy sláger lett az olyan számokból, mint a Szerelem, hogy a Bizottság egyes szövegei szállóigévé lettek.

Ez azért van, mert zenekarnak a Bizottság az csapnivaló volt. Tehát ha zenekarokat egymás mellé állítasz és zeneileg megnézed őket, úgy csapnivaló volt. De a világ legérdekesebb zenekara volt. Ezt senki nem tudja megcáfolni; lehet rosszat mondani rá, de ez biztos. Ebben benne volt a Laca [feLugossy László ? interjú erre] zseniális előadóképessége, a szöveg, a hihetetlen asszociációk, az Öcsike, András, a többiek egyénisége – ezek mind a korra annyira jellemző, jellegzetes zenét eredményeztek. Én ezzel magyarázom, hogy még huszonöt év távlatából még mindig van hatása, még mindig foglalkoznak vele. Kiállítás lesz, mit tudom én. Hogy közben mit csináltunk, az a kutyát sem érdekli. Tizenöt-tizenhat éves kislányok jönnek: “Te a Bizottság zenekarban voltál? Ezt nem is tudtuk! Hát a faternak meg a muternak van lemeze.” Egy időben nem mertem elmenni nyilvános szórakozóhelyre – egyébként nem nagyon járogattam előtte se -, mert mindig megtalált egy-két őrült, aki leült, odakönyökölt mellém, és megkért: itt az idő, meséljem el a Bizottság igazi és őszinte történetét. Ehhez nem volt kedvem; ahhoz lett volna, hogy elmondjam, mit csinálok most, de az nem érdekelt senkit. Úgyhogy az nagyon érdekes, hogy szállóigék lettek belőle, hogy elterjedt, bekerült a pesti vagy magyar kultúrába – egy olyan zenekar, ami nem is zenekar.

Egyszer Török Ádám a Mini együttesből, talán a Fészek klubban ült zenészekkel, Frenreisz Kareszra emlékszem, meg talán Shuster Lóri vagy nem tudom ki volt ott. Én jöttem hátulról, mindenki látott, csak az Ádám nem. Nagy hangon mesélte, hogy “Nem tudnak semmit. Borzasztó. Nem érdemes oda sem figyelni.” Ott álltam a háta mögött, ő meg szídta a Bizottságot. A többiek szakadtak a röhögéstől, Ádám meg azt hitte, hogy az ő előadásmódja miatt. Odaköszöntem, Ádám fölnézett, azt mondta: “De jó, hogy jössz, pont rólatok van szó. Kint voltam Szentendrén, és egészen hihetetlenül zseniális, amit csináltok. Nem tudom megérteni, hogy kimentem háromszor – két hetente játszottunk a Hordó nevű helyen -, és azt hittem, hogy összevissza játszotok mindenféle hülyeséget, falsul, kamu az egész. És amikor harmadszor azt hallottam, hogy pont ugyanott, pont ugyanúgy van a kiállás, akkor elkezdtem gondolkozni, hogy mégiscsak van ebben valami.” Tehát a profi zenészek – akiket mi csak sokkal később ismertünk meg, mert ugye nem voltunk kollegák, tehát sokkal később alakultak ki a személyes ismeretségek, barátságok, ellenszenvek stb. – ők sem beszéltek másról, csak a Bizottságról.

Mondtad, hogy volt nagyjából négy lemeznyi anyag. Azzal mi lett?

Elveszett. Nem került akkor lemezre; mi akkor el tudtuk játszani, ma már nem tudnánk. Ebből válogattak, készült egy lemez, a többi elveszett, nincs. Vannak ilyen magnóval felvett bootleg felvételek, koncertek meg próbák, de az nem az igazi repertoár, az nincs. Szerintem a Bizottság még érdekesebb lehetett volna, ha ezek fennmaradnak. A Lacának a szövegei semmihez sem hasonlítottak; az annyira egyedülálló, példa nélküli volt, amit csinált. Ami megvan, az egy elég komoly dokumentáció. Annak idején én voltam a zenekarnak a vezetője. Ez nem hatalmi státuszt jelentett, abban az értelemben mindenki zenekarvezető volt; csak én laktam Pesten és nekem volt telefonom. Tehát hozzám futott be minden meghívás, mindenhol én szerepeltem hivatalosan, a rendőrségtől a KISZ-ig; az én címemre jött minden büntetés plakátragasztás miatt stb. Ez megvan mind ebben a diplomatatáskában. Ott van minden, rendőrségi jelentések, Baracskára behívások, büntetéssel fenyegetések. De még senki nem akarta megnézni ezeket.

A koncerteknek címei voltak, ugye?

Igen, mi nem mentünk úgy sehova, hogy ugyanazt játszottuk volna. Díszletek is voltak, mindegyiken 12-13 új szám volt, képzőművészeti akciók is voltak egyben, mindegyiknek volt egy címe. A lemezre mindegyikből egy vagy két szám került be.

A Békásmegyer című szám például nem volt rajta a lemezen, de hozzám is eljutott kazettán.

Igen, azt az András terjesztette. Voltak ilyen slágerek, mi csak antislágereknek hívtuk, de voltak. Mondjuk a rádióban én soha nem hallottam Bizottságot. 35 forintokat hoz jogdíjként a postás; hozzá kell tennem még 370-et, hogy a negyedikre felhozza.

A kilencvenes években többször elterjedt, például 1993. augusztus 13. előtt, hogy legalább egy alkalomra összeáll a Bizottság. Ez hogy volt?

