Plankó Gergő – 2008.06.07. / 2008.06.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=2552 / http://quart.hu/cikk.php?id=2553 / http://quart.hu/cikk.php?id=2556

A fájdalom színes cipőben jár – első nap

Ha még egyszer hozzámdörgöli azt a szőrrel vastagon borított alkarját a mellettem dülöngélő szutykos katalán csávó, én tényleg kitekerem a nyakát. Azok a kis csitrik pedig mi az úristenért csivitelnek fennhangon mögöttem, miközben Beth Gibbons énekel a színpadon? Tényleg nem fogják fel, hogy mi az, amit látnak? Tudom én, hogy a pokol a többi ember, de azért hogy egy egész városnyi metroszexuális bikagyilkos fogjon össze, hogy tönkretegye a hónapok óta várt Portishead-koncertemet, az azért mégiscsak túlzás. Meg egyébként is, miért nem elég hangos? És miért fúj ilyen hideg szél? Hát megérte ezért Barcelonába utazni?

A városban másfél éven át nem esett az eső, egészen a megérkezésünket megelőző napig. De hiszen akkor minden felfrissült, kivirult és új életre kelt, gondolja az olvasó, pedig nem, a csapadék szürke égboltot és egészen csípős estéket hozott magával. Ennyi erővel Glastonburybe is mehettem volna. Persze nem, mert sár és abban hentergőző martalóc szigetelők itt nincsenek. A Primavera Soundon nincs sátrazás, mindenki szépen felöltözik este (előbb úgysem kezdődnek el a koncertek), kimegy, megnéz, hazamegy. Ilyenformán nem is fesztivál ez, nevezzük inkább úgy, hogy “kurva sok koncert egy helyen”.

(Nem állom meg, néhány gyors szó a “szépen felöltözik” kitételről. Lehet, hogy én nem járok eleget Nyugat-Európába, de nekem újdonság, hogy tömegesen öltöznek emberek Klaxons-videóklip-szereplőnek. A zenekedvelő fiatalok megdöbbentően nagy százaléka hordja a kinyúlt sokszínű V-nyakú póló + szűk gatya + neonszínű kosarascipő kombinációt. És nem ám csak a hipszterek: tömegek! A csíkos póló + szűk gatya + Converse cipő, illetve a faszkalapos-doherty-s irányzatok után tehát most éppen még az is nu raver, aki amúgy nem. Hát mit mondjak. Alig várom látni ezt Budapest utcáin 2009-ben.)

Vissza a lényeghez: a bulit a Parc Del Forumon rendezték, ami egy tengerparti koncerthelyszín öt színpaddal, plusz az Audiotorium nevű koncertteremmel, ahova sajnos nem sikerült bejutnom. Persze nem úgy tengerparti, hogy mezítláb lehet sétálni a homokon: beton van meg műanyag, a víz pedig áthatolhatatlan kerítésekkel és falakkal van elválasztva az emberektől. Ami viszont nagyon jó, hogy ötből négy színpad műsorát ülve is tökéletesen lehet élvezni, mert vagy a nézőtér folytatódik egy magas lépcsőzetes emelvényben illetve dombban, vagy a nézőtér mellett van egy ilyen lépcsős felívelés. Az egész helyszín nem túl nagy, a legtávolabbi színpadok sincsenek öt percre sem egymástól, a közeliek meg talán ha egy percre. Így persze ha valaki leghátul áll, valószínűleg két koncertet hall egyszerre, de hát miért állnánk leghátul?

Szóval szürkés idő, még nem egészen ráhangolódott szív és lélek, szezon eleji forma, mi lehetne jobb kezdés mint egy hamisítatlan csendes-ülős koncert Phil Elvrummal, aki régebben The Microphones, aztán 2004-től Mount Eerie néven, mostanában pedig a kettőt váltogatva vezeti elő indie-folktronica műveit. Hárman ülnek a színpadon kinyithatós kerti széken, Elvrum akusztikus gitárral, egy fiú elektromossal meg egy lány, aki a kezében tartott szövegkönyvből énekel. Gyanakszom: egyéb elektronikus tekerentyűk, furcsa hangot kiadó gépek sehol? Elvrum számai tök jók, ezt tudtam eddig is, de kicsit nehéz ezt koncertként komolyan venni. Olyan inkább, mint egy nyilvános próba, ahová egész sokan elmentek. Mindenki fesztelenül érzi magát, a lány és a fiú nevetgélve lemennek a színpadról, Elvrum egyedül marad és átveszi a gitárzúgatást, és tényleg, néha bele-bele torzít, de ettől azért senkinek sem fog megfájdulni a feje. Barátságos produkció ez, bár a Microphones-lemezek sokszínűségét meg sem közelíti, és felpörögni sem éppen sikerül tőle, nincs szívem egy B-nél rosszabbat adni rá.

