Dankó Gergő | Lang Ádám | Puskár Krisztián | Rónai András | Szabó Sz. Csaba – 2010.10.25. – http://quart.hu/cikk.php?id=5589

Bryan Ferry új lemezén visszatér a hajnali dekadens diszkó, de bölcsen. Az Egy Kiss Erzsi Zene szórakoztató és szellemes, viszont. A magyar Rákosi továbbra is bunkó, de nem előre lépett; a skót Phantom Band lemezében benne van egy mestermű lehetősége. Egy rejtély is jutott eheti újdonságértesítőnkbe: vajon miért ősszel jelent meg El Guincho nyári lemeze?

Bryan Ferry: Olympia

B+

Várakozások: A kétezres évek fordulópontjaira és néhány történésére koncentrálva: a borostásabbra vett és kifejezetten jó Frantic (2002), valamint a tematikájában egységesebb, ám jóval felemásabb Dylanesque (2007) után – illetve valójában már közben is – sok szó esett arról, hogy Bryan Ferry és a Roxy Music új lemezt vesz fel együtt (az utolsó az Avalon volt 1982-ben). Ebből végül nem lett semmi, a Roxy Music kilenc évvel ezelőtti összeállása óta, ha nem is egyfolytában, de azért koncertezik (mi a nyáron láttuk), Ferry meg elkészítette tizenharmadik lemezét, méghozzá többnyire saját szerzeményekkel (merthogy Ferry történeti repertoárjának igen nagy hányadát feldolgozások teszik ki, ugye). A külsőségekből és felhajtásból ítélve az Olympia egy olyan hőskort hívatott megidézni, amelyben ismét Ferry a lírai és dekadens szerelem esendő istene, illetve amelyen ilyen vagy olyan formában a Roxy Music jelentős hányada szerepel (bár utóbbi Bryan Ferry szólóanyagainak túlnyomó többségén azért megtörténik, pl. Eno vendégszereplése sem ritka). Az Olympia borítóján mindenesetre nem Bryan Ferry (ilyenre eddig csak kétszer volt példa), hanem – mintegy a Roxy Music borítóira utalva – egy modell, Kate Moss látható, egyszerre csillogó és csöpögő körítéssel, amely a korábbi eleganciát simán csak csúnyasággal váltja fel. Ennyit a külsőségekről.

Eredmény: A True To Life puha szintetizátoros kezdésére rímelő, lemezt nyitó You Can Dance, illetve kezdősorai (“In a discotheque at dawn that’s when it came to me / I’d been raving through the night looking for some company”) az Avalon, a Boys And Girls és a Bete Noire lírai/klubos soul vonalán helyezi el az Olympiát. A lemez zenei és tematikus választásait jól jellemzi egyébként, hogy rajta az egyik feldolgozás bár a Traffic zenekar No Face, No Name, No Number című folkrockja a hatvanas évek végéről, annak hangszerelése egyértelműen a nyolcvanas évekbeli Ferryt hozza vissza mégis. Az indító You Can Dance tehát semmivel sem rosszabb, mint Ferry legjobb klubslágerei, a lemez legerősebb dalai pedig azok, amelyeket Ferry egyedül írt. Ilyen a dubos lüktetésű és billentyű vezette, megrázó mélységű Reason Or Rhyme, illetve a szintén zongoraalapú Me Oh My. Ebbe az egyszerre nagyszabású és érzékeny világba illeszkedik egy másik (és saját jogon erős) feldolgozás, a Tim Buckley-féle Song To The Siren is. A Roxy Music tagjai és a híres vendégek inkább csak beköszönnek és asszisztálnak: Andy MacKay jellegzetes oboajátékát, a Scissor Sisters grandiózus vokáljait és puha zakatolását adja a Heartache By Numbers című dalhoz, David Gilmour szólózik (Me Oh My), Phil Manzanera pedig társszerzője az Olympia legrosszabb, Ode To Olympia című darabjának – ott a női vokálok nem díszítenek, hanem nyivákolnak, a pattogó/csattogó basszussal (amelyet Ferry maga játszik) kölcsönhatásban a gejl majdnem ki is csapja a biztosítékot. És épp azért, mert a lemez amúgy kifejezetten arányos és visszafogott. Hasonlóképp: bár nem zavaró, inkább csak felesleges az a zizegő, és ebben a közegben modernkedésnek ható elektronika is, amit a Groove Armada tesz hozzá a Shameless egyébként remek és kellemesen régimódi diszkójához. Összességében az Olympia (a két fenti szépséghibájával együtt is) egységes és jó, ráadásul többszöri hallgatásra egyre jobb lemez, amelyen Bryan Ferry nem tesz többet, minthogy régi, és egy sikeres korszak képében teremti újra önmagát – ám igen nagy bölcsességgel, és itt-ott átlagon felüli ihletettséggel. Ezért a fenti plusz.