Riskó Géza, aki akkor a Mai Napnak volt a főszerkesztője, a kilencvenes évek közepén egyszer felhívott, hogy hihetetlen mennyiségű szponzori pénzt szedett össze, milliókat – a kilencvenes években az nagyon sok volt. Rágta a fülem, hogy szedjem össze a zenekart (még élt mindenki) és csináljunk a Budapest Sportcsarnokban két fellépést. De mondtam neki, hogy ezt a zenekart már nem lehet összeszedni. Ez nem az Európa Kiadó, hogy huszonnégy búcsúkoncert után még háromszáz búcsúkoncertet adjon. Az egy profi zenekar volt, abban zenészek voltak, annak működnie kellett. Meg hát nem is tudnánk eljátszani a számokat. Én egy akkordra nem emlékszem. Persze vissza lehetne memorizálni a lemezekről, de mi értelme lenne annak? Nem beszélve arról, hogy egyetlen egy nő sem lenne a közönségben; legfeljebb öregasszonyok. A fiatalok ilyen öregekre már nem kíváncsiak. Legfeljebb otthon meghallgatni mint kuriózumot, mint ahogy az állatkertben néztük a tapírt.

Képzőművészként kapcsolatban vagy még a zenével, tervezel még plakátot, lemezborítót?

Nem csinálok már ilyet, a reklámgrafikai tevékenységet teljesen abbahagytam, a grafikai stúdiót 100 százalékig a Zsiga viszi már.

A Beatricének miket csináltál?

Mindent. Lemezborítót, plakátot, fotóztam őket. Az összes anyag, ami létezik róluk, azt mind én csináltam. Ezek félig legális anyagok voltak. A zenekar ugyan be volt tiltva, nem léphettek föl. De akkor még volt egy lektorátus, fönn a Várban, ahová föl kellett vinni a kinyomtatni tervezett anyagokat – legyen az egy könyvborító, lemezborító, plakát. Mondjuk a könyvborítót a kiadó saját hatáskörében tudta zsűrizni, volt egy szakmai zsűri; de az utcai dolgokat föl kellett vinni – azt a bizottságot is szakmainak mondták, de tudjuk ugye, hogy ott más szempontok is voltak. Senki nem értette, hogy ha a Beatrice zenekar be van tiltva, akkor hogy tud kijönni egy plakát. Ez úgy volt, hogy én megterveztem és fölvittem a Várba, bemutattam mint képzőművészeti alkotást, a kollégák szakmai szemmel megnézték. “Mi lesz belőle? Utcai plakát? Nagyon jó.” Hátul lepecsételték, a nyomda feketén kinyomta. Ott volt rajta a pecsét, nem lehetett belekötni. Ette a méreg a rendőrséget, hogy túljártunk az eszükön, de meg tudtunk így jelenni.

Mennyit írsz ebből, egy oldalt, kettőt?

Sokkal többet.

Ezek az anekdoták senkit nem fognak érdekelni.

Remélem, azért lesznek elég sokan.

Már az anekdoták nem érdekelnek senkit. Mégpedig azért, mert – lehet, hogy csak én látom így, mert megöregedtem – teljesen kész van a világ. Minden megvan benne. Nincs már olyan, hogy várunk valamire, valami meglepetést okoz. Én olyan korszakban éltem, hogy a faluban, ahol születtem, mikor egy autó elment az ötvenes években, kicsődült az egész falu. Aztán egy fél évig nem jött új. Kettő rádió volt. Most meg itt van nekem a lapos tévé. Eszem ágában sincs elutazni az Amazonashoz. Nem látnék ott semmit, legfeljebb vizet. Elmennék, visszajönnék ? “Na mit láttál?” “Vizet láttam.” “Krokodilt?” “Krokodilt, azt nem.” “Hát mit láttál, négereket, bennszülötteket?” “Nem, valami tévéfelvétel volt, és oda nem jöttek, ahol én voltam.” Bekapcsolom a tévét, és mindent látok, hogy mi van az Amazonasnál. Minden afrikai törzset megismerek személyesen. Ott vagyok a piramis belsejében, a föld alatt, huszonnégy nézőpontból lenézhetek, benézhetek. Szóval teljesen kész van a világ, nem kell már felfedezni semmit, minden itt van. Ezért kérdeztem, hogy az anekdota még érdekes? Valaki elkezd beszélni hülyeségeket – érdekel ez valaki?

Puskár Krisztián – Pálinkás Szűts Róbert – 2011.10.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=6786

Erdős Péter emberének tartották, ő azonban úgy érezte, malomkövek között őrlődik. Sokak szerint betiltott és engedélyezett dalokat, neki viszont sikerült kisírnia, hogy a Bizottság-lemez elején ott legyen “egy nagy segg”. Wilpert Imre popzenei publikációk és a Népművelődési Intézetben végzett munkáját követően a nyolcvanas évek legelején került olyan helyzetbe, hogy beleszólhatott a lemezkiadásba a Hungarotonnál. Szervezeti felépítés és trágyadombok, tévedések és mulasztásból adódó lelkiismeret-furdalás, szöges csizma és Erdős-mítosz. Interjú Wilpert Imrével.

Miből áll ma a munkája?

Alapvetően abból, hogy az Eiffel nevű, saját családi vállalkozásomnak vagyok az ügyvezetője. 1994-ben ez úgy indult, hogy lett egy lemezboltunk a Nyugati aluljárójában, aztán ’95-ben egy másik az Oktogonnál. Nekem volt a lemezes múltam, ezzel együtt a kilencvenes évek eleje és közepe egyfajta fénykor volt, akkor kezdtek bejönni a külföldi cégek Magyarországra. Aztán a kilencvenes évek második felében jöttek a nagy cégek, mint a Virgin meg a többiek, és szépen kezdtük leépíteni a boltot, és inkább ritkaságokat árultunk, olyasmiket, amiket a nagy cégek kevésbé. Ez azóta olyan mértékben fokozódott, hogy e pillanatban a fiam vezetésével angol használt ruhát árulunk. Azt vesznek.

Hogyan illeszkedett ebbe a fénykorba a Quint és Hungaroton kiadó?

