Rónai András – 2009.12.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=4552

Magyar zenészeket kértünk meg arra, hogy mondjanak egy olyan számot, ami különösen fontos volt nekik az évtizedből; az Anima Sound Systemtől a Zagarig, rockénekestől drumandbass-produceren át jazz- és népzenészekig. A listán számos meglepetés: popdal, ami csökkenti a sebességet; realitás, pozitív értékek és jókedv; pincemély feldolgozás; újrakezdés és hit; elviselhetetlen információáradat; felfelé a mozgólépcsőn! A számokat a címekre kattintva meg lehet hallgatni.

Yonderboi – Pulp: Bad Cover Version

Ez a dal illetve videó jutott elsőre eszembe az elmúlt évtizedről. Vicces vízió 2001-ből, az album pont abban a hónapban jelent meg, amikor az első Pop Idol vetélkedő indult… De ha ezt a jelenséget nem vesszük figyelembe, az évtized akkor is szűkölködött eredetiségben és főként másolatokról, utánérzésekről szólt.

Zságer Balázs (Zagar) – Rhythm & Sound with Cornel Campbell: King In My Empire

Ez a szám észrevétlenül egyre jobban bekúszott az életembe. Hátborzongatóan érzelmes és végtelenül minimalista egyszerre, fittyet hány a 2000-es évek már-már elviselhetetlen információáradatára. Olyan megnyugvást és éteri hangulatot áraszt, amely minden élethelyzetben jó hatással volt rám. A Rhythm & Sound indított el dub szeretete felé, ami valószínűleg csak a következő évtizedben csapódik le igazán a zenémen.

Prieger Zsolt (Anima Sound System) – Foetus: Suspect

Ha a 80-as évek első feléből választottam volna nagy kedvencemtől, a különböző nevek alatt rengetegféle zenét készítő JG Thirwelltől, az is a 2000-es évekről szólt volna. Thirwell, akit még ifjúkoromban a Birthday Partyval, Lydia Lunch-csel és a Swans-szal ismertem meg, egy igazi isten a sok, beskatulyázható senkiházi között. Ligeti György, Blixa Bargeld, Frank Zappa, Aaron Copland és Aphex Twin egy személyben. Ezt a számot 2001-ben Foetus név alatt követte el a Flow című lemezen: fekete humor, jazz, metál, szélvihar. Kötelező.

Rátgéber László – Butthole Surfers: The Shame Of Life
“If you like to pretend that you’ll never get old, you’ve got what it takes to rock and roll.”
Ágoston Béla (Zuboly stb.) – Robbie Williams: Feel

1. Mit jelent? – Ez a tökéletes pop szám, a kocsiban hallgatva csökkenti a sebességet. 2. Miért? – Rám is hat, pedig mostanában csak a zajokat, neszeket szeretem a legjobban. 3. Speciális szerep? – Hitet ad, amit a sok rádióban megszólaló önámító hülyeség nem, de ez úgy kilóg. 4. De egyik szám sem fontos a világon.

Tövisházi Ambrus (Erik Sumo Band stb.) – Portishead: The Rip

Nem szeretem teljesen érteni a dalszövegeket. Azokat a számokat szeretem, amik úgy borzongatnak, hogy csak egy-egy szót vagy képet érzékelek a szövegből. Ennek a számnak a szövege is úgy hat, mint a Procol Harumtól a Whiter Shade of Pale. Nem tudom, és nem is akarom tudni, hogy miről szól, de valami nagyon klassz dolog, borzongató, szenvedélyes, mindenkire érvényes. Eleve elképesztő teljesítmény a Portisheadtől, hogy ennyi idő után fel tudták venni a fonalat, és 2008-ban olyan lemezt csináltak, ami nem csak hogy minden percében érdekes, hanem a kétezres évek végének speciálisan nyomasztó levegőjét foglalja zenébe.

Tokyo (Bëlga) – The Hives: B Is For Brutus

A 2004-es év különösen jó évem volt. Ekkor született első gyermekem, és akkoriban mindig ez az album üvöltött a fülemben, amin ez a szám van. Meghatározó időszak. Persze több ilyen van… kerüljön ez az emlékkönyvbe. Mozgólépcsőn (felfele) jön be leginkább, amikor érkezel a célpontra.