Közben lemaradok az MGMT-ről, amit egyfelől nem bánok, mert úgyis csak egy számuk használható, másfelől viszont igen, mert remekül beleillett volna a koncepciómba. Tervem a Nagy Hype-ügyi Leleplező Hadművelet véghezvitele volt – megnézni a lehető legtöbb ronggyá sztárolt MySpace-huszárt, aztán az olvasók elé tárni a kíméletlen igazságot arról, hogy a fiatal reménységek közül ki a kutyaütő, ki pedig az új Beatles. A hadművelet a második napon csúcsosodik majd ki, de bemelegítésnek most következik a Health, akiknek néhány nappal ezelőtt láttam három számát Bécsben egy egészen kis helyen, ami bizonyos pillanataiban egészen érdekes volt, de felkeltett bennem egy szörnyű gyanút, ami itt vált bizonyossággá. A Health ugye zajos-kaotikus, időnként mégis dallamos, önfeledt rockzenét játszik, amit lemezen hallgatva azt gondolná az ember, hogy biztosan élőben az igazi. Hát nem. Nem tudom, mennyi ebben az őket sztároló sajtó felelőssége, de ezek a fiatalok szemlátomást azt gondolják, hogy a világ nyolcadik csodáját adják elő éppen, és hogy amit csinálnak, az aztán valami semmihez sem fogható őrület, forradalom, satöbbi. 2008-at írunk, gyerekek! Kedves, hogy pörögtök a noise-on, de hát az istenért, öniróniáról hallottatok már? Halálosan őszintétlen túljátszott pózőr bénaság ez, nem önfeledtség. És ez még csak az előadásmód, a zenéjükben sincs igazából nagyobb poén annál, hogy húú most egy pillanatra csönd van és feszülten nézünk aztán hirtelen húú de nagy zajt csapunk vicsorítva aztán haha megint öt másodperc csönd. Jót tudnék röhögni ezen az egészen, de nem megy, mert a színpad közepén önmagát lovaglópózban riszáló, természetesen szűkgatyás-kosarascipős Health-tagtól (bocsánat, a nevét nem tudom) az életkedvem is elmegy. Egy nagy büdös D ez a koncert.

Nem baj, legalább nem kell megvárni a végét, és van idő váltani néhány sörjegyet a következő program előtt. Nem úgy van ám, hogy na most innék egy sört, és odaállok a pulthoz. Először ki kell állni egy jó hosszú sort, ahol 1 euróért 1 eurós fesztivál-pénzt lehet venni, és azzal beállni a következő jó hosszú sorba a pultnál.

A Primavera többek között abban különbözik a többi fesztiváltól, hogy középkategóriás zenekarok nem nagyon vannak. Fellépnek egyrészt a cutting edge menőségek, amik még nem igazán állhattak a poptörténelem ítélőszéke elé, illetve fellépnek a korszakos jelentőségű mammutok, de kettő közt szinte nincs semmi – nincsenek mondjuk tíz éve létező, két jó és egy gyengébb lemezen túllévő zenekarok. Úgyhogy most következik a történelem: a Public Enemy egy az egyben előadja az It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Back című hiphop-alapművet. Ehhez képest jó negyedóráig a Bomb Squad, vagyis két dj áll a színpadon és jó mély alapokat pakol, illetve időnként bemondja, hogy mindjárt jön a Public Enemy. Kicsit hosszú meg kicsit felesleges, de aztán nagynehezen előkerül a banda és elkezdi a Bring The Noise-t. Alapszövegek ezek (főleg a Don’t Believe The Hype!), nem is lehet nem elmosolyodni, ahogy a százkilós, bézbólsapkás, fekete mackók nyomják, miközben a színpad szélén hasonló testi adottságú katonaruhás táncosok produkálnak valamiféle minimál-koreográfiát. Olyat, ami viccnek pont jó lenne, csak valahogy a szigorú szemöldökkel rappelő Chuck D-ből, aki a számok között olyanokat ordibál, hogy “Barcelona! Raise your fist!”, nem azt nézem ki, hogy viccelne ezzel. Vagy akármi mással. Szóval leülök inkább, felülről nagyon jól néz ám ki több ezer, a karját ütemesen rázó ember, és egy színpad, ami tele van ide-oda rohangáló hülye mozgású mackóval. Látom, hogy mennyi de mennyi ember A+-szul érzi magát odalenn, és még azt is belátom, hogy húsz évvel ezelőtt ez mit jelenthetett. Sőt, a Public Enemy-nek még ezt a komolykodást is el lehet nézni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzottan mélyen megérintett volna a koncert. Nem éppen az én zeném, beismerem, szóval ez tulajdonképpen nem túl releváns, de ha valakit érdekel, B-ül éreztem magam ebben a másfél órában.

Ehhez persze az is hozzájárult, hogy erre a napra igazából mindenki más csak mellékszereplő lehetett az éjfélkor kezdő Portishead mellett. Sokat gondolkodtam tavasszal, hogy hol kéne elcsípni őket, barcelonai fellépésük híre pedig komoly érv volt amellett, hogy eljöttem a Primaverára. Aztán, ahogy elkezdődik a koncert, éppen úgy, ahogy azt feljebb írtam, kezd derengeni, hogy talán mégsem egy fesztivál a legmegfelelőbb helyszín egy ilyen élmény befogadására. Az objektív valóság a koncert elejéről egyébként: a kivetítőn beúszik a Third borítóján is szereplő P meg a hármas, közben bejön a zenekar és az új album első számával, a Silence-szel kezd. Annak ugye trükkös a vége, ez egészen jól hangzik élőben is (bár a tökéletes elvágás érzése nincs meg, van még egy ütés a cinre egy gondolattal a csend beállta után), de ez csak arra jó, hogy ne omoljak össze teljesen lelkileg a körülmények miatt. A második számra a bosszankodás miatt nem is emlékszem, aztán váratlanul megérkezik a megváltás a Mysterons képében. Egy láthatatlan kéz itt alaposan feltekeri a hangerőt, de nem is csak ez: egyetlen pillanat alatt megszállja a tengerpartot a kollektív elvarázsoltság. Lehet, hogy azért, mert a Dummy életeket változtatott meg a maga módján, az új anyaggal pedig még csak éppenhogy el lehetett kezdeni ismerkedni, nem tudom, de innentől minden működik, és már egyáltalán nem tűnik rossz ötletnek, hogy éppen itt találkozom a zenekarral.

