Aradi Péter | Dankó Gergő | Gelegonya Edina | Inkei Bence | Lang Ádám | Puskár Krisztián | Rónai András | Szabó Benedek – 2011.02.03 – http://quart.hu/cikk.php?id=5908

A józan ész és a kapitalizmus vastörvényei ellenére a magyar lemezipar még mindig működik. A közelmúltban megjelent nagy halom magyar lemezből szemlézünk tíz darabot. Van itt barkácspop-gyerekzene, tinilányokat és szőrös tökű rockereket egyaránt célzó rock, elektronikus pop, umcaccát elhagyó gitárpop, ragga, személyes hangú népzene-jazz – de még pszichedelikus tojások is!

Amorf Lovagok: Tócsarobbantó

A múlt évszázadban kiváló gyereklemezek sora született, felesleges is lenne nevekkel dobálózni. Ezzel ellentétben a közelmúlt nem sok popkulturálisan is értékelhető albummal ajándékozta meg a gyerekeket (mondjuk a Bëlgától Kardos-Horváth Jánosig, a jótól a borzalmasig tart a sor). Ebbe a nem túl sűrű közegbe érkezett Tövisházi Ambrus és Tariska Szabolcs új formációja, az Amorf Lovagok. Voltak aggályaim, de aztán az első, címadó dalnál kezdek megnyugodni – de míg nekem örömömben magasra
emelkedik a szemöldököm, egy 4-5 éves gyerek valószínűleg inkább elpityergi magát az ijesztő kiáltozások és a rave-szinti hallatán. A Tócsarobbantó egy szokatlanul frissnek ható és bátran hangszerelt (remekül eltalált szaxofonos rész!) dal, de egyben azt is egyértelművé is teszi, hogy a lemez összességében inkább az idősebbeknek lehet befogadható. Meg persze apának és anyának, ami legalább annyira fontos szempont. Van még egy hasonlóan kellemes meglepetés, a Laszti. Ennek állítólag létezett egy szvinges verziója, ehelyett hál’istennek inkább egy kellemes-hangulatos, már-már chillwave dal lett belőle. Nekem – a “szörpöm felhígítja a zivatar, ha hazazavar sem baj” sorral, valamint az egyszerre lusta és táncos zenei alappal – ez a lemez csúcspontja.

Tövisházi igyekezett leszögezni, hogy fogalma sincs, milyen a jó gyereklemez. Jó hír, hogy az okoskodást és a rosszul felfogott oktató szerepet mindenképpen elkerülték. És bár a gyerekeknek készült lemezeket szokás valamilyen témára felfűzni vagy egy mesealakhoz kötni, cseppet sem baj, hogy jelen esetben alapvetően fiús emlékek vetületei töltik ki a játékidőt, és csak néha kapnak szerepet ismeretterjesztő jellegű szövegek (Legyél te is feltaláló és tulajdonképpen a Napséta is). A barkácspopos alapok ötletesek, a gyereknyelv használata nem eltúlzott, a mondókák néha – mint például a Lyukas dió végén – egészen remekek. Gondom csak két, igazán rosszul sikerült darabbal van. Sajnos az egyik, a Janicsár a 3 Testvérben pont a második dal, így vontatottságával és túlhasznált részeivel egyszerűen megakasztja lemezt, elriaszt. Nyelvi játékát is inkább idegesítőnek találom, mintsem ötletesnek. Hasonlóan sokszori hallgatás után is csak egy bénácska Nyers-dalnak tűnik a Kiszakadt a farmerem, ami állítólag “paraszt blues rock”, valóban csak polírozott rockolás, erőltetetten vicces énekkel. Persze ezeken kívül vannak még középszerű, illetőleg töltelék dalok, de ezek nem zavaróak, csak kicsit unalmasak – bár lehet, hogy a kisebbekhez talán éppen ezek találnak utat. Pár szám elhagyásával egy igazán jó dolog születhetett volna, de így is nagy erénye a lemeznek, hogy nem menekült gyáván a klasszikus hangszerelésbe és mert egyet csavarni a gyereklemez műfajiságán. Így ez nekünk, felnőtteknek egy erős B-, a gyerekek meg döntsék el maguk, őket úgy sem érdeklik kategóriák és skatulyák. (DG)