Bauxit (Bëlga) – Karthago: Harminc év után

Ez szólt a rádióban, amikor a csomagtartóba csapódott egy meteorit.

Kozma Orsi – Coldplay: Clocks

Egyszerű, de nagyszerű hangzásvilág, jellegzetes, romantikus. Amikor csak meghallom ezt, vagy bármelyik számukat, kellemes borzongást érzek… Szerintem egy meghatározó zenekar. A másik dal, ami eszembe jutott: Johnny Cash: Hurt. Szeretem a NIN-t, ezt a dalt különösen, de Johnny Cash előadásában szívbemarkoló.

Németh Juci (Nemjuci) – The Beta Band: Troubles

Ha néha dj-zem, ezt a dalt biztos, hogy mindig lejátszom. Egyszer megragadott a csilingelése, és azóta sem szabadulok tőle.

Vörös András (Superbutt) – Helmet: Crashing Foreign Cars

Page Hamilton a legnagyobb. Amerikai rockzenész, aki nem csak turnézni jár Európába, de perfekt német; Olaszországban a koncert előtt Dante sírját látogatja meg; Bartók-rajongó, aki nem csak azonnal taxiba ugrik, hogy lefényképezkedjen a szoborral és az utcanévtáblával, amikor az A38-on megtudja, hogy a közelben van mindkettő, de a színpadon játszik is Bartókot gitáron és az ajándékba kapott kotta címét nem májkrokozmosznak ejti, hanem mikrónak, ahogy kell – de ez tulajdonképpen mindegy is. Sokkal fontosabb, hogy bár a Helmet a kilencvenes években volt meghatározó, egy évtizeddel később ők is kihoztak olyan érett lemezeket, amikre már alig figyelt a világ – aki viszont mégis, az igazi kincseket talált magának rajtuk. Mondhattam volna mást is: a Life Of Agony, a Monster Magnet vagy a Prong ugyanez a kategória, de a Helmet akadt először a kezembe. Kilencvenes évek a kétezres években, a divatosság kellemetlenségei nélkül, hurrá!

Palya Bea – Sidsel Endresen & Bugge Wesseltoft: Try

Az egyik legfontosabb élményem volt az az új norvég zenét bemutató koncert, ahol Sidsel Endresen és Bugge Wesseltoft is játszott. Igaz, ott külön-külön, de aztán rátaláltam erre a közös lemezükre (Out There. In There; 2002). A szívdobogás-szerű, ritmikusan lüktető alap gyönyörűen egyszerű szövet, azonnal behúz, erre énekli rá Sidsel, mantraszerűen, az ő kesernyésen erős jelenlétével hogy “try, you just try”. Újrakezdés, hit. Csinálod és kész. Minden nap. Megpróbálod.

Poniklo Imre – Doves: Snowden

Nagyon nehéz a válasz… 10 évből egy dalt kiemelni. Valószínűleg ma mást mondanék, mint holnap vagy holnapután, vagy akár pár óra múlva, úgyhogy rövidre vágva: ami elsőként eszembe jut, az a Doves: Snowden című dala. Nagyra és az étvized egyik legfontosabb brit zenekarának tartom őket, a dalok pompásak és egészen egyedi atmoszférájú lemezeket adtak ki, én igazából egy konkrét irányzathoz vagy trendhez sem tudnám sorolni. Talán az egyedüli zenekar, akiknek időtálló/kortalan hangzásuk van – sajnos a Coldplay és társaik miatt kevesebb figyelmet kaptak, mint amit megérdemelnének. Néhány dal pedig (amelyek közül a Snowden a legjobb) úgy felemelő és himnikus, hogy nem csúszik át giccsbe vagy szentimentálba. Zseniális.

Szarvas Árpád (EZ Basic) – Broadcast: Papercuts

Az évtized számomra a Broadcast: The Noise Made By People című albumával indult, 2000 elején (az EZ Basic megalakulása előtt), és ez azóta is az egyik kedvenc lemezem. Amikor megláttam a Papercuts futuro-retro hangulatú videoklipjét, felugrottam, hogy “úristen, kik ezek?”, én is ilyen hasonló hangzású zenét szeretnék csinálni, és gyorsan keresnem kell hozzá még pár embert, akik képben vannak zeneileg. Utána szép lassan visszaültem, mert eszembe jutott, hogy Szegeden vagyok, egy panel lakótelepen, és még normális hangszerem sincs…