A Quint azért indult, mert a Hungarotonnál megtörtént a rendszerváltozással járó nagy átalakulás: Bors Jenőt, az akkori igazgatót menesztette az újonnan megválasztott kormány. Ő megalapította a Quint kiadót, amelyhez 1991-ben én is csatlakoztam. Nagy szerencsénk volt, mert az Utálom a XX. századot a Beatricétől és a Koncz Zsuzsa-lemez is aranylemez lett. Aztán átvittem a Quinthez a Bikinit, a Moby Dicket, a Pokolgépet. A Szandinak is mondtam, hogy jöjjön, de ő nem akart. Ezekkel az előadókkal a Quint akkora lemezeladást produkált szinte a semmiből, hogy az EMI visszatért ? merthogy eredetileg szó volt róla korábban, hogy az EMI és a Hungaroton csinálnak egy közös kelet-közép európai vállalatot, ami aztán a Bors kirúgásával meghiúsult ? és a Quinttel hozott létre egy közös céget.

Visszatérve a Hungarotonhoz és Bors kirúgásához: önmagában nem lett volna egy nagy tragédia, hiszen én is elfogadtam, hogy jöjjenek az új, rendszerváltozás utáni tisztább figurák, tehát nem azok, akik családi kötelék révén töltötték be posztjukat. A Bors egyébként külkereskedelmi és marketing szempontból jól képzett figura volt. Ugyanakkor a Kádár-időszak híres-hírhedt képviselője is. A baj inkább az volt, hogy egy idiótát neveztek ki a helyére. Egy Ella István nevű orgonaművészt, aki orgonálni úgy-ahogy tudott, bár orgonaestjeit a Zeneakadémián nem nagyon láttam, viszont a hanglemeziparhoz egyáltalán nem értett. Volt egy napos összejövetel, ami arról szólt, hogy kitaláljuk, hogyan lehetne megújítani a dolgokat: leült Ella István és egy árva szót nem szólt reggel 9-től délután 5-ig. Egy évre rá kirúgták.

Ön hogy tanult bele a zeneiparba?

A hatvanas évek végén kerültem kapcsolatba a poppal és a rockkal. Volt egy tanári diplomám, mellé megszereztem az esztétika szakon a megfelelő kiegészítő oklevelet. A hatvanas évek végétől a Fehérvári úti Művelődési Házban dolgoztam, ott volt az Illés Klub, meg az úgynevezett magnós klub. Bőszen gyűjtöttük a felvételeket, apám is lemezgyűjtő volt, tehát gyerekkorom óta ebben a világban nőttem fel. Aztán a rockhullám idején elég sokat publikáltam a témában. De először a Népművelési Intézetnél foglalkoztam hanglemezklubok szervezésével, amatőr zenekarok továbbképzésével, helyi és tájjellegű fesztiválok szervezésével. A hetvenes évekre jellemző volt, hogy az országban működött háromezer ifjúsági klub, több száz művelődési ház, és míg a csere-bere szakkörnek, kórusnak, kézműves foglalkozásnak, irodalmi színpadnak, népszínháznak stb. mint volt egy-egy vezetője, oktatója vagy felelőse, addig a poprockkal és az ahhoz kapcsolódó szabadidős tevékenységekkel mindig csak ad hoc foglalkozott valaki. Pedig erre lett volna a legnagyobb igény, és ez volt a népművelésnek a nagy lehetősége. Minden azon múlt, hogy az adott művelődési ház vezetője szerette vagy sem a műfajt. Szóval én Vitányi Iván igazgatósága alatt kerültem a Népművelődési Intézetbe, és kaptam meg feladatul a poprock területét.

Mikor volt ez?

1974-75 környékén.

Ön döntött arról, hogy melyik zenekart karolják fel? Mi volt a munkája?

Ez nem hatóság volt, hanem egy szakmai intézmény. Nekem nem volt jogom semmilyen utasítást adni. Felmérések folytak fiatalok zenehallgatási szokásairól. Volt egy kutatói részleg, ahol többnyire szociológusok dolgoztak. Kezdeményeztük, hogy ahol lehetséges, legyenek zenei képzések, táborok, amatőr zenekaroknak fellépési lehetőségek, seregszemlék. Ilyen volt például a Salgótarjáni Amatőr Könnyűzenei Fesztivál, ez volt a legnagyobb, de volt az Orosházi Fesztivál, illetve Győrben is volt egy.

Hogy került kapcsolatba a lemezkiadással?

Akkoriban, a Népművelődési Intézet mellett rendszeresen írogattam pop-rock témájú cikkeket a korabeli sajtóba. Erdős doktor pedig (Erdős Péter), aki akkor a Hungaroton sajtóosztályának a vezetője volt hivatalosan, valójában pedig a popzenében ő volt a Bors legfőbb tanácsadója – az Erdősnek volt a legfőbb beleszólása, de a Borsnak volt döntési joga -, tehát az Erdős felfigyelt egy cikkemre, behívott és fölkért, hogy írjak a Hungaroton könnyűzenei kiadványairól belső használatra elemzéseket, értékeléseket, külső emberként. Fél év múlva pedig hívtak, hogy menjek oda dolgozni.

Ez mikor történt?

1979-ben. 1980-tól lettem tényleges szerkesztő még az Erdős-féle sajtóosztályon. Ebben az időszakban jött a Beatrice és más újhullámos zenekarok. Az Erdős ezeket gyakorlatilag meg akarta semmisíteni. Nem értette őket, fogalma nem volt, hogy mit akarnak ezek a zenék. Minden, ami a diszkótól és a táncdaltól távolabb esett, keményebb volt meghökkentő külsőségek közepette, azokat az Erdős mind elutasította. Zeneileg Erdős Péter megmaradt a Kovács Kati féle táncdalnál. Neki Kovács Kati volt a kedvence.

Érdekes, Kovács Kati ezt nem így érezte. Bár ő visszafogottan fogalmazott: egy paphoz hasonlította, aki nem szereti, ha a templomban káromkodnak. A döntésekben elváltak egymástól a politikai irányelvek és egy ember személyes ízlése?