Kinek ajánljuk: Aki arra várt, hogy a hajnali diszkó és a teniszklubok bukott istene visszatérjen. (PK)

Egy Kiss Erzsi Zene: Ugató

B

Várakozások: Megalakulása óta követem az Egy Kiss Erzsi Zene pályáját, kezdetben elsősorban a Kampec Dolores-kapcsolat miatt. (Mi, ős-kisserzsisek le is nézzük ám azokat, akik az Erik Sumo Band featjaként ismerték meg az énekesnőt!) Mi több, szeretem is a zenekart, régen több lemezt meg is vettem pénzért, az elmúlt jónéhány évben viszont ez a szeretet leginkább abban nyilvánult meg, hogy egy évben egyszer elmentem koncertre, általában decemberben a Trafóba, az úgyis monumentális szokott lenni – és ez éppen elég volt az EKEZ-ből egy évre. Lemezt már nem nagyon akaródzott vennem, mindjárt el is mondom, hogy miért. Az Ugató egyébként a legutóbbi átalakulás utáni felállás első lemeze, most így néz ki a zenekar: Kiss Erzsi, Szandtner Anna: ének; Bujdosó János: gitár; Vajdovich Árpád: basszusgitár; Németh Csaba: dob. Továbbá vannak vendégfúvósok és hegedű is.

Eredmény: Az Ugató szokás szerint mindenféle műfajú számot tartalmaz: rockos-mulatós umcaca, finomabb sanzon, balkános és magyaros etnorock, filmzenés-jazzes, latinos, dobcentrikus és a Metálka. Ezeket a meglehetősen jól meghatározható műfaji sablonokat egyrészt Kiss Erzsi szellemes, halandzsa (ez a rossz megoldás)  virtuális nyelvű éneke szakítja el a puszta sablonoktól, másrészt a zenekar is elhelyez bennük mindenféle trükköt. Csak ritkábban alkalmaz feltűnősködő váltásokat vagy látványosan műfajidegen beemeléseket – ezek talán a leginkább megszokott módjai annak, hogy egy előadó jelezze, nem foglya ám ő a stílusnak -, inkább finom elmozdításokat tesz a számokba, például kalandozósabb átvezetéseket vagy éppen egy-egy nem kiszámítható gitárhangzást (néha mintha az alapító Hajnóczy Csaba játékát és hangzását is megidéznék, nem tudom, hogy szándékosan-e). Szellemes és szórakoztató tehát a lemez, sokszor vicces. Bizonyos értelemben szerethető is – csak hát itt jön az, hogy miért elég nekem egyszer egy évben az Egy Kiss Erzsi Zene. A “virtuális világzene” megjelölés, amit kitaláltak magukra, azt is jelenti, hogy a zenekar mindentől megtart egy lépésnyi távolságot; bebújik ebbe vagy abba a jelmezbe, majd szellemesen kikacsint, hogy én csak belebújtam ebbe. Az EKEZ identitása mintha nem abban volna tetten érhető, hogy milyen zenét játszik, hanem abban a gondolkodásmódban, ami szerint ezt megvariálja (mondom, ügyesen és szórakoztatóan, és egyébként felismerhető is, hogy igen, ez egy jellegzetes megoldás volt tőlük). Ezzel viszont azt is megakadályozza, hogy igazán, mondjuk érzelmileg, hosszú távon kapcsolódni tudjak a zenéhez. Jó hallgatni egy darabig, de aztán elkezd hiányozni valami; vagyis igazából nem dalok ezek, hanem csak számok, még ha tök jók is. Erősíti ezt a hatást Kiss Erzsi virtuális nyelve is: hiába, hogy elvben ez sokkal hajlékonyabban tudja követni az éppen aktuális műfaj igényeit, mégis egysíkúbb, mintha “szimpla” magyar nyelvű szöveg lenne: persze hogy nem “ugyanaz a halandzsa” mindegyik, de ugyanúgy nem lehet igazán érzelmi kötődést kialakítani egyik szöveggel sem (ad absurdum együtt énekelni: ez fel sem merül), és ettől sokkal egyformábbnak tűnik, mint valójában. Árulkodó, hogy a Csokidal, egy Bëlga-feldolgozás (a Zsolti a békáról), amiben tehát magyar nyelvű ének van, mennyire kiugrik a lemezről, pedig a hangzást tekintve illene is bele; igaz, az aranyos reggae-t nem variálják meg nagyon, kicsit hosszú is a hat perc. És a végére rakott két remix (Tövisházi Ambrus, Anorganik) sem csak az elektronika miatt nagyon más, mint a korábbiak, hanem azért, mert ezek elfogadnak bizonyos kereteket, és ezeken belül szellemesek (az alkalmazott vicces hangokban vagy strukturális megoldásokban, ahogy például Anorganik késleltetve hozza be a “fátyolos” szintit). Az Egy Kiss Erzsi Zene soha nem akar ennyire belépni egyetlen keretbe sem, ami teljesen elfogadható művészi hitvallás, és még egyszer hangsúlyoznám, hogy jó zenét is eredményez; csak mégsem nyújt (nekem) annyit, hogy az kárpótolna azért, hogy azonosulni tudjak vele.

