Tavaszi sugarak, taknyos ősz

Inkei Bence | Velkei Zoltán | Plankó Gergő | Puskár Krisztián | Sidó Zoltán | Somogyi Péter | Szabó Sz. Csaba – 2008.11.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=3016

Szorgalmasak voltak a héten a nyugati világ poprockerei: új albummal jelentkezett négy év után a Cure, válós lemezzel tért vissza Pink, itt van legújabb magyar reménység, a nemzetközi hullámokat vető Unbending Trees, az észrevétlenül lemezmilliókat eladó Snow Patrol és az acid-veterán Bomb The Bass. Kritikáinkból kiderül, van-e a kínálatnak olyan darabja, amit másodszor is érdemes meghallgatni.

The Cure: 4:13 Dream

B-

Várakozások: A Cure zenekarral kapcsolatban már több (vagy tíz) éve van olyan folytonos érzésem, mintha nyolcéves szünet után térne épp vissza. Nemrég azonban valaki felhívta rá a figyelmemet, hogy a Cure a ’92-es (és többnyire a Friday I’m In Love miatt jócskán alulértékelt) Wish című lemeze óta bizony négyévente kiad egy új anyagot, és tényleg, hallgattam is őket. A Wild Mood Swings címűt hagyjuk, a 2000-es Bloodflowerst sok hibája ellenére részleteiben még szerettem is, és a négy évvel ezelőttit (The Cure) sem kapcsoltam ki vagy léptettem, viszont már nem tudom felidézni, hogy milyenek voltak rajta a dalok: az együttes ott tényleg önmaga karikatúrájává vált. Ugyanakkor a Cure az egyik leghálásabb és legszeretetreméltóbb koncertzenekar ma is, akár a helyi cseh tűzoltózenekar után lép fel egy búcsúban egy réten, szicíliai faluban koncertezik, vagy éppen Szegeden, három órán keresztül, csupa b-oldalas számmal. A Cure rég nem csinált igazán jó lemezt (ma már klasszikusnak számító albumai közül sem az összes tökéletes, valljuk be), mégse mondható róla, hogy kiégett. Mégha Robert Smith olyan is, mint egy elburjánzott Robert Smith.

Eredmény: Egy ideig úgy volt, hogy dupla lesz a 4:13 Dream, ám Smithék végül mégis úgy döntöttek, hogy a boldogabb és tempósabb számokat sűrítik össze egyetlen lemezre. Ezt nyomatékosította, hogy májustól kezdve minden hónap tizenharmadik napján kijött egy-egy maxi, összesen négy, és ezek a dalok (The Only One, Freakshow, The Perfect Boy, Sleep When I’m Dead) ha nem is vidám, de színes és mozgalmas Cure-t sejtettek. Viszont csak másfélről mondható, hogy kifejezetten jó lenne, az is a Sleep When I’m Dead című, ami még a Head On The Door idején, a nyolcvanas évek közepén íródott – a félig jót meg mindenki döntse el maga. Ennek ellenére a lemezen, ha nem is túlnyomó többségben, de nagyobb arányban vannak a jó dalok, amik nyilván a Cure saját, válogatott történelmi sztenderdjeire építenek nagyrészt. Smith ma már nem ír igazán erős témákat, maradnak a formák, nem véletlen, hogy a leginkább az ember fejében keringő refrén az előbb említett, húsz évvel ezelőtti Sleep When I’m Dead. Jellemző az is, hogy a 4:13 Dream legszebb és az embert az egyhangúságból leginkább kizökkentő, hat percig tartó pillanata az Underneath The Stars című nyitószám, amely csillámeffektjeivel és (enyhén eltúlzott) visszhangosításaival egyértelműen a Disintegrationt idézi. Emellett meglepően sok az amerikai hagyományból táplálkozó rock is a lemezen, a Real Snow White olyan eleinte, mint egy Stooges-dal, a Perfect Boy-ról Rick Springfield és a Jesse’s Girl ugrik be, a lemezt záró It’s Over meg tiszta hardrock, főleg a tempó, amivel nyit, rengeteg benne az energia. Néhány szám kiszáll az ember fejéből, az elektronikus rásegítés és az effektezés néha teljesen felesleges, illetve több a kelleténél, a Reasons Why torz refrénje viszont megmarad, nagyon eltalált, talán az a legemlékezetesebb a lemezen. A 4:13 Dreamnek több rétege és szíve van, mint első hallgatásra gondolná az ember (én elsőre kifejezetten utáltam), ennek ellenére nem tudom, hogy érdekelni fognak-e fél év múlva a számai, illetve, hogy fel tudom-e majd egyáltalán idézni őket.