Irie Rocktrio: Kickout

Az Irie Maffia belső rockzenekara, elhagyva az előző kiadványánál még használt Maffia szót, Irie Rocktrio néven készítette el első teljes lemezét. Ez a kis névmódosítás akár jelzés értékű is lehet, hogy a trió egyre többet akar holmi hobbi-zenekarosdinál. A honlap tanúsága szerint a zenekar valahova a Led Zeppelin és a Wolfmother közé lövi be magát, de ezt a vonalat simán ki lehet húzni akár a Subwaysig is, hiszen zenéjükben van annyi pop-rockos elem, mint amennyi súlyosabb téma; valamint – mint azt a Rock And Roll Princess könnyed klipje alapján is megállapíthatjuk – a lemez ugyanannyira szól a tinilányoknak, mint amennyire a szőröstökű rockereknek. Kicsit fura volt, hogy a lemezzel kapcsolatban szinte mindenhol (például itt is) az volt az elsőszámú infó, hogy a Grammy-díjas Tom Weirt sikerült behúzni producernek, aki, tegyük hozzá a teljesség kedvéért, reggae-kategóriában nyerte 2005-ben. A lemez amúgy tök átlagosan szól; mármint “jól” persze, de semmi extra. Számomra sokkal izgalmasabb, hogy úgy tudták integrálni a Led Zeppelin nagyívű hard rockjából az őket érdeklő részeket, hogy azok legtöbbször tök jól működnek az anyag amúgy egyszerűbb, célratörőbb keretében. Ennyiből a Kickout Anna Calvi és a Smith Westerns idei lemezei mellé helyezhető: mindhárom olyan hagyományt próbál új formában életre kelteni, amelyre már rég legyintett a világ, mondván: giccses, dagályos, meg tudom is én mi – és legfeljebb ironikusan illett hivatkozni rá.

Az Irie Rocktrio talált tehát egy magyar viszonylatban eredeti hangot, maguk a dalok azonban még hagynak kívánnivalót maguk után. A címadó Kickoutot még elviszi a pofátlanul odacsapott Zeppelin-riff; a már említett Rock And Roll Princess-szerű bugikat pedig mindig könnyű kiemelni potenciális slágernek, még ha ennek nincs is olyan fogós refrénje, mint mondjuk az említett Subways Rock And Roll Queenjének – nem igaz, hogy ilyet csak innen nyugatra lehetne kitalálni. A Kickout dalai egyszerűen túl hosszúak, így elúszik bennük a lendület, és nem igazán akadnak olyan tetőpontok, mint az amúgy közel sem zseniális Subwaysnél: amikor zsigerből bele lehetne vonyítani a mikrofonba; ráadásul hiányoznak a fogós refrének is. Ha mégis összehoznak egy ilyen helyzetet, mint mondjuk a Motorcycle Baby-ben, amibe legszívesebben beleordítanék egy hatalmas kórust, akkor pedig rögtön visszavesznek riffelgetős középtempóba, ahelyett, hogy felrúgnák az erősítőt. Ebből a szempontból a Lili című, dallamos pop-rockból rockballadába torkolló dal jelenti a lemez mélypontját – nem elvitatva, hogy itt végre van tényleg fogós énekdallam. A Smith Westernsnek éppen azzal sikerült kikerülnie, hogy giccsbe csússzon át, hogy nem csak úgy egymás mellé pakolta, hanem szintetizálta a Beatles popját és a nagyívű glames gitárokat; sőt a már említett címadó dalban az Irie Rocktrio is hasonlót csinált. A Lili hatásvadász építkezése ezzel szemben azt mutatja meg, mivel kell vigyázni. A lemez minden hibája ellenére én örülök a zenekarnak, és remélem, a következő dalukat már valami sörreklámból fogom megismerni. C+ (LÁ)