Kinek ajánljuk: Akinek a szellemesség fontosabb, mint az együtténeklés. (RA)

Rákosi: II.

B-

Várakozások: A Rákosi tavaly megjelent első lemeze egyszerre volt vicces és felkavaró kollázs Jász-Nagykun-Szolnok megye emberrablóiról, gyerekgyilkosairól, alkoholistáiról és mindenféle alja szerzeteiről. A félperces hardcore-punk attakokban elhadart, tárgyilagosságukban geci dalaik rendesen sarokba szorították a hallgatót. “…Mikor ikrei születtek / ‘egy gecibű’ nem lesz két gyerek’ / ezt hangoztatva / mind a kettőt falhoz baszta.” Vagy: “Lent voltunk a híd alatt, suhogott a pálca / nem tudtuk, hogy fölöttünk egy lány van bezárva. / Rázárva az aknatető, betömve a szája. / Egy állatnak volt ő a szexrabszolgája.” Az ilyenek legfeljebb addig viccesek, amíg nem kerül mögéjük egy arc vagy egy megtörtént eset referenciának. Ugyanakkor a szélsőséges megszólalás valahogy ki is játssza a részvétet, így végül jobb híján a röhögés marad. A baráti szórakozásnak induló – kezdetben név nélküli – zenekar már-már ijesztő gerillakoncertjeivel hamar akkora érdeklődést váltott ki punk-körökben, hogy nevet kellett választani, majd az első lemez olyan sikeres lett, hogy két tengeren túli független kiadó (Lengua Armada, Combat Action Tapes) is kiadta azt bakeliten illetve kazettán. Ezen kívül a Maximumrocknroll is terjedelmes interjút közölt a zenekarral, valamint ők nyithattak a Fucked Up 2009-es budapesti koncertje előtt.

Eredmény: A második lemez első hallgatásra alig különbözik az elsőtől. (Mindkettő letölthető a zenekar áldásával, ez az első, ez a második.) Kilenc elsöprő dal, különféle hangmintákkal bő hét percre kiegészítve, mindez leárnyalva valami nyomasztó posztkommunista tónussal. A dalszövegek viszont megváltoztak. Ugyan az első lemezen is volt néhány dal, amelyek nem egy külön esetet írtak le, hanem tágabb perspektívából közelítettek (Jászkunság), vagy megfogalmaztak valamiféle személyes véleményt (Vallás), de ezek egész jól szituálták a többi dalt úgy, hogy még valamiféle – csupán érzelmi szálon tetten érhető – narratíva is felderengett, ami végül az utolsó szám “Anyád!”-ordításában összegződött. Az új lemezen azonban éppen az előző kiegészítő témái lettek dominánsak. Bár érződik a bunkóság szándékoltsága, hogy inkább szócső a zenekar, mintsem a maguk véleményét kiabálnák, mégis beleesnek a punkzenekarok egyik jellegzetes csapdájába, az (ál)demagóg anyázásba, amivel szemben éppen ők nyújtottak alternatívát az olyan tökéletes darabokban, mint a Dobó vagy a Tinána. Habár most is van néhány eltalált szám, mint a Hogy jutottunk idáig? vagy az igazán az intrójával együtt ütő Pusztulunk, gurulunk, ez az album inkább csak a korábbi dalok kiegészítéseként értékelhető, mintsem bármiféle továbblépésként.