Mert innen már egyenes út vezet az első katartikus pillanathoz: piros fényekben úszó Glory Box, a háttérben óriáskivetítőn Beth Gibbons felülmúlhatatlanul fájdalmas arcával, és mindehhez egyáltalán nem passzoló, mégis ebben a kontextusban szívből jövően természetes együtténekléssel. Ezután pedig jönnek sorban a legjobb számok, miközben a vetítőn vibrálnak a képek, néha csak egy-egy szín, néha a zenészek közelről. A Wandering Star például dob nélkül, a szaggatott gitározással egészen másfajta feszültséget teremtve. Aztán az általam legjobban várt Machine Gun, a lehető leghidegebb kék fényekkel, tényleg a szívet találó indusztriál-dobbal, és egy nagyon furcsa meglepetéssel: röviddel a vége előtt, mielőtt elkezdődne az a bizonyos filmzeneszerű dallam, Chuck D lép a színpadra egy rövid rap-betétre, ami őszintén szólva teljesen indokolatlan abban a pillanatban. A Machine Gun, mint a Portishead-számok többsége, megtörhetetlen egész, amiben (nekem, hallgatónak úgy tűnik) nincs helye semmi vagy senki másnak – és furcsállom, hogy az alkotók ezt máshogy gondolják, meg persze nyilván nekik van igazuk, de nekem akkor sem tetszett ez a húzás. Az utolsó szám a belülről lüktető We Carry On, de ekkor már túl vagyunk a második katartikus pillanaton, ami megint csak meglepő helyről bújik elő. A Threads végét olyan fájdalommal, gyűlölettel, zavarodottsággal és frusztrációból kitörő energiával énekli Beth Gibbons, amihez foghatót szerintem még sose láttam, persze részben azért, mert ez az első Portishead-koncertem, de talán neki sem lehetett mindennapi, mert amint vége a részének, azonnal hátra kell fordulnia meghúzni egy vizespalackot, pedig a szám még bőven tart. Az ismertetett okok miatt, ám azokkal együtt, és azok ellenére: A.

Lehetne folytatni ezt a napot, de minek. Caribou-ra még benézek, ami újabb meglepetés, mert egy szál laptopos emberre számítottam, de itt egy négytagú zenekar játssza a számokat különösebb variálás nélkül, lélekben kiosztok egy B+-t neki, de érzem, hogy ezt a bemelegítő napot most kell abbahagyni. A hátralévő két napban egyenként kétszer ennyi koncertet kell megnéznem, az éjszakai mediterrán szél pedig túlzottan csipős már, és csak egy szál pólóban jöttem. Holnap kihozok magammal valami hosszúujjút, ez a nap fő tanulsága.

A Nagy Hype-ügyi Leleplező Hadművelet – második nap

Mindig így szeretnék koncertre érkezni. Kedves útitársammal a piacon vásárolt isteni kolbászt, sajtot és baguette-et ettünk a kora esti tengerparton, aztán lesétáltunk a helyszínre. Volt egy egész napunk pihenni, mert az első érdekes műsor csak háromnegyed kilenckor kezdődött, de szükség is volt rá a maratoni szombat éjszaka előtt.

Szóval, No Age, amikor még mindig nem ment le teljesen a nap. Ennél alkalmasabb együttest nem is lehetne találni a tegnap meghirdetett Nagy Hype-ügyi Leleplező Hadművelethez. Előzetesen, hogy úgy mondjam, a priori a következő, egymásnak akár gyökeresen ellentmondó tanulságokat véltem lehetségesnek levonni a feltörekvő zenekarokkal kapcsolatban azon kívül, hogy a dolog ő maga milyen: a lényegesen kisebb helyszínhez szokott banda jól/nem jól alkalmazkodott a szokatlan körülményekhez, a nagy színpadhoz és a több ezres közönséghez; illetve: a szokatlan körülmények között a banda hű maradt/nem maradt hű önmagához. Meg úgy általában: saját kontextusukból kiszakítva, olyan, utólag egyértelműnek tűnő dolgokra lehet esetleg ráébredni, amik a mindennapi blogok-Pitchfork-YouTube mókuskerékben elsikkadnak.

Óriás piros pont: nincsenek divatosan felöltözve, farmer, fekete póló ennyi, hurrá. Ketten vannak, a dobos énekel, a gitáros gitározik meg gerjeszt, és, ezen kívül, hm, szóval, ennyi. Ja, persze, a szokásos szöveg: jók a számaik. Tényleg jók, köpjetek le, de én az első lemez számait is szeretem, például az Every Artist Needs A Tragedyt meg az Everybody’s Downt, a második lemezt pedig még inkább. De ennél semmi több. Oké, tényleg ketten vannak (ketten, baszki, ki hallott már ilyet a rocktörténelemben) és tényleg fiatalok (ez még nagyobb döbbenet a könnyűzenében), de itt a naplementében minden eddiginél világosabban látszik, ez az elképzelhető legklasszikusabb, energikus indie-rock. Nem, megint túlbonyolítottam: a legklasszikusabb hangos rockzene. És most bajban vagyok, hogyan értékeljem a koncertet, mert tök jól éreztem magam, de ez inkább talán a formának szól, egyszerű hangos rockzenéből azért kifejezetten akarni kell, hogy rossz süljön ki (sokaknak ennek ellenére sikerül persze). A fiúk egyébként láthatóan zavarban vannak egy kicsit a nagy színpadtól, néha elrontanak ezt-azt, de összességében állják a sarat, B+. Egy alagsori kocsmában, vagy egy lemezboltban simán A- lenne.