Fehér Zsombor (Kerekes Band) – Bëlga: Gyere kislány, gyere

Amikor a Bëlga kijött ezzel a cuccal, végre lett egy olyan magyar lemezem, amit bármikor repeatre lehet rakni. Már az eredeti Rice szám is orkánerősségű, de a Rapper’s Delightba oltott magyar diszkóvalóság együtt többet ér, mint John Travolta jobb lába. Nagyon jól kitalált és összerakott duma és zene, legalább annyi hivatkozással, mint Andorka Rudolf műveiben. Persze kit érdekel mindez, ha csak nevetni vágysz, és közben taposni a beatet. Fontos ez az album azért is, mert az Az a bajnak köszönhetek egy sorsdöntő veszekedést, majd szakítást.

Dermot (Irie Maffia) – Morgan Heritage feat. Bounty Killer: Guns In The Ghetto

Gondoltam, ha már az egész évtizedet némi kitérőkkel, de a reggae jegyében töltöttem el, nem lenne fair Fedde Le Grand: Put Your Hands Up For Detroit című számát választani, pedig megfordult a fejemben. Azért ezt a számot választottam, mert annak idején, 2000-2001 környékén, amikor végleg megfertőzött a dancehall vírus, többek között ez a szám volt az, ami levett a lábamról, de a többi mind jóval a kétezres évek előtt született. Először Bositól hallottam egy Cinetrip alkalmából a Rudas aulájában 2001-ben, és máig emlékszem a pillanatra, hogy kikábultam tőle, ez pedig nagyon kevés számról mondható el.

Linczényi Márk (The Kolin) – System Of A Down: Chop Suey

Hónapokat töltöttünk kettesben, és tökéletesen megértettük egymást. Ez eddig még senkinek sem sikerült.

Tonyó (The Moog) – The Raveonettes: Attack Of The Ghost Riders

Ez a szám annyira tetszett, hogy Dániáig mentem a cd-jükért. Valamiért akkor azt hittem, máshol úgyse lesz meg, vagy legalábbis Dániában legalább biztosra lehet menni.

Hajós Kristóf (The Unbending Trees) – The Cardigans: Don’t Blame Your Daughter

A Cardiganst nagyon régóta kedveltem, de erre nagy lapáttal még rásegítettek, amikot a legutolsó, Super Extra Gravity című lemezük megjelent 2005-ben. Ennek a dalnak a szövege jelent különösen sokat számomra: amikor megjelent, nagyon beleillett az akkori életembe, és megerősített abban, hogy nem anyanyelviek is tudnak kiváló angolszövegeket írni.

Szalóki Ági – Brad Mehldau: When It Rains

Gyönyörűen épül, gyerekdalszerű a keret, imádok rá dúdolni. Csepereg, szemerkél, aztán rákezd, vihar jön és ahogy jött, elcsendesedik és megint kisüt a nap.

Éri Péter (Muzsikás) – Sixteen Horsepower: Outlaw Song

A múlt század utolsó évtizedeiben az Egyesült Államokban végigsöpört valami olyasféle, mint nálunk a táncház-mozgalom, mikor is az amerikai fiatalok tömegei kezdtek érdeklődni a saját “népi” kultúrájuk iránt. Előkerültek a 30-as, 40-es, 50-es években felvett etnomuzikológiai gyűjtések; dallamok, balladák, táncok és a régi hangszerek. International Folk Dancing volt ennek az irányzatnak a neve, és egyébként ez az érdeklődési hullám kiterjedt más népek, többek között az európai, balkáni stb. zenék és táncok iránt is. Ennek a mozgalomnak a hatása érződik a denveri David Eugene Edwards és első zenekara, a Sixteen Horsepower zenéjén. David felfigyelt a Muzsikás együttes The Prisoner’s Song című albumára, és írt egy baráti hangvételű levelet a zenekarnak. 2000-ben egy denveri Muzsikás-koncert után találkoztunk először személyesen, ahol elmondta, hogy egy új, a folklórhoz erősen kötődő 16 HP albumot tervezget. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy neki ajándékozzam a Muzsikás Betyárnóta című feldolgozását, gondoltam, nála jó kezekben lesz. Így került az Outlaw Song a Sixteeen Horsepower Folklore című albumára. A szám remekül sikerült, megtartotta az eredeti dallamot és a Muzsikás feldolgozás bizonyos fordulatait, mégis olyan, mint ha David saját zenei gyökereiből sarjadt volna. Így vált egy nógrádi pásztornóta még szélesebb körben ismertté. Ez a muzsikus igazi fizetsége.

