Gelegonya Edina – 2008.11.23. – http://quart.hu/cikk.php?id=3108

Amilyen rövid ideig létezett a Smiths, olyan cirkalmasan hosszú a munkáit összegző válogatáslemezek listája. Szüksége van-e hát bárkinek, és úgy általában, a világnak, egy újabb Smiths-gyűjteményre? Kritikusunk szerint: persze, hiszen a Smithsre minden körülmények között szükség van. És bár a delux kiadás egyes számú albuma nem sok újdonsággal szolgál, a kettes cd azért néhány ritkaságot is tartalmaz.

Vannak az életben fontos, elkerülhetetlen, már-már sorsszerűnek tűnő pillanatok. A Queen Is Dead (1986) előszöri meghallgatását például egy ilyen nagy és jelentős állomásnak szeretem betudni. Mivel a lemezzel közel egyidős vagyok, a megjelenése és a nagy találkozás eljövetele között természetesen sok-sok évnek kellett eltelnie – de egyebek mellett éppen az ilyen helyzetek megoldására találták ki a válogatásalbumokat: a későn érkezők számára. A Smiths fennállásának hat esztendeje alatt mindössze négy ún. sorlemezt dobott piacra, ám kislemezes megjelenéseit már nehezebb nyomon követni, s ez a körülmény valamelyest indokolja, hogy a zenekarnak ez már már a hetedik válogatáslemeze. Most szólunk: akinek eddig nem volt meg a Singles (1995), esetleg a Very Best Of The Smiths (2001), az most már ne törje magát, hiszen ezek anyagát kisebb eltérésekkel bár, de gyakorlatilag teljesen lefedi az új, kétrészes, összesen negyvenöt dalt felölelő The Sound Of The Smiths. Aminek az előző projektekkel szemben mindenképpen megvan legalább az a szentimentális előnye, hogy a zenekar tagjai ezúttal beleszóltak a szerkesztés folyamatába. Állítólag részt vettek a válogatásban, Johnny Marr felügyelte az újrakeverést, a cím pedig Morrissey jellegzetesen beleszarós/fontoskodó leleménye, amiben mégis meg lehet hallani a hatvanas évek gitárpop-világának szóló hűségnyilatkozatot.

Besztofot készíteni számvetéssel, a saját kánon újraértelmezésével járó feladat. A Sound Of The Smiths két albuma a közönség más-más szegmensét célozza be – az egyes számú, népszerűsítőként leírható kiadvány azoknak készült, akik a How Soon Is Now?-t eddig leginkább a Bűbájos boszorkák főcímzenéjeként ismerték. Így került rá a sok, javarészt kislemezen is megjelent sláger (This Charming Man, There’s A Light That Never Goes Out, What Difference Does It Make stb.), amik olykor egy-egy jó kis depressziós felvétellel megtörve ugyan, de feszes tempóban váltogatják egymást. Ami mégis öröm: két, a korábbi válogatásokon ritkán/egyáltalán nem előforduló dal is megtalálható itt, a You Just Haven’t Earned It Yet Baby és a Barbarism Begins At Home.

A második album célcsoportja viszont a haladó Smiths-rajongóké. A javarészt kislemezek B oldalait és élő felvételeket egybefogó lemezen vannak dalok, amelyek már több besztofot is megértek (Please, Please, Please…, Half A Person); vannak, amelyek első alkalommal kerültek nagylemezre (Jeane; Wonderful Woman); sőt, a szintén manchesteri James zenekar egyik számának feldolgozása révén egy olyan is, amelyet most először hoznak kereskedelmi forgalomba (What’s The World). Nyilván erre a cd-re érdemes koncentrálni, ha arra keressük a választ, miben mond újat a Sound Of The Smiths az ezt megelőző válogatásokhoz képest.