Szellemi nagyapáik következnek ezután, The Sonics személyesen. A definitív garázsrock-, hovatovább protopunk-zenekar a hatvanas évekből, melyre a fél zenei világ könnyes szemmel emlékszik vissza mint ihletőjére, 2007-ben újra összeállt egy kicsit megkopottabb, vagy inkább garázsos terminológiával: jobban öltözött turnéra. Őrült világ ez: mennyivel nagyobb zenekar, mint a No Age, össze sem lehet hasonlítani, mégis csak kevesebbet tudok a koncertről írni. Minden tiszteletem az övék, de ez a műfaj nem kifejezetten alkalmas a tisztes megőszülésre. Zenetörténelmi alapvetéseket játszanak el, hogy mást ne mondjak a Strychnine-t és a Psychót, mégis, olyan kis langyos, tét nélküli ez most, ami azért nem feltétlenül kéne, hogy a korral járjon. Pedig a Witch például, hát az minden volt 1965-ben, csak nem tét nélküli, egy lassan már tényleg besötétedő mediterrán estén mégis csak egy B--ra jó.

Átsétálunk Sebadoh-ra, bár a megváltást őszintén szólva nem attól várom. A rocktörténet második legnagyobb Louját pár nappal ezelőtt volt szerencsém látni Bécsben mint Dino-basszert, és azóta motoszkál a fejemben, hogy ő azért legalább akkora figura, mint J Mascis. Hát, ez az elmélet nem most nyer bizonyítást, nincs a koncerttel semmi baj, csak éppen nem lehet nem észrevenni, hogy mennyivel egydimenziósabb, mint a klasszikus Dinosaur Jr. (Persze a kilencvenes évek Dinosaur Jr-ja meg főleg egydimenziósabb, úgyhogy ez tényleg nem bizonyít semmit.) Bocsánat, de nem nagyon tudok részletekkel szolgálni, mert itt kicsit ellankadt a figyelmem, kezdett elég lenni a nem rossz, nem rossz, de koncertekből (B-). Változást!

A sors ekkor az utamba sodorta a Man Mant. Beizzítottam a Leleplező Gépemet, aztán nagyjából a második számnál el is tettem a táskám mélyére, mert eddigre biztossá vált, nincs itt semmi kamu. Először is: a philadelphiai umca-umca artrock (és persze bloggerkedvenc) zenekar jól néz ki a színpadon. Mind a hatan fehér ruhában, ki rövidnadrágban, ki zakóban, de egységesen hófehérben. A színpad közepén egymással szemben a billentyűs meg a MicroKorgot nyomogató ember, körülöttük itt-ott xilofon meg marimba meg minden, amit fújni lehet meg mittudomén, torzított köcsögduda, és ki hinné, basszus, gitár és dob. És egy frontember, aki láthatóan jelesre végzett frontember-szakon. A túlmozgásos Honus Honus lehet, hogy kicsit túl Eugene Hütz-ös első látásra, és a számlájára írhatjuk azt is, hogy leadja a Subscribe-trükköt: persze hogy felmászik a színpad tetejét tartó vasra – ezen kívül viszont tényleg semmi baj nincs vele. Második látásra például már inkább egy jószándékú Cipolla, aki felugrál, miközben üti a billentyűket; vizet locsol szét mindenhova; női boát vesz a nyakába; ráadásul mindezt meglehetősen változatosan műveli, és egy pillanatra sem áll meg. Még véletlenül sem akarja azt éreztetni, hogy ez aztán tényleg mekkora őrület (lásd Health), hanem egyszerűen ezt a szerepet játssza, és jól. És lehet, hogy eddig úgy hangzott, de a Man Man nem ám Macskajaj-jelenetet improvizált a barcelonai éjbe, hanem experimentális rockkoncertet adott, töredezett-furcsa dalokkal, elszállásokkal és cirkuszi mutatványokkal, ahol azonban, szentségtörés, a közönség is meg én is kurva jól éreztük magunkat. A

Megint vissza két lépés a történelemben, és ha nagyon akarom, megint mondhatom, hogy a szellemi nagyszülő következik: Devo, a dilipop Zeusza. Annyira jó volt az előző koncert, hogy nem is tudtam a vége előtt eljönni, de ezt már megint csak a Sors akarhatta így, mert a következő számblokk fogad: Satisfaction, Uncontrollable Urge, Mongoloid, Jocko Homo. Eddig a pillanatig nem voltam egy kifejezett rajongó, ilyen tömény dózis után viszont énfelőlem akár egy órán át némán állhatnának vigyázban a sárga ruhás, hülye lépcsőzetes-csúcsos sapkás urak, akkor is megkapnák a lehető legjobb osztályzatot. Mondjuk nem ezt csinálják, de tényleg akkor a legviccesebb az öt Galla Miklós, amikor csak állnak egyenesen a helyükön, hátul meg villog a DEVO felirat. Még véletlenül sem olyan, mint a Sonics, akkor már sokkal inkább a Madness jut eszembe a tavalyi Szigetről: egy nagy zenekar legjobb dalai és a fun mindenekelőtt. Mert tulajdonképpen mi szükség van arra, hogy az utolsó szám alatt egy nyúlember ugráljon a színpadon, kis időre levegyék a hangot, és persze fapofával tovább játsszanak, mintha mi sem történt volna, aztán a végén Mark Mothersbaugh egy maszk mögül visítsa, hogy “We are Devo”? Semmi, A+-nál nem tudok jobbat adni úgyse.

