Bede Márton – 2007.07.17. – http://quart.hu/cikk.php?id=1418

Punktörténeti sorozatunk kétharmadán egyre jobban látszik, hogy e csodás műfaj nagy klasszikusairól milyen kevés vizuális emlék maradt fenn. Igen, Magyarországon még kevesebb. A magyar punk hőskorát megörökítő mozgóképes anyag alig-alig létezik, és a fennmaradt fotók is szinte kivétel nélkül ezerszer fénymásolt, nehezen kivehető felvételek. Nyugaton ennél valamivel jobb volt a helyzet, de ha például a hatvanas évek ifjúsági kultúrájával hasonlítjuk össze, a punktörténet dokumentumai sajnálatosan soványak.

A klasszikus fotókat egy kézen meg lehet számolni. Sid Vicious összevagdosva, Paul Simonon lesújt a basszusgitárjával, a kopasz fejét lehajtó bakancsos a Minor Threat-lemez borítóján, a Dead Kennedys a nyakkendős-dollárjeles ingekben, természetesen a Ramones a CBGB’s előtt, és ezzel szinte teljes a felsorolás. Film ennél is kevesebb van, főleg koncertfelvételek és olyan alkotások, amelyeknek rendezői azt képzelték, hogy ha a punk háromakkordos filozófiája a zenében működik, akkor majd mozgóképen is biztosan fog. A négy legfontosabb filmfelvétel közül kettő a Sex Pistolshoz kötődik (Sid lövöldözés előtt a My Way-t énekli a lépcsőn és a punkot Anglia arcába baszó interjú Bill Grundy-val), a másik kettő viszont ugyanahhoz a Magyarországon sajnálatosan kevéssé ismert amerikai együtteshez, a Fearhez kapcsolódik.

A két felvétel közül az első a talán legjobb punkfilm, az 1980-as The Decline Of Western Civilization végén látható. Ez a koncertfelvétel tette a Feart az amerikai punkszíntér kedvenceivé. Hiába szerepeltek a filmben olyan, náluk lényegesen népszerűbb együttesek, mint a Germs, a Black Flag vagy az X, ők közel olyan emlékezeteset sem tudtak alakítani, mint ez a négy, a zenélésnél már csak a közönségük gyalázását szórakoztatóbban űző csávó. A Fear jött ugyanis rá, hogy a punklét lényege nem a zene és pláne nem a mondanivaló, hanem a többi punk idegesítése. Ők, és részben harcostársaik, a zenei újságírók által alakított, és ezért agyasabb, viszont sokkal kevésbé pusztító Angry Samoans jelölték ki azt az utat, amelyet azóta oly sokan bejártak, köztük természetesen a mi kis Bucónk is.

Ahogy az ezeken a felvételeken is látszik, a Fear legerősebb pontja a karizmatikusnál is karizmatikusabb frontember, Lee Ving volt. A korai kaliforniai színtér egyik legfurcsább szereplője szemmel láthatóan jóval idősebb volt a többi akkori punknál, és számtalan, nyilván saját maga által terjesztett legenda keringett róla, például hogy harcolt a vietnami háborúban is. Akárhogy is volt, bikaerős hangja és sajátos világképe egyaránt kiemelték a mezőnyből. Ving szövegei senkit nem kíméltek, a legkevésbé a nőket, a homokosokat, a New York-iakat és természetesen a punkokat, az utcai patkányság és a nihil olyan fokozatai áradtak belőlük, hogy arra se előtte, se utána nem nagyon volt példa. Sajnos ahogy az lenni szokott – és itt megint érdemes előszedni Bucót – Ving annyi ideig beszélt hülyeségeket, amíg a végén maga is elhitte mindet, és a többi tag visszaemlékezései szerint vicces, agresszív parasztból szimpla agresszív paraszt lett.

Mielőtt azonban ide jutott volna az énekesük, a Fear lebonyolította pályafutása másik legendás, a punkfilm-történet szempontjából szintén meghatározó fellépését. A Saturday Night Live című, az amerikai humortörténetben meghatározó műsorban rendszeresen léptek fel (és lépnek ma is) együttesek is, és az akkor még az SNL-csapatba tartozó John Belushi, a Fear nagy rajongója kiharcolta, hogy az egyik adásban ők is ott lehessenek. A rendezőknek és az NBC tévécsatorna vezetőinek fogalma sem volt arról, hogy mi fog történni, ha a New York-i stúdióba beengedik Lee Vingéket, és becsületükre legyen mondva, hogy legalább a legelején nem keverték le a csúnya szavakkal, a New York’s Alright if You Like Saxophones című számmal és egy rakás pogózó punkkal súlyosbított előadást. A közönségben Ian Mackaye és a korai keleti parti hardcore egyéb vezető egyéniségei is ott voltak, és ezen az 1981-es szombat estén végre egész Amerika szembesülhetett azzal, hogy mi lett gyermekeiből.

