Bede Márton – 2007.03.10. – http://quart.hu/cikk.php?id=907

“Még meg is kérdeztük John Peelt, hogy azért játszotta-e le a számunkat, mert sajnált minket, de azt mondta, hogy nem.” Ennél jobb idézetet lehetetlen találni az Undertones együttestől, ráadásul pont a Teenage Kicksről beszélnek, a számukról, amely nélkül bajos lenne összeállítani bármilyen rocktörténeti válogatást. Mégis hiába vallotta minden idők legbefolyásosabb rádiós lemezlovasa, hogy ez bizony minden idők legjobb dala, ennek az öt, béna ruhákat hordó, Nyugat-Európa legelcseszettebb környékéről származó, tágra nyílt szemű vidéki proligyereknek aztán magyarázhatott.

A Teenage Kicks egyébként tökéletesen megérdemelt utóélete magának az Undertonesnak inkább ártott, mint használt. Még a punk iránt fogékony közönség jelentős része is csupán egyslágeres együttesnek tartja őket, és többnyire nem is fárad azzal, hogy végighallgassa egyébként nem túl extenzív munkásságukat, vagy legalább a kulcsfontosságú első két nagylemezt, az 1979-es The Undertonest és az egy évvel későbbi Hypnotisedot. Pedig erre nem csak azért lenne szükség, hogy megértsük, miért is van ott az együttes a műfaj legnagyobbjai közt, hanem hogy azt is lássuk-halljuk, hogy a Teenage Kicks megdöbbentő módon az egyik legszomorúbb számuk.

Volt már néhány együttes ezen a listán, amelyek punkságán lehetett vitatkozni (és lesz is még!), de a hivatalos punktól egyikőjük sem állt annyira messze, mint az Undertones. Persze, ők is Ramones-lemezeken nőttek fel (és az a Seymour Stein szerződtette le őket először, aki Joeyékat meg a Talking Headst meg a Blondiet), de zenéjükben soha nyoma sem volt New York nihiljének, és eszükbe nem jutott volna szigorú bőrdzsekikben fotózkodni lepukkant utcasarkokon. A Sex Pistols hatására vágták le a hajukat rövidre, de közük sem volt a londoni punkdivathoz, nem hogy biztosítótű nem volt a ruhájukban, de még csúnyán sem beszéltek a lemezeiken. És hiába vitte el őket a Clash előzenekarnak egyik amerikai turnéjukra, az Undertones egyáltalán nem tudott mit kezdeni a punkból is elérhető szupersztársággal. Ahogy az egyik tag visszaemlékezik “nekik volt egy fridzsiderük tele drogokkal, nekünk meg egy tele kólával, mármint igazi kólával”. Pedig az Undertonesnak igazán lett volna miért azt dalolni, hogy No Future, hiszen nekik aztán tényleg semmiféle jövőjük nem lehetett az együttesükön kívül.

Az Undertonest 1975-ben alakította néhány kiskamasz gimnazista az észak-írországi Londonderryben, a fejlett világ akkor talán legnyomorultabb helyén. Itt ekkor az angol nyelv legszebb understatementjével Troubles-ként ismert kvázi-polgárháború dúlt, ami ráadásul ugye vallási jellegű volt, azok pedig mindig különösen rémisztőek. Robbantások, lövöldözések, egymással háborúzó városrészek és halálig éhségsztrájkoló fanatikus őrültek (például a magyar Kretens által is megénekelt Bobby Sands is, csak hogy további punktörténeti vonatkozásokkal brillírozzunk) között élve a gitározó O’Neill testvéreknek, Johnnak és Damiannak, valamint a dobos Billy Dohertynek és a basszusgitáros-billentyűs Mickey Bradleynek nem is volt más szórakozásuk, mint a sokáig igazi hangszerek nélkül, gyakorlatilag csak a fejükben létező együttes. A dolog csak akkor kezdett komolyra fordulni, amikor sikerült végre egy énekest is szerezniük, a világ összes punkja közül a legviccesebb nem felvett névvel rendelkező Feargal Sharkey személyében.