A program pedig feszes, szusszanásnyi idő sincs pihenni, mert kezdődik az A Place To Bury Strangers rögtön. A pedálkészítő Oliver Ackerman zenekarát a tavalyi bemutatkozó lemez óta nagyon-nagyon szerettem volna látni. Az egy dolog, hogy önmagukat New York leghangosabb bandájának nevezik, meg az is, hogy egyetlen eredeti hangot sem játszanak, szégyentelenül Jesus And Mary Chain és My Bloody Valentine az egész. Viszont úgy okoskodtam, hogy élőben ez mit sem fog számítani: amikor közvetlen közelről az arcomba üvölt az elképzelhető legtorzabb gitárzúgás, akkor nem a poptörténelem-könyvet fogom idézgetni magamnak. Meg aztán valamiféle technikai bemutatót is vártam. A zajfüggöny is sokféle lehet, egy igazi ínyenc pedig ilyenkor szakértően szemezgethet a tompa fülfájást, a pettyező vérzést, illetve a dobhártyaszakadást eredményező hang-falatkák között. Úgyhogy ezt az első sorból kell nézni. Igazi minimalista színpad-kompozíció, a színpad két szélén a gitáros Ackerman, a basszusgitáros Jono Mofo, hátul pedig Jay Space dobos, köztük pedig maga a kietlenség. Hála a jó istennek a zúgás tényleg kibaszott hangos, az e mögött meghúzódó pop pedig pont annyira hallatszik ki, ahogy szeretném, a jó dalokat még énekelni is lehet. Különösebb loopozós trükközés nincs (a kivételek közé tartozik a To Fix The Gash In Your Head), inkább zajszólók vannak, és közben persze intenzív cipőbámulás. A színpadot pedig sokszor teljesen beborítja a sűrű fehér füst, amin átszűrődik a villódzó fény. Tehát, vegyük át még egyszer: a dallamot alig hallani a zajtól, a bandát pedig nem látni a ködtől – az első sorból ez megkérdőjelezhetetlen A osztályú élmény. És a bizonyosság: ez a zenekar még akkor sem hazugság, ha továbbra sincs egyetlen eredeti hang se benne. (Mondjuk ez valószínűleg itt is inkább a forma érdeme, de ilyen zenéből azért könnyebb rosszat kihozni, mint tufa-rockból.)

A koncert előtt sajnos választanom kellett, nagyjából egyszerre lépett fel ez a banda, a Cat Power és a Fuck Buttons. Mivel sajgó aggyal nem hiszem, hogy bármit is tudna mondani nekem egy szál énekesnő, inkább átnézek a Fuck Buttons végére hype-ot leleplezni. Nagyon sokan vannak ezen a koncerten, a színpad pedig, különösen a laptoppal álldogáló emberkompozíciókhoz képest, egészen jól néz ki. A nézőtérrel párhuzamosan áll egy közepesen hosszú asztal, a két végén a két művész, akik az arcukon széles mosollyal nyomogatják a gombokat. Azt már egyszer beláttuk, hogy ez inkább ambient, mint noise, élőben pedig vajon mi lesz ebből – a válasz: intelligent dance music. Egészen jó bulit csinál a Fuck Buttons, a zajos beindulásoknál pedig a közönség első fele éppen úgy ugrál fel-le, mintha, nem is tudom, a Rage Against the Machine játszana. A rock, mint tudjuk, nem ismer határokat, és most már azt is tudjuk, hogy az idm sem. Sajnos már csak kevés jut nekem ebből az élményből, de ez alapján B+, és nem hiszem, hogy a koncert eleje sokkal gyengébb lett volna. Ráadásul ők kapják a Hogyan Őrizzük Meg Művészi Integritásunkat, Miközben Zenénkhez Szinte Alkalmatlan Körülmények Között Játszunk kategória második díját, a győztes nevére holnap derül fény, érdemes velünk maradni.

Szedni kell a lábamat vissza a Go! Team fellépésére. Ezt nem szeretném túlragozni, vidám kikapcsolódást vártam a megterhelő művészet után, ehhez képest ez volt az első koncert, ahol kifejezetten kínosan éreztem magam. A színpompásan felöltözött hatos sokat ígérően fut ki, csak ne szólalnának meg. Először azt hiszem, hogy azért ilyen halk, mert konkrétan megsüketültem az előbb, de aztán többen megerősítenek abban, hogy tényleg csüggesztően vérszegény a hangzás. Erőtlenül szól egy powerpop (bohócpop!) koncert, aminek az lenne a funkciója, hogy boldogsághengerrel maga alá gyűrjön – hát, ebből már jó nem sülhet ki. Amikor viszont a nagyhajú hippikirálynő Ninja, a zenekar énekese ilyeneket kiabál a számok között, hogy “Now the ladies say whooooo!”, meg hasonlók, akkor már én szégyellem magam helyettük. Azt hittem, ilyeneket ma már periférikus országok kistelepüléseinek művházaiban is csak pironkodva vállal fel valami hakni-banda, nemhogy Európa egyik legmenőbb fesztiválján. (Sőt, részemről azt is támogatnám, hogy a maastrichti kritériumok közé kerüljön be, hogy olyan ország, ahol az egy évben fellépő zenekarok öt százaléknál nagyobb része nézi komplett hülyének a közönséget, ne csatlakozhasson az eurozónához.) Nem csoda, hogy a legjobban sikerült számok azok, amikben nincs ének. A Junior Kickstart például, bár amúgy is az volt a kedvencem. Tudja meg a világ: a Go! Team átverés, C.

