Szabó Sz. Csaba – 2010.10.05. – http://quart.hu/cikk.php?id=5509

Tizenkét év után újra Budapesten játszott a heavy metal rozzant keresztapja, akinek az életművéből művészet lenne rossz koncertet kihozni. Most sem sikerült, noha az elején még volt, aki perecet evett.

Aki nem szereti az olyan típusú kritikákat, amelyekben a szerző a saját, senkit nem érdeklő magánéletével traktálja az olvasót, komoly arccal magyarázkodik, valamint úgy hisztizik, mint egy gyakorlott kommentelő, az nyugodtan ugorja át az első bekezdést. Ígérem, a későbbiekben összefoglalom Ozzy karrierjének főbb állomásait, leírom, hogy mi is az a Black Sabbath, sőt, talán még magára a koncertre is rátérek. Mindenesetre az esti produkció előtt legalább három dologban teljesen biztos voltam, úgyismint; a koncert este kilenc előtt nem kezdődik el (egy bennfentesnek tűnő információ alapján); nem lesznek annyira sokan, hogy ne tudjam legalább az ötödik sorig előreverekedni magam; valamint, hogy szemkápráztató látványban lesz részem, hisz Ozzy szokásához híven óriási technikával, gigantikus diszletekkel, video és fénytechnikával lép szinpadra, felvonultatja az összes ördögöt és angyalt, rémet és szellemet akik szóló lemezei visszatérő szereplői és megihletik, vagy rákényszeritik arra a félelmetes örjöngésre ami koncertjeinek felfokozott hangulatát okozza és felejthetetlen élmény azoknak akik részt vehetnek rajta.

Én például nagyon kíváncsi lettem volna az összes rémekre és szellemekre (bár sajnos gyanítom, hogy ezek csak úgy metaforikusan, és nem látványelemként lettek volna felvonultatva), de bőven megelégedtem volna egy kivetítővel is, amin néha mutatják a zenekart, valami pszichedelikus izét, vagy legalább Aleister Crowley és Sharon Osbourne arcképeit felváltva. Ehhez a képest a koncert persze, hogy elkezdődött már kilenc előtt, így – ha minden igaz – többek közt a Bark At The Moonról kapásból le is maradtam; a jegyem pedig ülőhelyre szólt, baloldalra, nagyjából másfél kilométerre a színpadtól; a távolban fények villogtak és szólt valami zene, két sorral arrébb egy középkorú illető pedig perecet evett. Sok minden jutott akkor eszembe, de az, hogy heavy metal, speciel pont nem. Nagyon nehezen ocsúdtam a sokkból, sőt, igazából a Fairies Wear Boots volt az a szám (a Black Sabbath együttes történelmi jelentőségű lemezéről, a Paranoidról), ami rádöbbentett, hogy pontosan milyen koncerten is vagyok és miért, és hogy amit látok (vagy látni vélek), az egyáltalán nem rossz; hiszen hogy is lehetne rossz a Fairies Wear Boots?! Addig persze már lement a Mr. Crowley is, meg talán még valami.

A stadionrock-koncerteken gyakorlatilag kötelező látványelemként funkcionáló, nagyjából harmincöt darab erősítőn és a dobos mögé függesztett, teljesen funkciótlan gongon kívül gigantikus díszletekben és óriási technikában nem bővelkedett a színpadkép, sőt, hát végső soron színpadkép sem volt, úgy egyáltalán. Csak az egyszerű fekete hosszú ujjú pólót viselő, és – legalábbis a távoli horizonton – egészen fittnek és fiatalosnak tetsző Ozzy, illetve az elmúlt pár évben teljesen lecserélődött, jelenleg úgy harmincas átlagéletkorú zenekara. Innen két tagot emeljünk most ki; az egyik a szintis, Adam Wakeman, őt azért, mert Rick Wakeman (1955 után születetteknek: Yes együttes) fia, a másik pedig a görög születésű gitáros, Gus G, akinek nem akárkit kell pótolnia. Az előemberszerű, bárdolatlan déli tuskó szerepét nagyszerűen alakító Zakk Wylde, aki mellesleg korunk egyik legkarakteresebb metálgitárosa és dalszerzője, több mint húsz évig volt Ozzy jobbkeze (emlékezzünk: Randy Rhoadsnak csak három év jutott), és gyakorlatilag elválaszthatatlannak tűnt a produkciótól, ám tavaly kurtán-furcsán ki lett rúgva az énekes mögül. Gus G azonban derekasan helytállt; első hallásra ő egy afféle klasszikus virtuóz-gitárhős iskolát képvisel, szemben az ún. varacskos riffelésben erős elődjével, de ettől függetlenül korrektül el lett játszva minden riff és szóló, mi több, Wylde jellegzetes mozgáskultúrájának bizonyos elemeit is sikerült átmentenie, így aztán tényleg nem lehetett az embernek semmilyen hiányérzete.

