Lang Ádám – 2010.11.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=5619

Halloween éjszakáján Budapesten járt a zsigeri és ricsajos garázsrockot toló, méltatlanul ismeretlen Puerto Rico-i Dávila 666, valamint a még ismeretlenebb, görög Acid Baby Jesus, amely a Dávila egyenes tökösségével szemben a műfaj határait tapogatta ki, át-átlógva hol punkba, hol zajos poszt- és/vagy szörf-rockba. Beszámoló.

Elsőként az Acid Baby Jesus lépett színpadra, ami amellett, hogy jogos rangsor volt, remek felvezetése, betájolása is lett az estének. Igazából nem is garázsrock volt, amit játszottak, csak a punkos, posztrockos és szörfös motivációk valahol ott jutottak pillanatokra nyugvópontra, amely terepet talán mégiscsak garázsrocknak lehet hívni. Az énekes-gitáros srác hozta a sodró punkos hevületet, amit bajszos basszusgitáros oldott ilyen wavvesesen dúdolt vokálokkal, a másik gitáros pedig cifrázta, feszítette mindezt posztrockos, gitárkínzó zajokkal, nagyívű mozdulatokkal, fekve pengetéssel, miegymással. A dobos meg csak puffogtatott precízen egyszerű felszerelésén.

A hangzás miatt – ami állítólag jó volt, és csak én álltam rossz helyen – sokszor inkább csak érdekesnek tűnt a dolog, de amennyire fel tudtam mérni, a gitárviharok mögött elég fogós dalok bújtak meg. A maskarás közönség is látszólag valahogy így érezhette, elismerően bólogattak két korty sör között, a kézrázós keménymagot pedig jórészt a Dávila 666 tagjai adták, mivel valószínűleg ők ismerték legjobban a négy görög dalait. Az Acid Baby Jesus mielőtt unalmassá kezdett volna válni a műsora, egy király számmal be is fejezte azt, majd a jogos összeborulás után helyet cserélt a Puerto Rico-iakkal. Tény, van bennük világakarás. B

A Dávilá 666-szel kapcsolatban szintén meg lehet említeni egy csomó inspirációt, úgymint Chuck Berry, Rolling Stones, Nuggets-válogatások, Stooges, Ramones, Jesus And Mary Chain, Black Lips – hogy csak a leggyakrabban hivatkozott kapcsolódásokat mondjam. De míg az Acid Baby Jesus egy saját birodalmat próbál felrajzolni, addig a Dávila 666 a szívet veszi célba. Egyfajta minden út Rómába vezet filozófiával minden motivációjukat a tökéletes dal ideája felé fordítják. Náluk nincsenek túlnyújtott zajongások, egyéni teljesítmények, kelleténél hosszabb szólók, csak valamiféle közösségi élmény azért, hogy milyen jó – és az izgága Black Lipshez képest mennyire markáns – dalaik vannak, és hogy milyen jók lesznek. Bizonyítják ezt 2008-ban megjelent első lemezük óta különféle kiadóknál kijött kislemezek és minialbumok, amiken legalább három-négy abszolút sláger van. (Ez, ez, ez és mondjuk a Sabes Que Quiero innen) A jövő év elejére ígért lemezüket már érdemes lesz tudatosan várni.

A koncertről ennek megfelelően, és szerencsére nem is lehet sok mindent mondani. Oké, volt tüzes-izzadt rock and roll hangulat, köpködés is, voltak nagy kórusok, ami közben úgy tűnt, hogy ennek a műfajnak a spanyol az autentikus nyelve. (Mert az is.) Borultak sörök és persze a mikrofonállvány is, egyszóval, pont az történt, amit várni lehetett. A végén pedig, amikorra – óh, megfigyelői paradoxon! – átcsúsztam ítészből rajongóvá, aki dalt kér, még a nagy kedvencemet, az Y Me Preguntót is eljátszották úgy, hogy az új gitáros csak széttárt karokkal nézte végig a még meg nem tanult számot. Dávilán ott kell lenni, mert ez egy olyan ramonesosan, motörheadesen egyszerű dolog, amiről a legszabatosabb kritikai vélemény csak annyi, hogy kurva jó. A