Kinek ajánljuk: Az első lemezt – lévén szál cigivel mérhető a hossza – mindenkinek, a másodikat pedig azoknak, akiknek az első nem elég. (LÁ)

The Phantom Band: The Wants

B+

Várakozások: A promófotók tanúsága szerint kipróbált arcokból álló, önmeghatározása szerint proto-robofolkot játszó glasgow-i Phantom Band már az elmúlt évtized eleje óta halad fontolva előre, és több névcsere illetve kis példányszámban forgalmazott kiadvány után jutott el odáig, hogy 2009-ben megjelenhetett első rendes nagylemeze (már a színtérteremtő skót indie-kiadónál, a Chemikal Undergoundnál), a Checkmate Savage. Az albumot összességében szerette a kritika, de többen – mint kiküldött tudósítónk, aki egy ifjú reménységeket felvonultató amszterdami fesztiválon nézte meg a zenekart – nehezményezték, hogy nem kapta meg maradéktalanul azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. A szextett idén, az eddig gyakorlattól eltérően szinte villámptempóban jelentkezett is a folytatással, amit, ahogy mondani szokás, már bizonyos mértékű, sőt, felfokozott várakozások előztek meg.

Eredmény: Kezdjük ott, hogy a lemezen nem sok olyan dolog van, amire egy skót zenekartól számítana a nemzetkarakterológiai közhelyeket a popzenében is kedvelő hallgató, leszámítva talán az akcentust, amit viszont meg én nem hallok. A Phantom Band, legalábbis elsőre, inkább az észak-amerikai kontinens komoly rockhagyományait komoly arccal ápoló, komoly közönségnek szóló, albumcentrikus zenekarok felföldi kiadásának tűnhet (gondoljunk bármelyikre az Arcade Fire-től a Wilcóig húzódó széles skálán), és nem véletlenül. Hosszúak, öt-hét percesek a dalok, sokat merítenek a folkból és jellegzetesen amarikai rockzenékből, lassan és méltóságteljesen bomlanak ki, Rick Anthony szép és kifejező baritonhangján közvetíti a nagy, hullámzó érzéseket stb. Ugyanakkor a produkciónak van egy másik oldala is, ami egyrészt remekül működik együtt ezekkel a hagyományokkal; másrészt viszont egészen új környezetbe helyezi a már említett, ismerős paneleket, és így kiszámíthatatlanná, nyugtalanítóvá és néhol egészen másvilágivá teszi a végeredményt. A Phantom Band ugyanis előszeretettel használ olyan megoldásokat, struktúrákat, amiket leginkább a krautrockhoz (vagy akár az “elektronikus zenéhez”) szoktunk kötni; szeret elszöszmötölni a dalokkal, hosszú időre bele-belefeledkezni valami nem blues-alapú, repetitív témába, bevetni ósdi (évtizedhez konkrétan mégsem köthető) effekteket és szintiket, pulzáló basszusmeneteket, néha egészen váratlanul, máskor pedig konkrétan ezekre felhúzva az adott számot. Az élmény hasonló ahhoz, mint mikor a “rendben van-e az adóbevallásom?”-rock élharcosa, a Wilco talán legnagyszerűbb lemezére harmadik trackként rárakta ezt a számot; tudtuk, hogy valami nem stimmel, és pont ezért kevés dolog okozhatott volna nagyobb örömöt. Jó az is, hogy a Phantom Band nem akar görcsösen és pláne látványosan krautrock-zenekarnak tűnni (például az a bizonyos dobjáték is csak két ízben jelenik meg a lemezen), és nem akar mindenáron csavarni egyet-kettőt a dalokon, hanem inkább úgy tűnik, hogy a végeredmény valami természetes kísérletezőkedvnek és felszabadult játékosságnak köszönhető. Így aztán természetesnek és teljesen magától értetődőnek tűnik az is, hogy például az egészen megindító, régivágású folkdalként (a Will Oldham-, Damien Jurado-vonalon) induló The None Of One hirtelen felgyorsul, majd kavargó szintetizátorok társaságában lövik ki az űrbe; vagy hogy a már-már indusztriálisan komor O refrénjében a korai Eurythmics újhullámos, ám krautrockot is beemelő popzenéjét idézi; valamint az is, hogy a lemezen helyet egy kapott egy tisztán műfaji énekes-dalszerzős, kétperces folkballada is, a Come Away In The Dark. Nem hibátlan lemez a Wants: néhol a repetitív témák egyszerűen unalmasak, a stadionrockos részek pedig túlzottan szentimentálisak, és az is megesik, hogy a fentiek a nagy igyekezetben inkább csak kioltják egymást. Ugyanakkor a Phantom Band egy olyan zenekar, amire tényleg érdemes odafigyelni, és ezúttal érvényes lehet a közhely, mely szerint a harmadik lemez sorsdöntő lehet: a Wants, minden hibájával, kiforratlanságával együtt, egy valódi mestermű lehetőségét is felvillantja.