Kinek ajánljuk: Akinek elég, hogy vannak szép emlékei. (PK)

Pink: Funhouse

C

Várakozások: Alecia Beth Moore hosszú évek óta szeretne meggyőzni bennünket arról, hogy ő nem ám csak amolyan dróton rángatott marionettfigura, hanem saját egyéniséggel, sőt, mondanivalóval rendelkező énekesnő. Pink (aki néha felkiáltójellel, P!nknek írja a művésznevét, de ez szerintünk hülyeség, úgyhogy maradunk a normál verziónál) persze jól tudja, hogy ha egyszer valaki tinisztárként kerül be a köztudatba, akkor nagyon nehéz átfesteni a róla kialakult képet a közönség agyában. Ő a második lemeze, a M!ssundaztood világsikere után ébredt öntudatra, és a 2003-as Try Thist már a Rancid énekesével, Tim Armstronggal csinálta meg, punkosra és lázadóra, nem is lett sikeres. Aztán a két évvel ezelőtti I’m Not Dead úgy sikerült, ahogyan azt Pink szerette volna, vagyis egyszerre volt slágeres és változatos, popos és rockos, azóta pedig kétszer is fellépett nálunk (egyszer egy Kapcsolat koncerten, egyszer a Szigeten), úgyhogy minden oka meglehetett az elégedettségre. Persze az élet már csak olyan, hogy ilyenkor mindig valami rossz történik, és ez alól Pink sem kivétel: idén februárban két év házasság után elvált férjétől, a motocross-versenyző Carey Harttól.

Eredmény: Közvetlenül válás vagy szakítás után megjelentetni egy lemezt nem mindig túl jó ötlet, még akkor sem, ha számos példát lehet mondani az ellenkezőjére is. Pink jó énekesnő és vagány, belevaló csaj, akinek a slágerei többségével semmi bajom, sőt, de ettől még nem győzött meg arról, hogy mint ember is érdekes lenne. A popsztárok sajnos gyakran beleesnek abba a hibába, hogy azt hiszik, csak azért, mert milliók táncolnak a számaikra, ugyancsak milliók kíváncsiak az érzéseikre és a lelkükre is. Hát most Pink is úgy gondolta, úgyhogy az ironikusan Funhouse-nak nevezett album (igen, volt ilyen című lemeze a Stoogesnak is) éppen nem elsősorban a szórakoztatásról szól, hanem arról, hogy hogyan is érez a válás után ő. Az albumot nyitó So What (amely Pink első amerikai listaelső slágere lett most) esetében még semmi probléma nincs ezzel, hiszen azt a Pinket mutatja, akit ismerünk és szeretünk, egyszerre dühös és önironikus, ráadásul van egy telitalálat refrénje, még ha kicsit túlzottan is “modernrockosra” sikeredett a hangszerelés. Utána azonban jönnek a középtempós, unalmas amerikai rádiórockot idéző dalok, vagy a még rosszabb lassú számok, és az ember nem érti, hogy egy kifejezetten dögös és még mindig fiatal lány miért akar Bonnie Tyler lenni. Aztán a második nekifutásra már nem olyan zavaró, találhatunk pár egész korrekt számot is, kár, hogy még azok is kiszámíthatóak. Bíztató momentum szinte mindegyikben akad, és most is segédkezik Max Martin és Billy Mann, akik az I’m Not Deaden megmutatták, hogy tudnak Pinknek számokat írni. Ők azóta sem felejtették el a mesterségüket, most viszont az énekesnő Őszinte Fájdalma beárnyékol mindent, ami kicsit is jó lehetne ezen a lemezen. Remélhetőleg ez a lemez segít Pinknek abban, hogy minél hamarabb túltegye magát a történteken, és legközelebb ismét a jobbik arcát mutatja majd.