Kovács Kati zenei kvalitásait senki sem kérdőjelezi meg, én sem. De az tény, hogy az Úgy szeretném meghálálni meg a Hull a hó a kéklő hegyeken azok nem igazán lépnek túl a hagyományos táncdal keretein. Jóllehet, Kovács Katinak volt a nyolcvanas évek elején olyan lemeze, amely mögött a Lerch István és a V’Moto Rock álltak, és amelyen én is ügyködtem, és rendkívül színvonalas volt. Meg nem véletlenül írt az LGT és az Illés is neki számokat. Ennek ellenére, amit csinált, az táncdal volt alapvetően. Az Erdős ízlése pedig ezt a fajta hagyományos, meglehetősen egyszerű sémákra épülő zenei világot részesítette előnyben. Abból pedig, ami neki nem tetszett, politikai ügyet csinált, azt vélt vagy valós veszélyekre hivatkozva nemkívánatosnak ítélte. Az volt az álláspontja, hogy a Piramis után ? amely már bekerült a Lemezgyárba, közismert és elismert zenekar volt ? csupa olyan zenekar jött, újhullámosok és kemény rockzenekarok egyaránt, amelyek nem tudják, hogy mit csinálnak, felhergelik a gyerekeket, balhét indukálnak, és a gyerekeknek ezáltal konfliktusa támad a hatalommal, rendfenntartó szervekkel, aztán a hatalom ezt akut problémának ítéli, és olyan radikális eszközökkel lép fel, ami aztán? Ő drasztikusan úgy fogalmazott, hogy ezek addig hergelik a hatalmat, amíg a hatalom lép egyet, és a szöges csizma nem nézi, hogy kit tapos agyon.

Ön mikor hallott arról, hogy a CPG-nek van egy Erdős Péterről szóló száma?

Én, ha jól sejtem, azt magától az Erdőstől hallottam. Hogy elment az adott óbudai klubba, mert oda akart állni azok elé a gyerekek elé, akik azt énekelték a koncerteken, hogy “Erdős Péter, a kurva anyád”.

Bálint Péterrel mentek el erre a randevúra, csak mintha kiderült volna, hogy az Erdős táskájában volt egy magnó, azaz fel akarja venni a fiatalokkal folytatott vitáját.

A CPG-vel kapcsolatban nincsen különösebb tapasztalatom. Amit tőlük demó formájában hallottam, azt én nem tartottam?

Úgy általában a punkot nem szerette, zeneietlennek nevezte.

Igen, én azt egy válságtünetnek tekintettem. Egyrészt zeneietlennek, másrészt ideológiailag is felelőtlennek tartottam az angol punkot. Amikor a Sham 69 énekese horogkeresztes trikóban lépett fel Angliában, akkor én ott azonnal lerugdostam volna a színpadról.

A provokáció nem megengedett?

Ne szórakozzon egy olyan országban, ahol a német rakéták házak százait rombolták szét, és ahol több ezer ember megégett a náci fegyverektől. Nem az angol katonáról beszélek, hanem a polgári személyekről, és arról, hogy annak az ideológiának a jegyében Auschwitzon kívül is sok minden történt. Abban a Londonban, amely szintén megszenvedte ennek a világégésnek a következményeit, ott se polgárpukkasztásból, se viccből, se semmilyen formában nem lehet ilyet. Nálunk, ha jól tudom, még mindig érvényben van a törvény, amely tiltja az önkényuralmi jelképek használatát. Ha van egy nagyon jobboldali, nagyon magyar zenekar, amelyiknek az a véleménye, hogy az országot Trianonban megcsonkították, akkor azt énekelje el. De ha valaki csak a provokáció kedvéért sarló-kalapácsos vagy vöröscsillagos trikóban lép fel, akkor, ha jól tudom, odamegy a rendőr és letartóztatja vagy megbünteti.

Ha van ott rendőr.

Gondolom azért született ez a jogi formula, mert azt mondták, hogy vannak bizonyos határok, amelyeket nem lehet a véleménynyilvánításban átlépni. Mindenesetre az én ízlésemnek a punk egy válságtünet volt.

A zenéé vagy a társadalomé?

A zene tükrözött egy létező társadalmi válságot. Ez egy nagyon messzire vezető kérdés. A hatvanas évek elején munkanélküliség és nyomornegyedek voltak Angliában, a fiatalok fokozottan hátrányos helyzetre voltak kárhoztatva. Az akkori zenei mozgalom, a hagyományos zenei kifejezéstől eltérő tálalásban, de zenében és szövegben is mondani akart valamit, illetve provokált és polgárpukkasztott. A punk meg elkeseredett fiatalokból verbuválódott. A hetvenes évek zenei irányzataiból a punkot abból a szempontból tartom hasznosnak, hogy az általa aktivizálódott különféle fiatalemberek bekerültek az újhullámba. Az újhullámot pedig nagyon izgalmasnak és értékesnek tartom. A magyar újhullámot meg különösen, de sajnos nagyon kevés lehetőség adódott, hogy meg lehessen örökíteni, mert ez az újhullám akarva-akaratlanul, illetve tényleges, szellemi és fizikai kapcsolatot hozott létre az akkor már működő demokratikus ellenzékkel.