A Fear ugyan rendkívül magas szintre fejlesztette a polgár- és punkpukkasztást, ám ez nem fedhette el a tényt, hogy milyen remek zenét csináltak. Sőt, tulajdonképpen túl remeket, az együttesről szóló szinte valamennyi cikk megemlíti, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nem volt náluk profibb punkegyüttes Kaliforniában, ami ugye mindig gyanús. Álljon is itt a klasszikus felállás, mert megérdemlik: Lee Ving ének, gitár, basszusgitár; Philo Cramer, gitár; Derf Scratch, basszusgitár és szaxofon; Spit Stix, dob. Viszont technikai tudásuknak köszönhetően a Fear túl tudott lépni a Circle Jerks és társaik kaotikus, hipergyors, proto-hardcore-ján, és kifejezetten metálos, a Stoogeshoz és a New York Dollshoz sokkal közelebb álló punkot tudott játszani. Amikor pedig néhány számukban direkt hardcore-t játszottak, a gyorsasági verseny butaságához méltóan direkt lementek teljesen debilbe.

Több korai kislemez után (ezek közül az I Don’t Care About You-t legalább a Guns N’Roses Spaghetti Incident?-lemezéről illik ismerni), a Fear viszonylag későn, csak 1982-ben adta ki első The Record című nagylemezét. A pöcsölés viszont meg is hozta a gyümölcsét, minden idők három legjobb amerikai punklemeze között ennek mindenképpen ott a helye. Alig két-három felesleges szám van rajta, ami ebben a műfajban nagy szó, a többin teljes fényében pompázik a Fear legjava. Akárcsak az összes igazán nagy rockegyüttesnél – a Kisstől a Sex Pistolsig -, itt sem teljesen világos, hogy minden sor és hang véresen komoly-e, vagy csak egy olyan színházban vagyunk, ahol a fellépők a nézőn röhögnek a legnagyobbat. Az például viszonylag logikus, hogy van ez a szám New Yorkról, és hogy csak buzik és szaxofon-buzik szerethetik azt a lepratelepet, de az már határozottan zavaró, hogy közben a punk legjobb szaxofonszólója szól, magasan verve még az X-Ray Spex munkásságát is. Ha élvezzük, akkor hülye buzik vagyunk, ha meg nem, akkor nem szeretjük a Feart – súlyos erkölcsi és morális dilemma.

Aztán ott van a Let’s Have A War, a Dead Kennedys Kill The Poorjának még sokkal szélsőségesebb verziója. Jello Biafra csak egy tréfás kedvű, környezetvédő hippi volt, Lee Ving viszont mintha határozottan komolyan gondolná, hogy “túl sokan vagyunk, neked meg el kéne menned megdögleni valahova”. Az I Love Livin’ In The City-ben San Franciscóban és Los Angelesben kevesebbet süt a nap, mint Londonban, ami elég hihetetlenül hangzana, ha ez nem lenne jobb szám szinte mindennél, amit a Clash, a Stranglers és a Damned együttes erővel tudott írni a brit munkásosztály nyomorúságáról.

Három évvel az első után a Fear kiadott még egy lemezt, amely ugyan élvezhető kis darab, ám már hiányzott róla az elsöprő erőszakosság, és a szinte minden számba belezsúfolt ilyen vagy olyan poénkodás sem tett jót a produkciónak. Vingnél elfogyott a szusz, és gyorsan azzá lett, ami a Fearbe mindig bele volt kódolva: önmaga karikatúrájává. A nyolcvanas és kilencvenes években többször turnézott a Fear néven futó, ám rajta kívül állandó tagokkal tulajdonképpen nem rendelkező együttessel (egy kis ideig maga Flea volt a basszusgitáros). Érdekes, bár történetünk szempontjából teljesen irreleváns adat, hogy az egyik Fearből lett a Breeders 2002-es albumán, a Title TK-n a Deal-nővéreket kísérő együttes egy része.

A Fear mégis akkora dolog volt, hogy Lee Ving aggkori szerencsétlenkedése sem tudta még meg sem karcolni azt a tökéletes első lemezt és a filmre vett korai fellépéseket. Buzi, aki nem szereti.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – Korábbi részek:
Intro
10. Bad Brains
9. Dead Kennedys
8. Circle Jerks
7. NOFX
6. X
5. The Undertones