Évekig játszottak Londonderry egyetlen ilyesmire fogékony klubjában, és a gyakori fellépéseknek köszönhetően fokozatosan kialakult a hatvanas évek popjából, garage rockból és természetesen a Ramonesból összegyúrt saját hangzásuk. 1978-ban még egyikük sem volt 21 éves, valamennyien a szüleiknél laktak, és Sharkey volt az egyetlen, aki becsületes állással is rendelkezett, mint segéd-tévészerelő. A csajokkal semmi nem akart összejönni (az okokért elég egyetlen pillantást vetni korabeli fotóikra), így nyomorúságukban megírták majd felvették a Teenage Kickset. A kislemezből jutott egy John Peelnek is, aki rögtön azon a napon, hogy először meghallgatta, példátlan módon kétszer egymás után lejátszotta a műsorában, majd kijelentette, hogy ez minden idők legjobb száma, amihez egészen a halála napjáig ragaszkodott, sőt, természetesen a temetésén is ez szólt. Ez ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem egy vidám dal, kamaszfiúk világfájdalmáról szól, és ennek megfelelően nem is lehet rá olyan boldogan ugrálni, mint az együttes szinte komplett életművére.

Szerencsére nem kell azzal fáradnunk, hogy megpróbáljuk megragadni az Undertones esszenciáját, hiszen ezt már ők maguk megtették helyettünk második lemezük első számában: Songs About Chocolate And Girls. Észak-Írország másik jelentős punkegyüttese, a belfasti Stiff Little Fingers morgott is a derry-iekre, amiért ezek néhány obskurus utaláson kívül egyáltalán nem voltak hajlandóak a Troubles-szal foglalkozni, míg az SLF az Alternative Ulsterrel és még számtalan dallal próbálta elmondani a véleményét katolikus és protestáns szomszédaik viselt dolgairól. Az Undertones azonban pontosan tudta, hogy a punk fölötte áll a politikai marhaságoknak, és sokkal értékesebb a vén faszok világa elől nyíló egyetlen menekülési útvonalként, mint a társadalmi változások motorjaként.

Sokan pályázhatnak a pop-punk keresztapjainak trónjára, mindjárt a Ramones és a Buzzcocks is, hogy csak két nagyágyút említsünk, de az Undertones naiv, rágógumi-melódiáihoz és még naivabb szövegeihez egyikük sem érhetett fel. Arról az együttesről van itt szó, amelyiknek volt egy Mars Bars című száma is a népszerű csokoládé tiszteletére az alábbi négy sorral: “To anybody out there who still eats Twix / Anybody on packets of Buttons / I gave them up when I was six / I hope your teeth are rotten”. Volt természetesen daluk arról is, hogy mindjárt itt a nyár, meg még egy rakásnyi a csajokról. A már dicsőtett első két lemezen szépen sorakoznak egymás után a gyöngyszemek, a legfényesebb az egyébként kereskedelmileg is legsikeresebb kislemezüket jelentő dal, a My Perfect Cousin. El nem tudom képzelni, hogy valaki megnézze a később a Great Rock ’n’ Roll Swindle-t is jegyző Julien Temple által rendezett klipet az asztali focizással meg a táncoló kisgyerekekkel, és ne szerelmesedjen bele örökre az Undertonesba.

A Teenage Kicks és John Peel meghozták a sikert Derrybe, az idelátogató menő londoni újságírók a Melody Makertől és az NME-től pedig nem hittek a szemüknek, amikor meglátták, hogy ezeket a tökéletes dalokat ez az öt reménytelenül divatképtelen, kinőtt nadrágot és csúnya, színes kardigánokat viselő fiatalember játsza. Az Undertonest egyszerűen sehogy sem lehetett besorolni a punk ekkor söprő második hullámába, nem voltak ők sem harcos anarchisták, mint a Crass, sem akkora parasztok, mint a 4 Skins.

Aztán természetesen az örök tinédzserség varázsa is szertefoszlott. Először csak lassítottak a tempón, majd kifejezetten míves popzenével feleslegesen telezsúfolt lemezeket kezdtek kiadni. Feargal többre vágyott, a többiek meg nehezen viselték az énekes frontemberi allűrjeit, különösen annak fényében, hogy sem a zenét, sem a szövegeket nem ő írta, hanem a többiek, elsősorban az O’Neill testvérek. A morgolódás vége szakítás lett, Feargalnek mérsékelten sikeres szólókarrier jutott, a többieknek még annyi sem. Amikor a 2000-es évek elején összeálltak egy kis pénzt keresni, Feargal nem volt hajlandó a többiekkel közösködni, így az Undertones kénytelen volt új énekest keresni.

Amikor legközelebb felteszik a kérdést, hogy minden idők legjobb ír együttese, és U-val kezdődik, gondolni se merj másokra.

Minden idők tíz legjobb punkegyüttese (ha nem számítjuk a Ramonest és a Clasht) – Korábbi részek:
Intro
10. Bad Brains
9. Dead Kennedys
8. Circle Jerks
7. NOFX
6. X