Én akkoriban mindennel megpróbálkoztam. A CPG-vel nem, mert azt nem szerettem. De a Trabanttal, a Balatonnal, az URH-val. Az URH egyik-másik száma a magyar pop- és rocktörténet legnagyobbjai közé kerülhetett volna, ha megjelenhetett volna. Amikor én az URH-t hallgattam, akkor már éppen szétváló félben voltak. A Kontroll Csoport demóanyagát annak idején én csináltattam, hogy elő tudjak állni a kiadói értekezleten valamivel. De ott és az Európa Kiadónál is olyan mértékig erős volt a fiúknak az a szándéka, hogy a rendszerről elmondják a kritikai véleményüket, hogy malomkövek között őrlődtem, képtelen voltam keresztülvinni a zenéjüket. Nagyon szerettem volna, hogy a Kontroll Csoportnak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy az Európa Kiadónak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy a Hobónak legyen lemeze. Nagyon szerettem volna, hogy a Bizottságnak legyen lemeze. A Müller Péter hallani sem akart egy szó változtatást sem. A Menyhárt Jenő hallani sem akart egy szó változtatást sem. A Bizottságnak ez a kevésbé direkt, inkább a művészeti tevékenység köré szerveződő szövegvilága nem volt annyira elfogadhatatlan.

Azért a “szükségállapot” sorra zaj van húzva a lemezen.

Hát persze. Ha én elhatároztam egy lemez kiadását, akkor tőlem semmi mást nem kértek, csak a szöveget. A Bors nem volt zenész, nem tudott kottát olvasni. Az Erdős nem volt zenész, nem tudott kottát olvasni. De ő már akkor nem is volt a pop közelében.

1981-82-ben?

Az Erdősnek olyannyira nem volt beleszólása, hogy a kiadói értekezleten közölte, hogy a “Wilpert minket olyan felelőtlen, gyanús, kétes dolgokba akar belerángatni”, ami a vállalat számára presztízsveszteséget, és adott esetben minisztériumi dorgálást von maga után. “Hogy képzelem én, hogy a Hungaroton egy olyan lemezt adjon ki, hogy egy nagy segget látok“. Ha módjában állt volna, akkor engem és a Bizottságot is kirúgatott volna.

Miért nem állt módjában?

Az Erdős akkor már nem volt abban a helyzetben.

A Csepregi-botrány miatt? Ugye nem is az volt a párt baja, hogy Erdős Csepregi Évával folytat viszonyt, hanem az, hogy mindezt nyíltan vállalja.

Nem, ez korábban kezdődött. A Borsnak, úgy tűnt, hogy leesett a tantusz. Hordtam neki a demókat, koncertekre jártam, és egyszercsak rájött, hogy ez nem az én mániám, hanem ennek tömegbázisa van, társadalmi igény van rá. A nyolcvanas évek legelején kerültem abba a helyzetbe, hogy beleszólásom lett a lemezek kiadásába, akkor indítottam el a Start címkét. Ez az akkor “startoló”, kezdő, új együttesek és jelenségek márkája akart lenni. Úgy éreztem, hogy ennek létjogosultsága van. Ennek ellenére a Bors nem szeretett az Erdőssel konfrontálódni. Nem tudom, miért, nem tudom, hogy mi volt az ő előéletük. Boros Lajos kollegám hozta elő azt a viccet, hogy “lehet, hogy ezek fiatalkorukban a pincében elástak egy hullát”. Lehet, hogy csak a közösen eltöltött évek az oka. Az is lehet, hogy az Erdősnek információi voltak, amivel a Borsot kézben tartotta. Nem tudom.

Igen, az Erdősnek volt egy személyes, szerelmi szála a Csepregi Évával, amit először szűk körben tudtak, aztán a szélesebb szakma, és amelyről később az Erdős ? nem tudom, milyen megfontolásból ? a Magyar Ifjúságban öntudatosan vallott. Mint ahogy sokminden másnak sem, az Erdős akkoriban már ennek sem mérte fel a következményeit. A Bors parancsot kapott, hogy távolítsa el az Erdőst, hogy ne nyilváníthasson véleményt a könnyűzenei kiadásról többé. Majd egyszer csak láttam a folyosói irodára kiírva, hogy “Vállalatfejlesztési igazgatóság”. Ez azt jelentette, hogy Erdős odament a titkárnőjével és kapta a havi fizetést, valamint egy titulust, ami önmagában egy vicc volt. De gondolom a Borsnak megvolt rá az oka, hogy ne azt mondja az Erdősnek, hogy “köszönjük, munkakönyv a személyzetisnél”.

Olyan volt, mint a feudalizmus. A Filmgyárban, ha rendesen viselkedik a Föld Ottó, és elfogadja az irányelveket, vagy nem nagyon szegi meg azokat, akkor ő nagyjából azt csinál a Filmgyárban, amit akar. Hárs István elvtárs a Rádióban, Nagy Richárd elvtárs a Tévében, Bors Jenő elvtárs a Hanglemezgyárban. És a Borsnak már volt egy ügye a Koncz Zsuzsa-lemez miatt. Nem csupán leszúrták amiatt, hogy kiadta azt, hogy “ha engem lánckerék taposna”, meg “ha én zászló volnék”, hanem vissza is hívták a boltokból a lemezt. Bors Landler Jenő unokája volt, ezért ezt a “mi kutyánk kölyke” alapon elnézték neki. Épp ezért megtehette azt, hogy az Erdősnek kreált egy abszolút nem létező titulust, amivel az Erdős semmit nem csinált, és aztán később egy menedzserirodát indított a Hungaroton mellett. Volt egy időszak a Hungarotonban, amikor a Boros Lajos vezetett egy szerkesztőséget, én csináltam a Start-Favoritot, az Erdős pedig Pro néven hozta a maga produkcióit. Pluralitás volt, és elérkeztünk egy pontra, amikor a kereskedelmi igazgató azt mondta az Erdősnek, hogy olyan eladásokat kéne produkálni, mint amilyet a Start-Favorit. Az Erdős-mítosz valójában sokkal több lépcsőfokból áll.

Wahorn András azt mondta, hogy ön egy korabeli rádióinterjúban arra hivatkozva nyilatkozta, hogy bizonytalan a Bizottság után más újhullámos zenekarok, pl. a VHK és a Kontroll Csoport kiadása, hogy a Kalandra fel! csak 14 ezer példányban fogyott el. Miközben állítólag abból nem is nyomtak többet első körben, az két nap alatt elfogyott, és csak egy-két évvel később nyomtak belőle még 10 ezret.