Későre jár, de El Guinchót még muszáj megnézni hazai pályán, a lemez egész jó volt, úgyhogy sok minden ki fog derülni most. A színpadon két kivetítő, ahol mindenféle, gondolom szándékoltan bénácska animáció pörög, közte pedig Pablo Díaz-Reixa egy Roland SP-404-gyel és egy dobbal. Furcsa, hogy ilyen fapados ez a koncert, ha már valaki a saját városában játszik, de a szokottnál sokkal nagyobb közönség előtt, igazán bevethetne valami nyalánkságot, de ez még a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy míg a lemezen működött a sample-tekeregetés, itt ez most egyszerűen unalmas. Egy szám azt jelenti itt, hogy egy dallam forog körbe perceken át, de nem úgy, ahogy mondjuk a Tinariwen csinálja (ami akár a végtelenségig is szólhatna) – ha jó a dallam, akkor egy perc, ha kevésbé, akkor már fél perc után elkezd lankadni a figyelem. Egyszerűen nem elég jók ezek a témák ehhez, így a ritmus hiába van ezúttal is eléggé rendben, C+-nál, és a “Cinkelés!” sajgó szívű kihirdetésénél nem tudok többet tenni. Meg különben is, már hajnalodik, kezd leszállni a fáradtság nyűge, momentán lehet, hogy a Világ Legnagyobb Dolgán is fanyalognék, jobb ilyenkor nyugovóra térni.

Legenda-túladagolás, majdnem – harmadik nap

Fene tudja, miért, de a fesztiválokon mindig az utolsó nap a leghúzósabb. Szombaton délután öttől hajnal fél ötig minden percre jutott volna valami, azon belül pedig este kilenc és éjjel egy között zsinórban négy legenda várt volna. Na, az első koncertet sikerült lekésni, a legutolsó elmaradt, egy legendára pedig nem tudtam átérni, de azért így is van miről mesélnem.

Bekövetkezett a legrosszabb, amire az elmúlt napok időjárása alapján számítani lehetett. Esik az eső. Nem túl nagy cseppekben, de esik, és ha valami, akkor ez nagyon nem hiányzott a tizenegy és fél órásra tervezett menethez. Bánatunkban le is késsük a Times New Viking fellépését, mindegy, biztos szar volt. Az Atlas Sound-koncertre viszont még a kezdés előtt sikerül megérkezni, és nem lehet nem arra gondolni, hogy mennyire tökéletesen illik ez az időjárás az álomszerű, gitáros, lo-fi ambienthez. Bradford Cox esőkabátban, fejére húzott kapucnival álldogál a színpadon, és bár tényleg nem hiszem, hogy bárkinek ne jutna eszébe, aki egy kicsit is ismeri a zenéjét, ő azért ki is mondja a nyilvánvalót. “Hoztam nektek esős napokra való zenét. Mondjuk főleg esős napokra való zeném van. Persze, ha sütne a nap, kemény techno-alapokat játszanék nektek.” Ilyeneket mond, meg még sok minden mást is, az egész Primavera leginteraktívabb fellépése volt ez. Megkérdezi a közönséget, hogy melyik volt a legjobb koncert a fesztiválon, aztán mindenkinek ajánlja, hogy menjen el az esti Animal Collective-koncertre (akikkel egyébként együtt turnézik, erről is mesél). Amikor pedig valamelyik jófej néző bekiabál, hogy vetkőzz le, akkor leállít mindent, megkérdezi, ki mondta ezt, és egy percig áll a koncert, mert Bradford azt feszegeti, hogy miért nem inkább a jófej vetkőzik le. (Cox Marfan-szindromás, ami egy ritka kötőszövet-betegség, ettől ijesztően vékony. Paganini állítólag szintén ebben a betegségben szenvedett de ez most kevéssé lényeges.) Egyszer meg elindít egy hangmintát, aztán “Ja nem, ez Deerhunter, ezt majd este játszom” kommentár mellett leállítja. Azért zene is van, főleg a bemutatkozó lemez hangmintáit használja, ehhez gitározik és énekel, de a legjobb részek ez eddig számomra ismeretlen számok, több közülük kifejezetten fülbemászóan popos, de annyira, hogy még az eső is eláll közben. Mindkettő jót tesz az értékelésnek: ha egy órán keresztül csak fátyolos ambientet hallottam volna bőrig ázva, hát, arra még nem találtak ki betűt a Quart-rendszerben, de így B+, és jókedvű munkakezdés.

Útközben a következő koncertre, megütötte a fülemet, hogy az Okkervil River “The President is Dead!” felkiáltással színpadra lépett, de erre most nem volt idő, kezdődött a Silver Jews. David Berman rózsaszín ingben és sötét zakóban szakasztott olyan, mint egy kisvárosi hittérítő Közép-Nyugat-Amerikából, mellette a parókia házizenekara, hasonlóan kifogástalan kispolgári öltözetben. Az American Water dalaival kezdenek, később pedig bizonyára játszanak a hamarosan megjelenő új lemezről is, de mivel azt még nem hallottam, sajnos nem ismerem fel, melyik számok ezek. Jó ezt a behízelgő modorú gazfickót hallani egy darabig, de hát, ahogy az ilyen alakokkal az lenni szokott, egy idő után elkezd tolakodóvá válni – B-nél azért semmiképpen sem tud lejjebb csúszni, még ha a vége felé vár igencsak vágyom is valami energikusabbra.