Intim Torna Illegál: Cirkusz

A Quarton is jól nyomon követett keletkezéstörténetű Intim Torna Illegál tagsága alig több mint egy évvel az után, hogy faképnél hagyta a Kistehént, máris első nagylemezével jelentkezik. A gyorsaság nyilvánvalóan köszönhető annak, hogy a fiúk a zenekar megalapításakor már összeszokott csapatnak számítottak, a friss formációban rejlő új lehetőségek, utak pedig kellően felszabadították energiáikat. Ha előző együttesükétől gyökeresen más irányról nem is beszélhetünk, a Kollár-Klemenczcel való munkáikhoz képest a Cirkuszról az umca-umca javarészt leolvadt, és helyette az egyszerű, lendületes, gitárvezérelt rocké lett a főszerep. Maradt azért benne persze így is hopplá-hé és mulatós elem (főleg az Így a jóban és a Hipnotizőr királyban); míg itt-ott, ahogyan azt az áprilisi ep-nél is megjegyeztük, találni némi punkos és skás hevületet, így egy-két merengősebb számtól eltekintve a teljes album egyazon gyors tempóban pörög végig. Néhány dalban egészen jó refrént és hozzá tartozó dallamot csíphetünk el, míg a Test vagyok címűben és a Mikrobákban picit melankolikus, de feszült, tök jó kis húzást érezhetünk – ezeken túl azonban különleges vagy kimondottan megkapó zenei ötletekkel és témákkal nemigen futhatunk össze.

Mindezekhez az alapokhoz pedig erős szövegközpontúság társul, helyenként aranyos és vicces, sok esetben azonban inkább túlgondolt, eltávolító, sőt ciki létösszegző mondatokkal. Az Ébressz felben például a “minél lejjebről indulsz el, annál feljebb repülhetsz fel” sor biztosan iróniaként is olvasható – csak hát ugye mi nem olvasható annak, szóval ezt inkább könyveljük el simán csak rossz próbálkozásnak. A mélypont azonban mégiscsak a Kedvenc mindenem a biciklim, ami tényleg a bringákról szól, és tényleg egy rossz szám, a szó minden értelmében. (Bár ha a tagok a rózsakeresztes evangéliumi biciklisták páholyának tagjai, akkor ez a dal akár jópofa is lehet!)

Így épül itt fel tehát az a kilencvenes évek óta szinte változatlan formában élő, jellemzően magyar gitárpop-hangzás, amiben ma már igazán nagyot kell gurítani, máskülönben az adott előadó még a nemzeti együttműködés rendszerében gondolkodókból is képes lesz előhozni a magyarellenességet, és akkor nem marad neki más, csak a bölcsészbulik közönsége. Ez a nagyot gurítás ezúttal tehát elmaradt, holott amúgy tényleg nincs nagy baj a lemezzel; gondolom, mozgalmasak a koncertek és ott a számok is kimondottan jól szólhatnak. Ám ha tartjuk magunkat ahhoz, hogy a hazai lemezek is ugyanazon mérce szerint méressenek meg, mint a külföldiek, akkor a Cirkusz semmiképp nem több, mint egy C+. (GE)

Mantra Porno: Kérek lakást

Ez az együttes már egy évtizede létezik, és ha jól vettem ki, akkor nagyjából a dobos Zolnai Márton jelenti az állandóságot a tagságon belül, és csak az énekesnői poszton vagy hatan megfordultak már. A Mantra Porno ugyan már a 21. században indult, mégis egyértelműen a kilencvenes évek terméke: zenéjében kezdettől fogva a breakbeat alapú tánczenék, a triphop és az acid jazz keveredtek, és ráadásul az első lemezének az volt a címe, hogy Ganja Police. Ezek után nehéz nem az Anima Sound Systemre asszociálni, és az tovább erősíti a párhuzamot, hogy az évtized közepén a Mantra Porno nyitott a direktebb elektronika felé: Disco Galaxy című száma már egyértelmű elektropop-hatásokat felmutatva lett sláger egyformán a Viván és az MR2-n. Nem nagy bátorság kijelenteni, hogy ha egy együttes ennyire nélkülözi az állandóságot, akkor saját karaktere is nehezen lesz: tavaly nyáron játszott a Mantra Porno az MR2 Akusztikban, és Zolnai Mártonon kívül senkit sem találtam meg az ott szereplő zenészek közül az együttes legfrissebb fotóin; ráadásul ott valami jazzes háttérzenét játszottak, amelyből az új lemezen megint csak kevés marad. Lehet erre azt mondani, hogy milyen sokoldalú a Mantra Porno – másfelől viszont itt van egy együttes, amely tíz év alatt sem tudott saját, markáns zenei világot kialakítani (ebben persze az állandó tagcserék is szerepet játszottak).