Kinek ajánljuk: Aki szereti, ha nemcsak az énekesnőnek van jó hangja, de a zenéjének is külön lelke van. (IB)

Eagles Of Death Metal: Heart On

B

Várakozások: A Jesse Hughes vezette Eagles Of Death Metal egyszeri használatra készült vicczenekarként jelentkezett négy éve, a dobosként és producerként azóta is besegítő Josh Homme befolyásos, baráti közreműködésével. Ironikus bajusz, ironikus, szexközpontú gesztusok és ironikus, de jobb pillanataiban egészen dúdolható és lendületes rockandroll: nagyjából ez volt a Peace, Love, Death Metal című első album receptje, amiből annyira csattanós vicc kerekedett, mint a kicsit korábbi Darkness és Electric Six együttesekből összesen. Aztán a soron következő album (Death By Sexy) tájékán kiderült, hogy az EODM azért jóval ambiciózusabb annál, mintsem hogy az említett zenekarok szomorú, ám megérdemelt sorsára jusson. A poén másodszor is vállalhatóan, mi több, jól sült el, Jesse Hughes, noha még mindig a gyakran bosszantó irónia határain belül, de egészen fejlődőképes dalszerzőnek bizonyult, a Baby Duck művésznéven, pókerarccal csapkodó Josh Homme pedig talán még soha nem volt annyira rokonszenves, mint itt. Jóllehet a szigetes koncert alkalmával nem sok pozitívum derült ki azon kívül, hogy Hughes karakteres, szórakoztató frontember, akit kissé jellegtelen session-muzsikusai kocsmazenekaros lelkesedéssel és szakértelemmel kísérnek, a menetrendszerűen érkező harmadik lemez kellemes meglepetés.

Eredmény: Az EODM már előző albummal is határozottan távolodott a szezonális szavatosságú vicczenekarok táborától, a továbbra is nehezen komolyan vehető, de mégis megbízható produkciók felé. A Heart On már a műfaj utóbbi tíz éve legnagyobbja, a fingós-böfögős poénok mellett slágereket is író Bloodhound Gang szintjén is megállja a helyét, sőt. Sok változás ugyan nincs a korábbiakhoz képest, cserébe viszont üresjáratoktól többnyire mentes, jóval koncentráltabb végeredmény. A kevés hangból építkező, Rolling Stones-riffekből összelopkodott garázsrock-dalok önmagukban talán nem mindig izgalmasak, de mégis, majd’ mindegyikben van valami – az erősen behatárolt keretek között – extra hangszerelési trükk, meglepő húzás, ami sokat dob az egészen. A lemezt végigkíséri a visszafojtott, soha ki nem robbanó feszültség: Hughes teátrális pózaival éles kontrasztot alkotó infantilis (és gyakran cseppet sem rockos) gitározása, és idétlen, néha már-már suttogó, máskor fejhangú vokáljai; meg az olyan apróságok, mint a morriconés férfikórus a jó tempójú Wannabe In LA-ben; vagy a hűvös női vokál, a lemez talán legjobb dalában, a Cheap Thrillsben. A lemez elragadó, képzavaros koncepciója, amelyben a Devo mint egy, a Rolling Stones életművén erőszakot tevő, jókora dildó szerepel, ugyan jól hangzik, de leginkább csak a címadó dalban állja meg a helyét, ott viszont tökéletesen működik. Ugyancsak figyelemreméltó a Prissy Prancin’, itt Beck és a Led Zeppelin fuzionálnak hasonlóképpen, vagy a lemez egyetlen balladája, a Now I’m A Fool, ami a Steely Dan Only A Fool Would Say That című dalát veszi alapul a Can’t Buy A Thrill című klasszikusról – hogy mennyire tudatosan, azt nem tudni, de Hughesnak mindenestre egyáltalán nem áll rosszul ez a csalódott szentimentalizmus. Az összes dalért ugyan továbbra sem tudok lelkesedni (a Solo Flights például valami egészen borzasztó módon RHCP-s), de ez olyan vicc lett, amit tényleg komolyan lehet venni.