Kovács Ferenc (Magony stb.) – Kovács Ferenc / Magony Vonósok: Jaj, de széles

A legtöbb jóérzés, melyet adhattam és viszontkaphattam a közönségtől – lett légyen az amerikai, portugál, vagy magyar – a Jaj, de széles című kompozícióm, mely 2003-ban jelent meg a Gramy kiadónál, a Magony Vonósok közreműködésével. Azóta sok más formációval is előadjuk (Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band stb.), s még mindig aktuális az a szeretet, mely belőle árad. Ezzel a zenekarral épp most készítünk egy új változatot, az új albumunkra. A népdalfeldolgozás a nagysikerű Körhinta című film fiatalon elhunyt színész-zsenijének, Soós Imrének állít emléket.

Egyedi Péter (Óriás) – Imogen Heap: Hide And Seek

2006 tavasza lehetett, amikor egy szokásos baráti összejövetel során előkerült az a Saturday Night Live szkeccs, ami az Orange County cimű tinidrámasorozat egyik fontos részét parodizálja, amikor is óriási érzelmi feszültségben mindenki lelő mindenkit – teljesen érthető módon -, ráadásul többször is. Eleinte nem is foglalkoztunk a drámai jelenet zenei aláfestésével (ami egyébként az eredeti OC részben is Imogen Heap volt), de aztán lassan mindenkinek feltűnt, hogy azért elég jó ez az elektronikusan megfacsart, szomorkás pop-kórusmű. Szöveg alapján rákerestünk, és meg is találtuk a brit hölgyet, akinek azóta is nagy tisztelője vagyok. Azon a nyáron pedig nem nagyon telt el olyan átmulatott éjszaka, amikor ne próbáltuk volna meg elénekelni a Hide And Seeket gyakorlatilag bárhol, természetesen többszólamban, természetesen hamisan.

Pálinkás Tamás (Isten Háta Mögött) – Imogen Heap: Hide And Seek

Ez a dal volt jelen éppen, amikor átváltott az életem á-ból b-be. A tipikus ‘”mikor-minden-összejött-de-mégis-élek”-dal ez nekem. Elbújtak a dolgok, de aztán lassan megkerültek.

Nemes András (Pluto) – Hiperkarma: Összevisszaélet

Bérczesi Robi az évtized fontos magyar dalszerzője. Talán nem ez a legjobb dala, de amikor először hallottam az első, 2000-es Hiperkarma lemezt, ez tetszett meg legelőször, mivel harmadik a tracklistán, és a hangközei bluesos-mollosak. Nem volt kifejezetten közönségkedvenc, ezért gyakran kezdték vele a koncerteiket, ami mindig jólesett. Mivel ez az évtized azzal végződik, hogy Robival közösen írok dalokat, ez a tűnődő, személyes nagyvárosi blues lehet az egyik ősi összekötő kapocs köztünk.

Pándi Balázs – Shapat Terror: Hetedik Emelet

Életem egyik legszórakoztatóbb születésnapi bulijában, ahol egyik legjobb barátom 30. születésnapját ültük, egész este ez a szám ment konkrétan 7 órán keresztül megállás nélkül, hála a zseniális refrénnek. Egyébként a srácoknak most nyúlták le 4 gitárját, úgyhogy rögtön itt van két ok, hogy rájuk nézzetek a MySpace-en.

Suhaid – Grandmasta Pete: Mérés

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy ha egyetlen egy felvételt kell mondanom, mi legyen az, és mindig oda jutottam vissza, hogy Grandmasta Pete: Mérés című számánál szerintem sok szempontból nem készült jobb az évtizedben. Azért választottam, mert magyar, művészileg őszinte, adekvát eszközökkel jeleníti meg a realitást, pozitív értékeket és jókedvet közvetít, és egy fikarcnyival sem szeretne többnek látszani, mint ami. Ez a magunk mögött hagyott évtizedben igazi ritkaság, sokan példát vehetnének Pete-ről itthon és a nagyvilágban egyaránt.