Most végre kísérletet tesz rá, és ugyan a Kérek lakást című lemezen három énekesnő is feltűnik, érződik a Mantra Porno törekvése arra, hogy a dalformán belül maradjon; az albumot minden eddiginél populárisabbnak szánták, és vannak már magyar nyelvű dalok is. Egyes számokban aránylag ügyesen keverednek a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli magyar alterpop hagyományok az elektronikával (Űrpásztorlány, Isten férfi), és a szándékosan bugyuta szövegű címadó szám is biztos sokaknak belemászik majd a fülébe, bár az is biztos, hogy legalább ennyien a falra fognak mászni tőle. A hangszereléssel viszont több a gond. Manapság ugyan újra reneszánsza van “a breakbeates ritmusokat tolunk rockos hangzású zene alá” hozzáállásnak – de ha mondjuk meghallgatjuk a Nero dubstepen átszűrt, bivalybaszó alapjait, és aztán bármelyik számot a Kérek lakástról, nyilvánvaló lesz, hogy utóbbi még valahol a Freestylers környékén keresi a receptet.

De nem is kell olyan messzire menni, elég csak a szomszédba, Ausztriába, az egyedüli országba a miénken kívül, ahol ennyire masszív nujazz-downtempo-breakbeat vagy milyen színtér települt rá az “undergroundra”; nem lehet nem a Sofa Surfersre, illetve a Singas Projectre vagy a Barabás Lőrinc Eklektricre asszociálni a lemez legbosszantóbb számáról, az angol nyelvű ragga-betéttel súlyosbított Valamiről, amely ráadásul két verzióban is hallható a lemezen. (De ha már Ausztria és breakbeat, sőt, bigbeat: itt van egy zenekar, amely még egyértelműbben ragadt 1997-ben, viszont nem is akar egy fenékkel három lovat megülni). Sőt, a sokat sejtetően induló Xsual Fantasyt is gyakorlatilag kiheréli a finomkodó, abszolút oda nem illő ének – én ezt is a jazzkonzi számlájára írom. Vagyis lehet értékelni, hogy a Mantra Porno helyenként próbál valami szellemeset csinálni, de mégis olyan a lemez, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar futballistái, akiket azzal volt szokás mentegetni, hogy “a közeg” az, ami visszahúzza őket. C (IB)

Psycho Mutants: Tango With Me

A pécsi Psycho Mutants elsősorban remek koncertzenekarként vált ismertté, három évvel ezelőtt mi is a Sziget egyik legjobb produkciójának tituláltuk letaglózóan energikus fellépésüket – a Ghost City névre keresztelt bemutatkozó nagylemez viszont már korántsem volt ennyire egyértelműen jó. Sokáig úgy tűnt, egyáltalán nem lesz folytatás, hiszen a második album felvételeinek kellős közepén a tagság úgy döntött, határozatlan időre felfüggeszti működését; azonban tavaly nyáron a Kino Café bezárásának apropóján újra színpadra léptek, mostanra pedig el is készült az eredetileg Raw munkacímmel futó új anyag, a többek közt Yann Tiersen és az Inspector Cluzo mellől is ismert belga Stephane Kraemer produceri közreműködésével.