A Bizottság elérte a 40 ezret.

Egy sikeres zenekar lemezéből elsőre mennyit nyomtak itthon?

Egy nagyon sikeres zenekar esetében az első kiszállítás nem érte el a 10 ezret. De a fogyás alapján órákon belül lehetséges volt az utángyártás. Az első nyomás még az LGT esetében sem volt több, pedig nekik több százezer példányban is fogyott lemezük. A Bizottság-lemez a megjelenését követő egy éven belül elérte a 40 ezres példányszámot. Harminc év távlatából lehet, hogy nem emlékszem pontosan. Szóval, ha a Wahorn azt mondja, hogy ők 30 ezer alapján kaptak jogdíjat, akkor nem vitatkoznék vele. De semmiképpen sem 14 ezer fogyott, az biztos.

A punkra azt mondta, hogy zeneietlen. A Bizottság tagjai sem voltak képzett zenészek, ők miért voltak mások? Ők nem voltak zeneietlenek?

Nem. A Bizottság nagyon érzékeny, nagyon összetett és kreatív emberek gyülekezete volt. A Kokónak jó hallása volt, csak nem járt énektanárhoz, ezért kicsit visítozott. A Wahorn életében nem tanult szaxofonozni, de ami hangot kiadott a szaxofonján, az nagyjából a helyén van. És ha nekem valaki a Vágtázó Halottkémek vagy a CPG közül letesz az asztalra egy olyat, hogy Putty-putty vagy “már megint itt van a szerelem”, akkor én kezet csókolok neki.

A CPG és a VHK egy kategória volt az ön szemében?

Nem. A CPG esetében az gondolom, hogy ha valaki kizárólag arra használja a színpadot, hogy egy ellenszenves hatalmaskodó figurát személyiségében gyalázzon, az az én szememben nem művészet. Elfogadhatatlannak tartom, erkölcsileg is. Akkor is és ma is. A VHK nekem zavarosnak tűnt. Zeneileg nem tartottam izgalmas alapanyagnak, és nem is nagyon tudtam megfejteni ezt a sámánizmus köré épülő dolgot. A Grandpierre Atillát ismertem és nagyon sokra tartottam, mint tudós embert, csillagászt. Lehet, hogy az én hibám, hogy nem tudtam magamban elhelyezni ezt a dolgot.

A popsajtóról rossz véleménnyel volt.

Igen.

A Kritikában megjelent egy írása A punk: zenei és ideológiai válság címmel, amely egyrészt reakció egy másik cikkre, másrészt azt írja benne, hogy a “hazai popsajtóban a zeneietlen, jobbára szociográfiai megközelítés” az elterjedt, illetve hogy “tagadhatatlanul könnyebb egy jelenséget a benne megtalálható (vagy belemagyarázható) okok miatt romantikusan forradalmi pózban tetszelegve elemezgetni, mint felvállalni ellentmondásaival együtt”. Ez mit jelent?

Ez egy kiragadott mondat egy hozzászólásból, amelyet két újságíró cikkére írtam. Az abban a cikkben idézett együtteseket és számaikat az újságpapíron rendkívül eredetinek, újnak és kreatívnak, forradalminak nevezték. Ez volt a Donauer Video Familie, illetve Molnár Gergely és a Spions, valamint az Anna Frank. “Anna Frank! Mindenképpen megölnek”; “Anna Frank! Megerőszakollak”; “Sikíts te állat” stb. Nem tudom, én lehet, hogy konzervatív vagyok, de nekem az Anna Frank milliószor feldolgozott története nem jön össze ezzel. Vannak eszközök, amelyeket meghökkentés céljára sem lehet használni. Az emberiségnek mindig is voltak tabui vagy törvényei, jogszabályi határai, amelyeket nem lehetett átlépni. Nekem azzal a cikkel az volt a bajom, hogy a szerzők a jót és érdekeset egy kalap alá vették a fasisztoiddal, és dicshimnuszt zengtek általában a punkról és az újhullámról.

Szóval ez egy adott cikkre egy reakció, de általánosságban ma is az a véleményem, hogy az a magyar popsajtó, amely a hetvenes évek második felében kialakult, irgalmatlan sok pontatlanságot, lexikális és zenei tévedést hordozott magában. Ma is ki tudom jelenteni, hogy Mola Gyuri, a Sebők János és a Czippán György is botfülűek voltak. Két egymástól eltérő hangot nem tudtak megkülönböztetni. Az a véleményem, hogy a hetvenes évek második felében, és a nyolcvanas években Magyarországon megjelent popsajtó egy torz, felemás jelenség volt, mert nem önálló orgánumként, szakemberek által írt írások formájában jelent meg, hanem a KISZ Központ Bizottsága által kiadott ifjúsági lapokban kapott helyet: olyan újságokban, amelyeknek a főszerkesztői minden áldott hétfőn reggel eligazításra voltak berendelve a KISZ kulturális osztályvezető elvtárshoz, ahol megmondták nekik az irányelveket.

Azokhoz a zenei értékektől, amelyet a magyar popélet a hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig tartó tizenöt évben létrehozott a magyar popsajtó színvonalát tekintve messze elmaradt ? méltatlan körülmények között, méltatlan tudású újságírók írtak remekművekről. Én a Sebőknek az összes könyvét elolvastam. Azokban egy kurva hang nincs arról, hogy a zene, mint olyan, az mitől olyan, amilyen, és mitől az, ami. Hogy mi különbözteti meg a reggae-t a heavy metaltól vagy a hard rocktól. És úgy mutatják be, mint Sebők János rockszakíró. Én már röhögök ezen. Miért rockszakíró? A rock az nem zene?