Régi jó barátaim, a Dirty Projectors pont megfelelőnek látszanak erre a célra. Tudom, hogy nem sokat látok majd a koncertből, mert pillanatokon belül kezdődik a legenda-túladagolás, ezért beállok az első sorba, hogy legalább addig igazán intenzív legyen az élmény. A koncert hasonló, mint néhány hónapja Bécsben, csak minden egy fokkal visszafogottabb. Például, nem azzal a számmal kezdenek, aminek az elején a két lány süvölt (hanem talán a Gimme Gimme-vel, bár erre ennyi idő távlatából már nem esküdnék meg), ettől nem annyira lehengerlő az indítás. Talán egy kicsit kevésbé jó a kedvük is, viszont most tűnik fel először, hogy Dave Longstreth pontosan egy galamb fejmozgásával rendelkezik. Jó kis zenét csinálnak, de az igazi élményhez szürreális energia kell, ez pedig most inkább az albumverziókhoz áll közelebb. Idejekorán ítéletet mondok, B+, de menni kell Stephen Malkmusra.

Ideologikus koncertbeszámoló-töredék következik, akit ez zavar, inkább most ugorjon. Tehát Stephen Malkmus, a Pavement énekes-dalszerzője, indie-legenda, a fiatalság egyik legköltőibb megfogalmazója, satöbbi. Tudom, hogy ez nem Pavement-koncert, nyilván, ez itt a Jicks, többperces rockfutamokkal, gitárhősködéssel, ami csak nagyon ritkán ereszti át a Summer Babe napsütését, de nem tudom máshogy nézni ezt a produkciót – egyszerűen azért, mert ha nem Malkmus csinálná, ügyet sem vetnék az egészre. Nincsen semmi baj a koncerttel, mégis a legszomorúbb élményem az egész fesztiválon. Arról szól, hogy nemsokára fel fogok nőni én is, már soha nem lesz semmi olyan jó, mint volt. Konkrétan minden rossz lesz. Most szembesültem azzal, hogy a felnőtt élet valójában éppen olyan, mint egy feleslegesen komolyan vett rockdal hatodik perce, és ez kurva ijesztő. Mert ha Malkmus, aki megírta a Silence Kidet, vagy éppen örökérvényűen szopatta a rockelefántokat a Range Life-ban, vénségére béna, végeláthatatlan gitárszólókban utazik, akkor mégis mire számítsak én, a budapesti dzsungelben botladozó középszerű csávó? Ezt végig kell gondolni, le kell ülni, úgyis éppen ekkor jár egy ingyen feles is a sör mellé, a koncert legyen B vagy C vagy mittudomén, nem érdekel.

Itt van vége a lelkizős szekciónak, visszakapcsolódhatnak az erre allergiás olvasók is, jön a Mission Of Burma, ami például nagyon jó volt. A nyolcvanas évek rövid életű, ám annál súlyosabb életművet maga mögött hagyó posztpunk-zenekara (igen, legenda) 2002 óta újra együtt van, és a biztonság kedvéért bevették Bob Westont is, hogy az addig sem éppen szívet melengető zene még egy kicsit kietlenebb legyen. Roger Millerék pedig éppen úgy viselkednek, ahogy egy posztpunk-legendától elvárni lehet. A bölcs öregemberek mindenféle póz nélkül nekiállnak játszani érdes-sivár dalaikat, néha zajosabban, néha tisztábban, néha a Vs-ről meg a Signalsról, néha meg az új lemezről. A kopár pusztában pedig felüdülés a That’s When I Reach For My Revolver, de nem ám valami kompromisszumos megoldásként utolsó számnak hagyva vagy ilyesmi, utána folytatódik az iparvárosi ridegség (méghogy Boston rideg iparváros, na mindegy). Hiteles, hangos, jó koncert ez, A-.

Legenda #3: Dinosaur Jr. Ott voltam Bécsben azon a bizonyos koncerten múlt héten, úgyhogy tudom, milyen az, amikor a zenekar csak úgy leadja a műsort. És vannak olyan dolgok, amik nyilván ugyanolyanok a világ összes Dino-fellépésén, például mindenhol ugyanúgy énekli a közönség a Freak Scene végén, hogy “When I need a friend it’s still you”. Viszont ennek a koncertnek köszönhetően azt is tudom már, milyen megrázó az, amikor kedvük is van játszani. Amikor J Masics, akinek Bécsben egyszer sem lehetett látni az arcát a hajzuhatag mögül, a fejét rázva, teljes beleéléssel gitározik, ami nála valószínűleg az extrovertáltság elérhető legfelsőbb foka. Amikor Lou Barlow úgy basszusgitározik, mintha az élete múlna rajta. Az igaz, hogy a Dinosaur Jr. sokkal inkább klasszikus hangos rock, mint valami avantgárd zaj-izé, bár J Masiscs jónéhányszor szabadjára engedi jellegzetes, kihangosított csörgőkígyó-sziszegésre hasonlító effektjeit. Ennek a formának pedig éppen egy ilyen fesztivál felel meg a legjobban. Itt most azt sem bánnám, ha sár lenne meg könnyek és vér, mert ez egy tökéletes rockkoncert, ahol tiszta szívből tudok a legelső sorban harcolni, és nem a Dinosaur Jr. történelmi jelentősége meg egyéb mű-okok miatt, hanem azért, amilyen feszültséget a legjelenvalóbb pillanatban gerjesztenek a levegőben. Az persze eszembe sem jut, hogy neadjisten egy olyan provinciális porfészekben, mint Bécs, úgy gondolták volna, hogy a nyolcvan százalékos forma is elég lesz, és az ilyen fellépéseken adnák ki igazán magukból, amit tudnak. Nem, ők túl jó arcok ehhez. (A+)