A Tango With Me első hallgatásakor pontosan ugyanazok a problémák jönnek szembe, mint az első albumnál; ami koncertkörülmények között működik, lemezen erőtlennek, néhol kifejezetten enerváltnak hat. A színpadi produkcióba kétségkívül szívét-lelkét beleadó, erőteljes orgánumú frontember, Karnics Zoltán hangjáról most leginkább egy fáradtabb Kiss Tibi juthat az eszünkbe – a gyakran igazságtalanul citált Quimby-párhuzam annyiban mindenképpen megállja a helyét, hogy mindkét zenekar klasszisokkal erősebb élőben -; a hazai alternatív színtér által valamiért rendkívüli módon kedvelt vadnyugati countrys tematika ezúttal is rányomja a bélyegét a hangulatra, valamint a trombitával, tangóharmonikával megbolondított – egyébként profi – hangszerelésre.

Ez önmagában még nem lenne baj, ha lennének megjegyezhető dalok a lemezen, azok viszont hiányoznak. A Psycho Mutants esetében megfordulni látszik az általános tendencia, miszerint a zenekarok nagy része a stúdióban finomra csiszolt szerzeményeket próbálja élőben is elfogadhatóan megszólaló formába önteni: a Tango With Me gyakorlatilag egy koncert lemezverziója, csupa olyan számmal, amikre kétségtelenül teltházas klubok és fesztiválszínpadok közönsége fog egyszerre ugrálni, otthon viszont a légynek sem ártanak. Persze felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben szükséges-e egyáltalán a klasszikus kritikai terminológia és valamiféle formális értékelési rendszer alkalmazása, hiszen egy-egy jól sikerült koncert után valóban nagyszerű szuvenírként funkcionál majd ez a lemez, nekünk mégis meg kell próbálnunk, úgyhogy sajnos csak C+. (SZB)

Copy Con: Irónia

Jó néhány év eltelt már azóta, hogy megjelent a színen “Szolnok válasza Kingstonra”, úgyhogy már mindenki, akit egyáltalán érdekel, megszokhatta, hogy van egy srác, aki magyarul raggázik, nahát, hurrá. Tehát ennek a harmadik lemeznek már tényleg valami saját arcot kellene mutatnia, de legalább jó, megjegyezhető számokat illene tartalmaznia. Ehhez képest 15 darab jellegtelen stílusgyakorlat sorakozik itt egymás után, amikről tényleg semmit nem lehet elmondani azon kívül, hogy az egyik lágy reggae, a másik dancehall, a harmadik rekedtesen kajabálós raggázást tartalmaz (persze hogy ezek a legjobbak), illetve van néhány jazzy-funky darab szívfájdítóan borzalmas szaxofonnal. Önmagában egyik sem bánt nagyon, egyben hallgatva viszont roppant fárasztó ez a lemez, sokkal többnek tűnik 50 percnél. Ha valaki ez alapján képzeli el a jamaicai zenét, az tényleg azt fogja gondolni, hogy teljesen változatlan, érdektelen, arctalan sémákon kívül semmi nincs benne már évtizedek óta, pedig van ám.

Ezek után a szövegek adhatnának legalább valami sajátosságot a számoknak, de ezek meg sorra beleesnek a magyar popszövegírás nagyjából összes csapdájába: értelmetlen mondatrészek, amiknek az az egyetlen funkciója, hogy kijöjjön valami rímszerűség; prozódiai hibák garmadája; nevetséges nagyotmondások, kínos költőieskedés stb. “Szolnoki kövek, hallgatnak némán / lesütik szemüket, nem néznek már rám / De imát mondanak értem, ha hazatérek” – Adamis Anna, hol vagy ilyenkor? C- (RA)

Mohácsy Albert: Lili dalai

Mohácsy Albert bőgős régóta aktív tagja a magyar folk- és népzenei életnek, nem csoda hát, hogy igen szép válogatottat gyűjtött maga köré ezen a lemezen: a MagyarVista Social Club tagjaként egy vagy több számban énekel vagy zenél Ágoston Béla, Borbély Mihály, Kovács Ferenc, Majorosi Marianna, Sipeki Zoltán, Szalóki Ági, Tűzkő Csaba – hogy csak néhány nevet említsünk a legismertebbek közül. (A MagyarVista Social Club amúgy akkor is egy kicsit szerencsétlen név, ha tudjuk, hogy van egy Magyarvista nevű kalotaszegi falu.) A rengeteg együttműködő ellenére nagyon személyes a Szomorúlemez alcímű album: Mohácsy csak a képzeletében létező, meg nem született lányához, Lilihez írt dalait tartalmazza – bár a kísérőfüzet azért megnyugtat, hogy időközben megszületett fia, Lőrinc.