A Dübörög a basszus című könyve miatt perrel fenyegetőzött Deák Bill Gyula néhány éve, mert állítása szerint ő, Nagy Feró és Vikidál Gyula nem kapták meg az István, a királyért azt a hárommilliót, amit ön állít.

Az István, a király ügye még régen kezdődött, az első csörte pont Sebők János és köztem zajlott. Ő azt írta, hogy az István, a királyt a Filmgyár vette fel, az csinált belőle nagy sikert, a Hungaroton pedig a szalagot megkapta készen és most kaszál belőle. Ez a jereváni vicc. “Csak nem nyerte, hanem lopta.” A Koltay Gábor (a film rendezője) azzal kereste meg a Hungarotont, hogy 800 ezer forintot kér, és hogy a Hungaroton stúdiójában készüljön el a zenei anyag, amit aztán hanglemezen ki lehet adni. Azaz a Hungaroton költségén és stúdiójában készült a hanganyag, csak a honorárium volt 3 millió. 5-8 millió volt a technikai költség, plusz a 800 ezer készpénz, amivel még a filmhez hozzájárult a Hungaroton. Deák Billéknek az volt a gondjuk, hogy azóta is árulják a lemezt, és abból ők soha egy fillért nem kaptak. Magyarország 1989-ben csatlakozott a római egyezményhez, amely arról szól, hogy az előadóművészeknek is lehet fizetni jogdíjat, nem csak a szerzőknek. Tehát az István, a király idején nem volt előadói jogdíj. Aztán a nyolcvanas évek végén megjelent sorozatban néhány híres lemez cd-n. Ezekre már lehetett fizetni előadói jogdíjat. Amikor a Deák Billék problémája felmerült, utánanéztem, hogy is történt ez akkor. A Hungaroton igazgatója minden egyes közreműködőnek küldött egy levelet, hogy két módja van a cd-kiadás alapján való honoráriumnak: egyben fizetnek ki egy bizonyos összeget előre, vagy a cd-eladás alapján fizetnek utólag, darabonként. “Kérem a tisztelt művész urat, hogy válaszlevelében nyilatkozzon, hogy melyik módot választja”. Na mármost, a Márta Pista egy okos gyerek, ő azt mondta, hogy darabonként kéri. Mit gondolnak, az okos rockerek, a Deák Bill és a Nagy Feró mit szerettek volna? Ide a lóvét, azonnal. Bementek érte, megkapták, csak öregszenek és elfelejtették. Alig vártam, hogy bepereljenek, de nem tették.

Melyik volt a legnagyobb tévedése?

A Hernádi Judit. Az Erdős elküldött, hogy menjek el helyette a Filmgyárba, mert kapott egy meghívót Mészáros Márta Örökség című filmjének vetítésére, merthogy van zenei vonatkozása. Elmentem és utána megírtam, hogy “ez a Sohase mondd, ez az ócska Karády-utánzat, ez az idejétmúlt valami, hogy ez lemezen megjelenjen, az nem lehet”. Csak aztán a Hernádi és a Verebes szívósabb volt, a Bors meg azt mondta, hogy “hát jó, legyen”. Nem azért, mert olyan marha jó volt, hanem csak rájuk hagyta. Aztán lett belőle, ami lett. 400 ezer eladott példány. A kislemez. A nagylemezből csak “szerény” 2-300 ezer fogyott.

Volt egy lemezterve a kilencvenes években, egy válogatás betiltott dalokból, ami nem valósult meg. Mi lett azzal?

Igen, a kilencvenes évek végén. Úgy emlékszem, hogy a Várszegit (Várszegi Gábor) nem érdekelte. A privatizált Hungarotonban ő volt akkor a tótumfaktum, ő hívott vissza 1997-ben. A Best of Communismra azt mondta, hogy az egy jó ötlet, jól is fogyott. De aztán azt mondta, hogy mit érdekli az embereket, hogy a Bikininek van egy betiltott nótája, úgyis egy sztár. Nem látott benne fantáziát.

Müller Péter Sziámi mondta, hogy csak úgy egyezett volna bele, hogy ha rákerül a borítóra, hogy “betiltotta és engedélyezte Wilpert Imre”.

Mondott ilyet, de ez színtiszta hülyeség. A saját sorozatom, a Start úgy indult annak idején, hogy Beck tanár úr (Beck László művészeti vezető) gyűlölte meghallgatni a demókat. Ő Bartókot szerette, a popzenét nem. Más meg nem tudott kottát olvasni. Úgyhogy mondtam, hogy meghallgatom a demókat én, ha pedig kotta jött, azzal is tudtam mit kezdeni. Odakerült az emberekhez a szöveg, és a Rákosi Péter nevű kiadóigazgató főnököm másnap leszólt a házi vonalon, hogy menjek fel hozzá. Azt mondta, hogy “Wilpert, te mit képzelsz? Ezt akarod kiadni? Én ezt nem írom alá”. És volt olyan, hogy én azt mondtam, például a Bizottság esetében, hogy “jó, Péter, de azt ugye megengeded, hogy a Borsnál tegyek egy próbakört?” “Persze.” És néha sikerült a Borsnál. Olyan is volt, hogy előzetesen megbeszéltük a Feróval, hogy ha nem megy át a száma a “gonosz vénekről”, akkor abból “gonosz évek” lesznek. Mindenki a maga kis trágyadombján volt a kakas az akkori kultúrpolitikai intézményekben.

Mennyire lenne más a magyar popzene Erdős Péter nélkül?