És itt jön a szomorú rész: a Shellac nagyjából a Dinosaur Jr.-ral egy időben kezdődött, és úgy gondoltam, majd a közepe táján átmegyek végre személyesen találkozni Steve Albinivel, minden idők egyik legvaracskosabb lelkű zenegecijével, a nap negyedik legendájával. De hát nem tudtam otthagyni Barlow-ékat, és ezt egy pillanatig sem tartom rossz döntésnek azóta sem. Viszont ahányszor csak megnézem ezt a koncertvideót összerándul a gyomrom, hogy ilyen döntést kellett hoznom. (Aki meg Shellac-koncertbeszámolóra vágyik, itt keresse a Quarton.)

Jön a hír, hogy a Simian Mobile Disco valami baleset miatt, melyben megsérültek a hangszerek, csak dj-szettel lép fel az utolsó betervezett koncerten. Akkor ezt felejtsük is el. Ellenben nagy csődület támad (a helyszín most megváltozott mintegy), mert Tim Harrington, a Les Savy Fav frontembere járkál körbe barátkozólag. Kezet fog, vicceskedik, valami mediterrán növényzet leveleit gyűjti össze, majd eltűnik a sötétben. Ezután jó tizenöt percig nem kezdődik el a koncert, amikor viszont igen, a testes Harrington a növényzetből rögtönzött sámánjelmezben jelenik meg, és kezdi el énekelni a Let’s Stay Friends egyik legjobb dalát, az Equestriant. Igazából én nem tudtam, hogy ez az egész Les Savy Fav csak egy vicc, de most nyilvánvalóan így tűnik. A többi zenész játszik, mintha mi sem történne, miközben Harrington minden egyes szám alatt körbefutja a nézőtéret, de úgy, hogy egyszer jó száz méterről jön vissza, fokozatosan lebontja magáról a bambuszjelmezt (amivel egyébként a dobokat is feldíszíti), ami alatt műanyag női tornadresszt visel, aztán meg egy road hátán lovagol a színpadon. És az egész valamiért tényleg vicces, ráadásul működni is tud, mert a Les Savy Favot nagyon szerethetik itt sokan, ugyanakkora üdvrivalgás fogadja az énekest minden alkalommal, amikor feltűnik a nézők között. Sokat játszanak az új lemezről, és hirtelen nem is nagyon tudom összekapcsolni ezt a cirkuszt azzal a nyúláshalmazzal. Mert amúgy, ha megpróbálok elvonatkoztatni a történtektől, egy nem túlzottan izgalmas poszt-dance-punk buli lenne ezt, de a zenekar Harringtonból él, úgyhogy nyugtázhatom, egy bambuszrock-koncertet is sikerült belezsúfolni a programomba. (B+)

Furcsa módon nem vagyok fáradt. Jön az utolsó koncert, és most, először a fesztivál ideje alatt, azt érzem, hogy bármit végig tudnék még állni, csak ne legyen vége. Jön az Animal Collective az egyik legnagyobb színpadon, és itt a helye a Hogyan Őrizzük Meg Művészi Integritásunkat, Miközben Zenénkhez Szinte Alkalmatlan Körülmények Között Játszunk díjért járó gratulációnak, lássuk miért. Az első szám valami alibi, de aztán elindul a Comify In Nautica, ami ugye Panda Bear-szám, mégis játsszák, ritmusra felvillannak hátul a  fehér fénycsövek, és valami furcsa hangköd borítja be a teret. Hirtelen nem is tudnék mondani olyan koncertélményt, ahol a fény és a hang ilyen szerves egységgé olvadt volna össze. A Peacebone alatt színes csíkok villognak, a Fireworksnél pirosak, máskor meg kékeszöldek, és ez azért igazán fontos, mert ugye ez egy nagyszínpad, és más nem is igazán történik a színen nyomogatáson meg tekergetésen, meg Geologist elmaradhatatlan fejlámpájának villódzásán kívül. Még csak az sincsen, hogy valami agybahasító technoid alappal tették volna fesztivál-kompatibilissé a pszichedlikus pop-folkot. Kicsit variálják a számokat, de alapvetően olyanok, mint a lemezen, és ez valamiért mégis tud működni ennyi ember előtt is. Akik egyébként nem táncolnak, hanem mosolyognak, és közben olyasfajta mozgást végeznek, ami nem jár lábmozgással, viszont a felsőtestük mégis billeg-tekeredik valamiképpen. Az Animal Colective mindig belecsempész koncepciózusan unalmas részeket a zenéjébe, ez most sincs másként, de ezek alatt a részek alatt is kiválóan lehet billegni-tekeredni, komolyan mondom, nagyon jó. (A) És hogy teljes legyen a happy end: a dj-szettet nem várjuk meg, inkább hazamegyünk, és éppen mire visszaérünk a szállásra, rászakad az ég Barcelonára.