Kinek ajánljuk: Addig viszont hallgassa bátran mindenki, aki nemcsak a nagybetűs Mesterműveket, hanem a friss és izgalmas poplemezekt is tudja értékelni. (SZSZCS)

El Guincho: Pop Negro

B

Várakozások: Az El Guincho néven alkotó Pablo Díaz-Reixa Alegranza című albuma 2008-ban jelent meg és szinte azonnal blogkedvenccé vált. Az ismétlődő hangmintákra épülő dalok és a barkácsjelleg miatt sokan vontak párhuzamot az El Guincho zenéje és a Panda Bear: Person Pitch között. A viszonylagos ismertséghez és sikerhez azonban kevés lett volna a spanyol nyelv egzotikuma. Az Alegranza hangulata volt karakteresen más; ez volt az, ami megkülönböztette másoktól, és ami igazán szerethetővé tette az amúgy kissé egysíkú dalokat. A Person Pitch-csel ellentétben El Guincho dalait szomorkodás csak annyiban jellemezte, amennyire egy tengerparton szomorkodni lehet két hullámlovaglás között. Az Alegranza megjelenése óta eltelt három év, és ha nem is lépte át a mainstream küszöböt, de azért érezhető várakozás előzte meg a soron következő albumot, a Pop Negrót.

Eredmény: A lemezt indító táncos, steel drumos Bombay mindent elárul, amit az új lemezről tudni kell, nagy meglepetés a későbbiekben sem ér minket. Nem mellesleg ez az egyik legjobb dal a Pop Negrón, az indokolatlan mellhasználattal tarkított klip már csak hab a tortán. Az első – nem túl meglepő – fordulat, ami feltűnhet, hogy Pablo Díaz-Reixa kilépett a hálószobából, azaz nyoma sincs az első albumot jellemző barkács- és lo-fi jellegnek. Búcsút intett a hangmintáknak, a repetitív dalstruktúrának, helyette az élő – vagy legalábbis élőnek ható – hangszerek dominálnak, újabb párhuzamot vonva ezzel a fent említett pályatárssal, aki soron következő albumára hasonló váltást ígért. Továbbá az elmúlt időben szinte mindenhez kötelező toposzként hozzárendelt nyolcvanas évek a jellemző mind hangulatban, mind hangszerelésben. A szaxofonnal díszített Muerte Midi akár egy korabeli Sade-dal alapja is lehetne (ennek minden előnyével és hátrányával). Az album első meghallgatásakor a csilingelő, napsütötte dalok egybefolynak: hasonló a tempó és a dallamvilág, és emiatt lankadhat a figyelem. Talán még kevésnek is tűnik, főleg az Alegranza energikusságához képest. Két-három hallgatás után azonban átfordul a dolog: az egységes hangulat és színvonal sokkal hallgathatóbbá teszi az elődjénél a kilencszámos Pop Negrót. A lemez a negyedik, kicsit disszonánsan induló, de a lendületes refrénben kiteljesedő Soca Del Eclipse című számnál és az azt követő álmodozó Lycra Mistralnál éri el a csúcspontját. Én ekkor már a fapados légitársaságok honlapjait kezdtem el böngészni, vállaltan halandzsa spanyollal énekelve a refréneket. Szerényebbek beérhetik a legutolsó montenegrói nyaralás képeivel.

Az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy mindez nagyon hasonlít a skandináv ún. baleári pophoz, az Air France vagy a titkos kedvenc Boat Club által játszott szellős zenékhez. Anélkül azonban, hogy túl sokat bele akarnék magyarázni, az északiakra jellemző elvágyódás a Pop Negrót nem jellemzi, sokkal inkább az ellenkezője: a megélése ennek a tengerparti romantikának. Ami azonban az előző albumhoz hasonlatosan zavaró lehet, az az őszi megjelenés. Júliusi estéket, szörfözést és vízparti szórakozóhelyeket idéző dalok – mégis kinek volt az a remek ötlete, hogy szeptemberben jelenjen meg? Habár a déli félteke spanyolajkú országaiban most kezdődik majd a nyár.

Kinek ajánljuk: Ecuadori hipsztereknek a színes italok mellé és mindenkinek, akinek hiányzik a nyár. (DG)