Annyiban lenne jobb, hogy ha az Erdős nincs, vagy ha engem nem állít le, vagy nem dumálja meg a Borsot stb. akkor abban a közegben és időben jelenik meg a Jerikó, a Nagyvárosi farkas vagy a Motorizált nemzedék, amikor az létrejött és koncerteken elhangzott. Ehelyett lett a Gyermekkorunk lexebb dalai című válogatás. Ha nincs az Erdős, akkor a P. Mobil Honfoglalás című lemeze is időben jelenik meg, nem pedig utólag. Akkor kellett volna annak is megjelennie, amikor a Vikidál a frissen, nagy lendülettel nyomuló Mobilnak az élén előadta. Ennek ellenére nem tudok olyanról, hogy az Erdős egy az egyben elkaszált volna egy dolgot, és csak rajta és kizárólag rajta múlt volna, hogy valami nem jelenik meg. Erdősnek nagyobb a mítosza, mint a valós kára vagy haszna volt. Merthogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján az Erdősnek és a Borsnak hatalmas érdemeik voltak. Ha nincs a Lemezgyár, akkor nem jelenik meg soha az Illés első lemeze, vagy Koncz Zsuzsával a Rohan az idő. A Bors és az Erdős akkor nagyon felvállalták az LGT-t, az Illést, a Fonográfot. Kislemezen megjelent a Kex, a Tűzkerék és még sokan mások.

Egy rádióinterjúban mondta magáról, hogy “kétlelkű” volt, vagy legalábbis úgy kellett viselkednie. Van olyasmi, ami miatt lelkiismeret-furdalása volt utólag?

A Kontroll Csoport miatt van. Amiatt, hogy az egymástól túl távol álló feleket nem sikerült összehozni. A Müller Péter nem érzékelte, hogy itt a létező szocializmus országában él, a Bors meg nem tudott átlépni olyan határokon, amiken át kellett volna. Azt rettenetesen sajnálom. Az URH-nak volt egy Ismeretlen katona című száma, az szerintem a magyar popzene egyik legnagyobb szerzeménye. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy egy tehetetlenségből adódó mulasztás miatt egy nagyon értékes és jó dolgot nem sikerült a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál végigvinnem. Annyiban voltam kétlelkű, hogy egyszerre kellett látnom a reális lehetőségeket, másrészt meg rajongtam azért, amit ezek csináltak. A Bizottság-lemez eleje az én sírásom eredménye. Mert tudtam, hogy ha az nem lehet rajta, hogy “mit látsz, Laca? Egy nagy segget látok”, akkor felerősödik a Bizottságnak az az énje, hogy “most már elég volt”. A Bors azt mondta, hogy szétrúgja a seggem, ha ebből balhé lesz. “Jó” – mondtam.

Balhé lett?

Valami nagymama járt a debreceni Hungaroton-mintaboltban Mikuláskor meselemezt venni a gyereknek. És egyszer csak az üvöltött a hangszóróból, hogy “nagy segget látok”. És a nagymama panaszlevelet írt a minisztériumnak. Nem lett nagy balhé.

Tövisházi Ambrus – 2007.06.29. – http://www2.quart.hu/cikk.php?id=1362

Megszámoltam, hogy a MySpace.com felirat hányszor szerepel a koncert plakátján. Hatszor. Persze nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is jelentős a MySpace-profillal rendelkezők száma. Egyébként meg hiába lett belőle a frufruhoz, a kisdobos-övhöz és a szűk gyatyához hasonló divatkellék, a MySpace valóban szórakoztató kommunikációs forma. És mivel nekem is van klassz profilom, nem érzem magam rendszeridegennek.

A barátságos, hatszáz forintos belépő ellenére gyenge harmadház volt a hajón, de ez se a zenekarokat, se a közönséget nem zavarta. A hatalmas táncolás, mulatás és zsizsegés még az átszerelési szünetekben sem hagyott alább. (Tisztelet a szervezőknek: kifejezetten szimpatikus mutatvány összehozni egy olyan indierock-bulit, amin öt zenekar lép fel, ahelyett, hogy órákon keresztül dj-k játszanának, vélhetőleg halálra unt Franz Ferdinand-, Arctic Monkeys- és Klaxons-számokat.) Mi elég későn érkeztünk, a Hated Tomorrow és a Seattle Sky koncertjeiből keveset láttunk (ez utóbbiak lemezbemutató koncertet tartottak, már lehetett kapni profi pólókat többféle színben és méretben, cd-ket, kitűzőket, szóval dübörög a merchandising ). A társaságunkban viszont mindenki a fő attrakcióra várt, körülbelül negyed egyig.

Kedves olvasók, nem akarnék túl nagy szavakat használni, de az kiderült, hogy a székesfehérvári Jacked az egyik legjobb magyar zenekar. Pedig önmagában a primkó, boldog rockandroll, amit játszanak, nem lenne annyira nagy szám. Az énekes stílusába és a nem túl fennkölt mondanivalóba is bele lehetne kötni. Ráadásul a MySpace-oldalukon levő régebbi számoktól sem voltam elájulva. Kár, hogy nem koncertfelvételeket raktak fel oda, mert élőben összehasonlíthatatlanul jobbak, de ennél többről van szó: a vidám rockandroll őserejének kiaknázásán munkálkodó Jacked különleges attrakciója a magyar zenei életnek. Felhőtlen és energikus dúr-akkordos proto-rockot tolnak, amiben ugyan semmi olyan nincs, amit akár részleteiben, akár egészében ne hallottam volna más zenekarok előadásában, mégse ez jut az embernek az eszébe. Hanem az, hogy van öt szemtelen vidéki fiú, akik annyira élvezik az elektromos gitározást, a hangosan dobolást, az éneklést és egymás társaságát, hogy ez még akkor is felemelő és szórakoztató, ha nem érteni a szövegeket.

Ahhoz, hogy a Kispált meg a Tankcsapdát valaki letaszítsa a trónjáról, ez még kevés, de a Jacked nem is akar azon a pályán játszani. Ezek a srácok elegánsak és lazák, pontosan tudják, hogyan akarnak szólni, milyen számokat akarnak írni, és milyen közönséget akarnak maguknak: fiatalt, szépet, elkötelezettet, az aktuális angolszász rockzenét alaposan ismerőt. Külföldön és itthon is sikeresek lesznek, előbb vagy utóbb.