A Lili dalai a “népzene találkozása más műfajokkal” nagy és tiszteletre méltó hagyományát két kisebb jelentőségűnek tűnő, de izgalmas dologal bővíti. Egyrészt azzal, hogy a népzene mellett nemcsak a jazz (hol könnyed, olykor egyenesen kávéházi, hol szabadabb kamarajazz formájában) és finoman, néha csak jelzések erejéig a rock formanyelve jelenik meg, hanem több számban a latin tánczenéké is: ez ritkaságnak számít, és a Santana közhelyes pillanatait idéző, nyitó Kicsi vagyokot leszámítva igazán jól sikerült összehozni az ismerősebb összetevőkkel. (A Megmenekszelben Kovács Ferenc trombitája például parádés.) Másrészt azzal, ahogy Mohácsy Albert vezetőként, zenei rendezőként az éneket kezeli: a képzett, szép hangú énekesnők mellé, de azt is mondhatjuk, hogy velük szembe férfihangként Németh Ferenc dörmögős, sokkal közvetlenebb megszólalását állítja; ez nemcsak izgalmas kontrasztot eredményez, de Németh Ferenc énekének személyességét is kiemeli – olyannyira, hogy először azt gondoltam, hogy maga Mohácsy énekel. Így lesz jóval emberközelibb a szépen, profin és szellemesen, de alapjában azért egy jól kidolgozott hagyományt követő zene.

Ezért mindenképpen ajánlott a Lili dalai, még ha egyébként több helyen bele is tudok azért kötni. A Sehol sem találom búsongó (és ezt ivászatba fojtó) népdalának találkozása a reggae-vel a lemez egyik csúcspontja lehetne, csak bosszantóan szétesik a hangzás, ezért ez egy elszalasztott lehetőség marad. Továbbá sokadszori hallgatásra is úgy érzem, hogy kilóg az a két szám, amiben Galkó Balázs mondja a szöveget, illetve az instrumentális darabok sem tűnnek igazán a lemez szerves részeinek. B (RA)

Grand Mexican Warlock: Aeons

A végére ugorva: a Turbo után itt egy újabb magyar zenekar, amelyik a Mars Volta és a kilencvenes évek rockjának szűrőjén át, a maga polírozott, “igényes” és mértéktartó módján jutott el a progresszív rockig: a Grand Mexican Warlock mind tagságát, mind bemutatkozó lemezének céljait tekintve ambiciózus: az Esclin Syndo, Subscribe, Shell Beach, Idoru, Jazzékiel, My Small Community együttesek tagjai alkotják; az Aeons pedig egy jövőbelátó boszorkány “viharos életéről” szóló konceptlemez.

Az Aeons több mint hetven perce tömény giccs: ez önmagában nem hiba, hiszen a GMW által választott műfajból és koncepcióból adódik. A dalok további alegységekre oszlanak: kiszámított váltások és billentyűs betétek, orgona- és gitárfutamok, néhol vonósok, tuba vagy bendzsó; epikusnak szánt, de inkább grunge-osan hisztérikus énektémák tagolják a lemezt; sőt, a Dawn nyitányában a nyolcvanas évekbeli progresszív szintijei is megjelennek. Mindez olvasva izgalmasan hangozhat (már akinek), de a valóságban erőltetett és kimerítő. Az Aeons tömény giccsfaktorát az unalom teszi hibává: ki van centizve minden mozzanata, ugyanakkor nélkülöz bármiféle zenei és érzelmi szélsőséget (bár a rángatózó fals ének végülis szélsőség). Kétségtelen, hogy a tagok mind értenek a hangszereikhez és meg is tanulták a műfaj szabályait – ez azonban nem elég, ha néhány egészen jól eltalált pillanaton (pl. a Constellations gazdag hangképein, vagy a Dusk csilingelő elektronikájának és lehangolt, nyers gitárjainak izgalmas ellentétén) túl egy énektéma sem marad meg utólag az ember fejében. Amikor pedig jön egy jó ötlet, mint amilyen a lemezt nyitó Dawn végén a kórus, annak annyira erőtlen a megvalósítása, hogy bosszantó a kihagyott lehetőség. Ráadásul amikor a lemezből még több mint félóra van hátra, akkor már épp több mint félórája megy.

