Rónai András – 2007.06.19. – http://quart.hu/cikk.php?id=1317

(A Szűzfül rovatban a kritikusok fontos, de általuk korábban nem hallott lemezekről írtak.)

Igazából engem is meglepett, mikor rájöttem, hogy nem hallottam még soha a Daydream Nationt. Mint talán generációmból a legtöbben (már akik egyáltalán), én is a Dirty-vel találkoztam tőlük először életemben, és annyiszor hallgattam meg azt annak idején, hogy minden egyes hangját kívülről tudtam, még azokat is, amiket nem is lehet megjegyezni. És nyilván nagyban hozzájárult ahhoz, ahogy és amit ma hallgatok. Azóta persze több-kevesebb érdeklődéssel követtem a Sonic Youth pályafutását, és visszafelé, a Dirty előttről is beszereztem jó néhány lemezt, de a teljességre nem törekedtem. Mikor nemrég Bede kolléga elárulta, hogy az ő saját Minden Idők Legjobb Lemezei listáján a Daydream Nation az első (legelső) helyen áll, és igen meleg szavakkal méltatta, elérkezett az önvizsgálat ideje: vajon hallottam én azt egyáltalán? Vagy azok közé tartozik, amiket kihagytam, miközben persze tudom, hogy fontosak? Igen, kimaradt. Bede kolléga ízlését ha nem is osztom teljesen, de érdeklődöm iránta; valamint a lemez, bár mindig, de mostanában még annál is inkább aktuális (újra játsszák teljes egészében mindenféle fesztiválokon, meg most jelent meg egy duplalemezes luxusújrakiadás, újramaszterrel, bónuszokkal, minden számhoz koncertverzióval), úgyhogy itt volt az ideje, hogy meghallgassam.

Már az első találkozás is döbbenetes volt, pedig csak úgy beraktam, és szólt a háttérben, miközben tettem-vettem. De már az első szám, a Teen Age Riot elején (ahogy beindulnak a gitárok, micsoda klasszikus megoldás) tudtam, és még néhány perc, és biztos voltam benne, hogy ez tényleg nagyon jó lemez. És azóta sokszorosan meggyőződtem erről. Vegyük sorra, szépen alulról építkezve, folyamatosan tágítva a szemhatárt.

A hangzás: a Sonic Youthról az jut eszébe mindenkinek, még annak is, aki soha nem hallotta őket, (remélem, annak is legalább ez eszébe jut, ez azért tananyag kéne hogy legyen), hogy ők a kísérletező, zajos gitárzene nagyságai. Ami persze igaz is, hiszen zajosak és kísérleteznek, ám ugyanakkor mégsem teljesen igaz a Daydream Nationre. Úgy értem, hogy itt a hangzás teljesen kompakt és bizonyos értelemben természetes: a lemez világán belül minden hangnak, hangzásnak megvan a maga helye. Mert van ilyen világa ennek a lemeznek, kialakítja és elrendezi szépen, és abban pont ezek a hangzások vannak a helyükön, amik kívülről nézve (viszonylag) radikálisnak tűnnek. De annyira így van ez, hogy még az énekhangokra is igaz. Itt nem hallom, amit némely SY-lemezeken azért igen, hogy bennük volna a “lehet, hogy nem tudok énekelni a klasszikus értelemben, de én mégis megteszem, mert az érzés a fontos, nem a hangképzés” típusú dac – itt az a normális, hogy így énekelnek emberek.

A dalok: miként Tövisházi Ambrus írta a Dirty-ről: “Milyen számok vannak a lemezen? Csak jók. Egy rossz sincsen.” Na ez igaz erre is. Kivéve talán a Providence című rövid zúgás+zongora+beszéd szösszenetet, ami magában nézve elhagyható volna, de annak is megvan a maga dramaturgiai helye. Egyébként nem sikerült hibát találnom bennük. És igenis, dalok ezek, minden, egyébként a mából nézve nem is olyan erős látszat ellenére.

Az érzelmi spektrum: talán ez a leginkább meglepő, hogy milyen szépen egymás mellé kerül a dühös és a kiábrándult zúzás, a befelé forduló és a messze távozó pszichedélia, a magánérdekű elzárkózás és a generációs iránymutatás, az ösztönösség és az átgondolt építkezés. Olykor egymástól el sem különíthető módon. Itt még bőven lesz felfedeznivaló – például e kritika megírása előtti utolsó meghallgatáskor figyeltem fel arra, hogy a záró trilógia utolsó darabja milyen perfekt kis erotikus dal. Nemcsak Kim Gordon nyögései miatt, hanem a mániákusan csiszatolt gitárok is erotikusak valamiképpen, meg nem mondom, hogyan.

A történelmi jelentőség: erről “a kortárs okos szemlélő visszatekint” nézőpontból megírt nagyszerű kritikát lehet olvasni a Pitchforkon. A “sajnos majd’ húsz éven keresztül nem találkoztam vele” nézőpontból viszont a következőt láttam. Ismerem úgy-ahogy (sokaknál jobban, de például több quartos kollégánál szerencsére kevésbé) az ún. indie rockzene számos ágát. Amik annyira széttartóak, hogy igazából megkérdőjelezhető, hogy van-e még az indie szónak bármi értelme. Na most az történt, hogy e sok mindenfelé össze-vissza álló szakaszok hirtelen értelmet kaptak, amennyiben felkerült a képre az a pont, ahonnan mind kiindulnak. Eddig nem láttam, hogy oda mutatnak, de most már sokkal több értelme van az egész képnek. Noha a legtöbben, akik merítettek innen, ennek a gazdagságnak természetesen csak egy részét tudták vagy akarták beépíteni saját zenéjükbe.

Viszont a Sonic Youth (legalábbis ezen a lemezen) egy szempontból nagyon különbözik majdnem az összes indie-zenekartól. Egy bizonyos értelemben ugyanis naiv ez a lemez. Nem úgy, hogy ne lennének nagyon műveltek és tudatosak, hogy ne utalnának mindenféle előzményekre (erről lásd például a Pitchfork cikkét) – a tudatosságnak az ösztönösség az ellentéte, nem a naivitás. Hanem arról van szó, hogy itt még minden lehet az, ami, anélkül, hogy ezen túl bármi lenne. Elmagyarázom: amikor például utalnak valamire, akkor az egy utalás, és nincs benne egy ilyen (meta)üzenet, hogy “figyelj, most utalok!” A düh, az düh, és nem “düh”. Manapság, amikor szerencsére az irónia nem uralja már az indie zene túlnyomó részét (én egyébként híve vagyok a mértéktelen ironizálásnak, csak az bosszant, ha nem elég jól csinálják), még ma is azt érzi az ember, hogy a pátosz, az nem sima pátosz, hanem benne van, hogy “én biz nem ironizálok! én merek patetikus lenni!” Na ez nincs a Daydream Nationön, és ez különösen üdítő élménnyé teszi.

Lehet persze azt mondani erre, hogy könnyű volt nekik, a kezdőpontján voltak valaminek, aminek mára már majd’ húsz éves története van. De hát ezt a történetet részben ők indították el, nagyon kevés másokkal együtt. Lehet, hogy kegyelmi pillanatban alkottak, de ezt a pillanatot ők maguk teremtették maguknak.