Hát például a Smiths életművének két rendhagyó darabjával: a Money Changes Everything és az Oscillate Wildly illeszkedik a zenekar kedvelt témáihoz: ellenérzések az ún. fogyasztói társadalommal szemben, tisztelgés Morrissey nagy ikonja, Oscar Wilde előtt, ilyenek. És szép, szép számok is ezek, csak hát, mivel instrumentálisak, hiányzik belőlük a Smiths két legfontosabb alkotóeleméből az egyik. Mármint Morrissey. Morrissey, akinek dandynek lenni nem csak annyit jelentett, hogy farmerének hátsó korcából időnként kilógott egy-egy virágcsokor, s aki felépített maga körül egy ma is igen stabilnak tűnő legendát egy rejtélyes, rezignált, hihetetlenül narcisztikus előadóról. Mítoszának elengedhetetlen eleme lett tökéletesen szabálytalan, maníros éneklése, ami viszont az állandó vigasztalanságot, végletes kiábrándultságot közvetítő, reménytelenül romantikus és/vagy cinikus dalszövegeinek hibátlan kifejezőeszközévé vált. Mondatait áthatotta az ön/irónia, s néha egészen giccsközeli költői képeivel ugyancsak az Oscar Wilde-i hagyományok folytatója lett. Mindez azonban nem működött volna a másik legfontosabb Smiths-építőelem, Johnny Marr nélkül, akinek gitártémáit még Morrissey blazírt éneke sem nyomja el, s valahova hátulra, az agynak a fene tudja melyik részére, teljesen beivódik minden körkörös, egymás után sokszor-sokszor eljátszott pici dallama. A szerzőpáros együttműködése hozta létre azt, amit a jelen válogatás egyes cd-je reprezentál: a klasszikus brit gitárpop korszakalkotó zenekarát.

A két összetevő a kettes albumot is meghatározza, miközben felmerül annak szándéka is, hogy valamit alakítson a zenekar életművén belül többé-kevésbé megszilárdult elfogadott kánonon, amit slágereket felvonultató első lemez maga is generál – a Sound Of The Smithsen egy, az eddigi válogatásalbumokéhoz képest jóval árnyaltabb zenekarkép bontakozik ki. A második cd azonban újdonságértéke ellenére is helyenként leül és megakad. A Girl Afraid és a Queen Is Dead között túlságosan lelassul a tempó, s így most még a lemez számtani közepénél sem hat úgy a Meat Is Murder, mint ahogyan propagandizmusa miatt egyébként hatni szokott. Pedig ezt egyszerűen ki lehetett volna kerülni, ha a szerkesztők nem ragaszkodnak mindkét cd esetében ahhoz a nem kissé ötlettelen szerkesztési elvhez, miszerint a dalokat kronologikus sorrendben szükséges egymás mögé-mellé felfűzni.

Egyébként a második albumon is a jellegzetes Smiths-témák sorakoznak, csak olykor kicsit visszafogottabban, akusztikus gitárral (Stretch Out And Wait), vagy éppen sokkal játékosabban, countryhangzással (Vicar In A Tutu). A ritkaságok nagyon jól működnek. A zenekar annak idején például elégedetlen volt azzal, ahogyan debütáló lemezét előszörre felvette, s így producert váltott. Az első, Troy Tate-tel rögzített verziók azonban fennmaradtak, s ezek közül a Sound Of The Smithsen a Pretty Girls Make Graves szerepel, ami vastagabban szól a későbbi változatnál, ugyanakkor sokkal nyersebben is, jóval kevésbé díszesen – ráirányítva a hallgató figyelmét, milyen jó is az, hogy végül nem e hangzás mellett döntöttek. A This Charming Man “New York Vocal”-verziójából pedig azt tudjuk meg, hogyan esik szét a dal, ha a keverés Marrt és Morrissey-t a másik kárára erősebben hangsúlyozza, mintegy szétválasztja őket.

A Sound Of The Smithsnek tehát sem az egyik, sem a másik lemeze nem változtat azon, amit Johnny Marrékról eddig is gondolni lehetett, egyáltalán. Mégis: fontos és jó válogatás. Egyfelől, mert árnyal az eddig a rendelkezésre álló Smiths-képen. Másfelől, mert még a bele nem illő elemek kiemelésével is éppen magát a képet egészíti ki. Mint egy “mi lett volna, ha…?” kérdés, amit nevetve visszavontak, mindjárt azután, hogy feltették.