A Grand Mexican Warlock bemutatkozó albumának apró részletei tehát súlytalan masszát alkotnak: túl sok bennük a számítás és kevés az intuíció – a pszichedelikus tojásokat, űrt, ősbarlangot, medúzákat rejtő szép bookleten túl igazi pszichedélia sem szorult a zenébe, csak bántó modorosság. C (PK)

Peacetones: Forsalia

A Peacetones 2006-ban alakult, a jelenlegi felállás pedig 2009 őszén jött össze; több tehetségkutatón is sikerrel szerepelt a zenekar, valamint felvett annyi demót, ep-t, hogy az első nagylemezhez alig kellett új dalokat írni. Két komoly probléma van a Forsaliával. Az egyik az, hogy egyetlen pillanatra sem szűnt meg az az érzésem, hogy én ezeket a témákat már valahol hallottam; a másik pedig az, hogy a Peacetones pontosan beletalált abba az undorító, ragadós posványba, amit úgy hívnak, hogy igényes rockzene. A budapesti együttes olyan zenekarokat idéz meg, mint a Pearl Jam, a Red Hot Chili Peppers, az Incubus; felbukkan a Live- vagy Creed-féle puha rokkolás is; egyetlen alkalommal pedig a Toolt juttatta eszembe a basszusjáték – ettől az egész olyan lesz, mint egy idézetgyűjtemény, leginkább a kilencvenes évekből.

Aztán megjelennek mindenféle visszataszító hangszerek, mint például a cselló, a hegedű és a trombita, amik ebben a puha rockvilágban csak arra jók, hogy émelyítővé tegyék a zenét – az igényesség jegyében. A Peacetones utolsó kellemetlen dobása pedig a hangszeres pilinckázás, a basszuskiállások és a maszatolás a gitáreffektekkel. Az egész pedig olyan, mintha a Sziget első, kora délutáni sávjában fellépő zenekart hallgatnék, vagy egy félkomoly feldolgozás-együttest, ami egy háromcsillagos balatoni szálloda teraszán aláfestést játszik a naplementéhez. Ettől függetlenül lehet, hogy a pinceklubokban nem öngyilkosság belefutni a Peacetonesba, mondjuk hétfő este, mert háttérzenének beválhat, valamint van egy-két pörgősebb szám is, például a Sounds Like Hit. C (AP)

Miluman: Miluman ep

A Miluman Szarvas Dávid zenekara, akit legtöbben a Zuboly legújabb felállásából ismerhetnek – feltehetően ennek köszönhető, hogy Ágoson Béla és DJ Snare is vendégszerepel egy-egy számban. A bemutatkozó ep alapjában bulis jazzy-funky, ami egyszer jazzes hiphop felé fordul, egyszer pedig drumandbassbe, amit a refrénben rockos gitárok egészítenek ki; a végére meg egy rövid, jóleső hülyéskedés jutott. Nyilván kategóriákkal jobb, mint mondjuk a Back II Black, de ettől még valami karaktert csak Szarvas Dávis kissé reszelős énekbeszéde mutat fel, a többi rendesen összerakott iparosmunka. Egyszer mondjuk érdemes meghallgatni itt, de egyelőre nem ígér többet, mint hogy a Milumanből egyszer egy jó kis bulizenekar lesz majd. C+ (RA)