A két gitáros (illetve a néha ugyancsak gitárt ragadó Wakeman – remélem jól láttam, és tényleg ő volt) egyébként is végig pörgött, rohangált, és rázta a fejét, Ozzy pedig, mint a vihar szeme, jobbára csak állt középen, és egészen pontosan két dologra volt képes. Ebből az egyik a fej fölött tapsolás, a másik pedig a mikrofonba kapaszkodás (illetve van egy harmadik is, az idióta szökdécselés), de ezeket olyannyira jól csinálta, hogy talán nem véletlenül jutott róla eszembe egy másik híres és nemkülönben karizmatikus angol frontember. Gyakori vád, hogy a saját életét gyakorlatilag csodálatos módon túlélő, nagymamásan csoszogó-motyogó Ozzy nincs formában, pedig az ő egyik titka pont ebben rejlik; hogy nem volt igazán formában soha. Nem volt formában (sőt, magánál sem) mikor a hetvenes években felénekelt a heavy metal történetének tíz legfontosabb lemezéből legalább hatot, és főleg nem volt formában a nyolcvanas évek elején, kövéren, szőkén és teljesen szétcsúszva, mikor galambok fejét harapta le fontos lemezipari figurákkal folytatott tárgyalások közben, és karrierje talán legragyogóbb albumait készítette. Ozzynak egyszerűen nincs honnan és miből szétesnie. Görnyedten totyog jobbra-balra, mint aki nem tudja, hol van; na és?! Ő a Sötétség Hercege, és nem pedig valami fiatalos tornatanár. Ugyanígy a hangja sem kopott semmit, hisz olyan – legalábbis a szó, nos, zenei értelmében – nem volt neki sohasem. Jellegzetesen elnyújtott siránkozása és okkult színezetű dallammenetei még mindig emblematikusak, és mikor énekel, az minden tökéletlensége ellenére is maga a lúdbőröztető heavy metal.

Ahogy egyébként maga a koncert is az, bár tökéletlenségek itt is akadnak bőséggel. A hangzás néha egészen borzasztó, a gitár sípol, a dob puffog, a hangkép pedig gyakran a darabjaira esik, ki tudja miért. Például a nyolcvanas évek egy elég szomorú korszakát egészen vállalhatóan idéző Shot In The Dark alatt Ozzy hangja váratlanul érthetetlenül hangos lesz (ezt a mutatvány a későbbiekben sikerül még párszor eljátszani), a basszusgitár eltűnik, és az egészből csak valami bosszantó karaoke sül ki, amiben az egyetlen pozitívum, hogy a szintit legalább lehet hallani, mert amúgy nem nagyon. Ezenkívül aztán van olyan is, mikor a frontember előre felvett vokálokra (vagy Wakeman-re? Sajnos őt továbbra sem látom) énekel rá, és ilyenkor tényleg annyira hamis, hogy az már alkalmasint tőle is túlzás.

A program viszont erős; persze, hogy az, hisz emberpróbáló feladat lett volna akárcsak egy közepes szelekciót összehozni Ozzy életművéből. Igaz, ebből az is következik, hogy a titkon remélt, de kimaradt favoritok számosak; én például egészen a koncert végégig számítottam a War Pigsre, ám hiába. Bölcs belátásról tanúskodik, hogy a zenekar egyáltalán nem erőlteti a tavalyi albumot, sőt, igazából az elmúlt majd’ húsz év termését se nagyon; a műsor alapvetően a karrier két kommercionálisan legsikeresebb albumára, a debütáló Blizzard Of Ozzra illetve a No More Tearsre épül. Előbbiről a Suicide Solution és a tényleg egészen fékevesztett Crazy Train a csúcspontok, utóbbiról meg természetesen a két szentimentális, öngyújtós ballada, a Road To Nowhere és a Mama I’m Coming Home – ez már a ráadásban szól, egészen jól elsült közönségénekeltetéssel. Van aztán persze hosszas gitár- és dobszóló, aminek kettős funkciója van; a frontember közben kimehet pihenni, én pedig vécére. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy ebből bontakozik az este tényleg messze legjobb száma, az Iron Man, ami érdekes módon sokkal frissebbnek, keményebbnek és fenyegetőbbnek hangzik a tíz-húsz évvel fiatalabb, ám a nosztalgia-faktortól mégis jobban függő szólódaloknál.

A zárószám természetesen a Paranoid, ezen a ponton már senki nem fogyaszt perecet, az ülőszektor is egy emberként ugrál, én közben pedig azon gondolkozom, hogy mit is adott nekem az, hogy másodszor (és alighanem utoljára) láthattam a heavy metal rozzant keresztapját, aki eljátszotta legnagyobb slágerei egy részét, az őrült rock’n’roll-cirkuszt úgy képzeli, hogy bizonyos időközönkét slaggal locsolja a közönséget, a dalok között pedig négy szót ismételget, melyekből az egyik a fuck. Bár a válaszról fogalmam sincs, de azért örülök, hogy láthattam.