Somogyi Péter – 2008.03.05. – http://quart.hu/cikk.php?id=2266

Baby Dee, előadóművész, templomi orgonista, valahai utcazenész és transznemű énekes (akire angolul she-ként utalnak) egyike azoknak a New York-i import-jelenségeknek, amiktől a város folyamatosan alakuló, friss és kiismerhetetlen, ugyanakkor közvetlen és izgalmas massza marad.

Baby Dee 1972-ben költözött New Yorkba, és csak nemrég tért vissza szülővárosába, Clevelandbe. Már itt született új albuma, a Safe Inside The Day az első, amely a Drag City nevű, igen neves független kiadónál jelent meg, és az első, melyen nem szólóban játszik: az amerikai független folk leginkább körülrajongott alakjai, Matt Sweeney gitáros és Bonnie “Prince” Billy énekes voltak a producerek. Rajtuk kívül még nagyobb halom zenész (egyebek mellett a Psychic TV, az Antony And The Johnsons és a Current 93 tagjai, valamint Andrew WK) játszik a lemezen, amely koherens rendszerbe komponálja Peter Hammill disszonáns félőrültségét a Karácsonyi lidércnyomás Jack Scallingtonjával.

A gyermekkori emlékeken hízó nosztalgia kerek albuma ez, annak a felnőttnek a dalai, aki az elmúlt évek szűrőin keresztül tekint vissza a múltba. A motiváció lehet szokványos, ám ahogy Baby Dee saját múltjában kotorászik, az minimum figyelemreméltó. “Otthon találtam magam és dalokat kezdtem írni, aztán felhagytam ezzel. Úgy éreztem, elmondtam mindent, amit el kellett mondanom, nem maradt semmi, úgyhogy egyszerűen leálltam. Aztán eszembe jutott Bobby Slot és Freddy Weis – a szomszéd gyerekek, az apám, meg az összes kicsi szellem, akik velünk éltek akkoriban, és rájöttem, mégiscsak van még mit mondani” – meséli a zenész (a sajtóanyagban, ami a honlapon is olvasható.) A lemezen aztán sorra elő is kerülnek ezek a karakterek, sokszor idealizált formában, soha nem létezett, a múlt valóságához mégis közel álló képekben.

A főként zongorára, vonósokra és hárfára épülő darabok folyamatosan magukban hordozzák a teljes – szándékosan lebegtetett – szétesés lehetőségét. Bár a hangszerek alázatosan teljesítik a rájuk osztott szerepeket, az énekhang hektikusan ugrál a rock-musicalek és a folkos történetmesélés tónusai között. A vonós-aláfestések a puha hegedűtől a baljós cselló-szólamokig terjednek, fúvósokkal kooperálva pedig Andrew-Lloyd Webber nyomain járó, nagyzenekarinak tűnő felütéseket hoznak. A zongora, bizonyítva Baby Dee humorát, többször is átlépi a lírai finomság küszöbét, hogy példának okáért alig kopott bárhangszerré vagy húszas éveket idéző pianínóvá váljon. A gyorsan felívelő és még gyorsabban lecsengő katarzisok, az eseménydús verzék és az agyondíszített refrének ügyesen szlalomoznak a maguknak ásott sírok között. Így vonul végig a lemezen a legkevésbé sem zavaró, könnyed és vicces provokáció.

Nagyrészt ugyanez a fesztelen és játékos hangulat jellemzi a szövegeket is, kezdve a Big Titty Bee Girl From Dino Town groteszk képeitől el egészen az Earlie King gyermekhorrorjáig. Ez utóbbi minden vonásával, tökéletesen illeszkedik a fent említett, Tim Burton rendezte animációs alapvetés világába. Mintha a tükör túloldalán levő, alternatív valóság egyik Off-Broadway előadását hallgatnánk.

A lemez anyaga alapvetően szövegorientált, bár a karakteres zenei megoldások és a hanghordozás teatralitása elméletileg eltolhatnák a hangsúlyt saját irányukba, a metaforákba öltöztetett emlékek mégis a szavaktól kelnek életre. Ehhez képest azért előfordul, hogy eladja magát a szövegnek, ha kell, egy jó rímért, íme: “But you just can’t keep a good albino down / I’m a big titty bee girl from Dino Town.”

Ebbe a kedves és kifogástalanra csiszolt őrültködésbe illeszkedik néhány instrumentális darab. Mert, mint a lemez minden számát kiveséző interjúban mondta: “Nem esik meg túl gyakran, de előfordul, hogy olyan dolgokról mesélsz, amikhez a szavak nem érnek fel. Ilyen például az a háromlábú macska is – Boober Harrison, akit egy kutya szedett szét néhány éve.” A róla szóló Christmas Jig For A Three Legged Cat reneszánsz etűdje mellett ilyen a Bad Kidneys is, amellyel végül a lemez eléri a teremtett kontextus egészségességének határvonalát. A szaxofon magába fordulva játszik valamit, a zongora a hegyekbe menekül, miközben a minimál vokál nyög és sátáni kacajokat produkál.

Az életből korábban kiábrándult Baby Dee szerint a címadó dal saját belső küzdelmének eredménye, ahol aztán nagy levegőt véve győz az élniakarás; a lemez néha megbicsakló üdeségéből, elejtett fél sorokból viszont kihallatszanak a nem feltétlenül mesés gyermekkor sötétebb hangjai is. Az utolsó dal melankóliája után viszonylagos egyensúly jön létre az öröm és a bánat, a bizonyosság meg a félelmek, és, ahogy Baby Dee mondta volt, “a szakrális és profán” között, de az egyes szegletekben megülnek a múltbéli monstrumok kölykei. A növekvő lényeket aztán, a lemezborító tanúsága szerint, a zongorán pihenő baltával illik apró darabokra metélni, de lehet, hogy akkor már az a zongora is megy a levesbe. Addig is béke van meg szeretet.