Kinek ajánljuk: Annak, akinek tetszett a szigetes koncert, és annak, akinek nem. (SZSZCS)

The Unbending Trees: Chemically Happy (Is The New Sad)

C+

Várakozások: Amióta Ben Watt (Everything But The Girl) kiadója tavaly leszerződtette a saját meghatározása szerint akusztikus downtempóban utazó magyar triót, az Unbending Trees új Yonderboiként szerzett híveket Nyugat-Európában: úgy, hogy itthon alig ismerte valaki a zenekart. Tavaly jött ki az első ep-jük a Strange Feelingnél, idén pedig egy világhírű közreműködőt is fel tudtak mutatni Tracey Thorn személyében (Watt felesége és alkotótársa), és még itthon is ismertté vált az Unbending Trees, legalábbis az MR2 Petőfi, a Radiocafé és a magyar MTV jelentette “alternatív mainstream” univerzumban. Az együttes az énekes-szövegíró Hajós Kristóf és a klasszikus képzettségű zongorista, Havasi Balázs együttműködésén alapul, őket a basszusgitáros-trombitás Háry Péter egészíti ki trióvá. Nagyon fontos információ (egyetlen kritika sem felejti el megemlíteni), hogy Hajós egy darabig szerzetes is volt, mivel katolikus neveltetése miatt/ellenére nehezen tudott megbirkózni a pubertáskor problémáival.

Eredmény: Bár az Unbending Trees hivatalosan trió, a számok majdnem felében a harmadik tagot egyáltalán nem hallani, hiszen jobbára Havasi melankolikus zongorafutamaira énekel rá Hajós, aki mindjárt két magas labdát is kínál. Az egyik az énektudása, ami gyakorlatilag nincs neki, a másik pedig a kiejtése, ami lehet, hogy angol füllel egzotikusnak hangzik, nekem inkább zavaró. Persze tudjuk, hogy Leonard Cohen sem tud rendesen énekelni, és tényleg én leszek az utolsó, aki énektanárhoz küldök bárkit is, főleg, hogy nyilvánvalóan maguk az alkotók is tisztában vannak a korlátaikkal, és azt kell mondjam, hogy el is kap egy bizonyos, nem rossz atmoszférát az Unbending Trees. Hajós depresszív éneke és szövegei ugyan egy olyan világba rántanak be, amit én igazából nem is akarok megismerni, mindennek ellenére néha sikerül nekik. Viszont ez egyben a lemez egyik hátránya is, hiszen el nem tudom képzelni, hogy novemberen és februáron kívül mikor lenne még hangulatom az ilyesmihez. A másik gond az, hogy a formula (szomorkás minimálzongorára jön a még szomorkásabb ének) egy idő után szimplán unalmas lesz, és az ember ezért már annak is örül, ha megszólalnak a vonósok vagy Tracey Thorn. Túlzottan nem is lehet megkülönböztetni a számokat egymástól, éppen ezért éri a magyar hallgatót darázscsípésként, amikor az utolsó szám (az Everybody’s Lover magyar verziója) anyanyelvünkön szólal meg, és hirtelen figyelni kezd a szövegekre, amik addig általában kellemesen elporoszkáltak a füle mellett. Ez viszont nem jó élmény, úgyhogy maradjanak csak az angolnál. Kíváncsi vagyok, második lemezén merre fog elmozdulni az Unbending Trees, mert erre az ötletre még egy albumot felépíteni bajos lenne. Ha például több olyan karakteres dala lenne a zenekarnak, mint a First Day, az kétségtelenül javítaná a helyzetet. Ez a lemez viszont így nem tud kitörni abból a gettóból, ahová saját magát zárta be.

Kinek ajánljuk: Diáklányoknak, akik hetente legalább négy órát bámulják a szobájuk falát. (IB)

Snow Patrol: A Hundred Million Suns

B-

Várakozások: Az évtized elején befutott brit szoftpop-zenekarokból sokan csak az énekes-frontembert tudják megjegyezni, így az ő teljesítménye alapján ítélik meg az egész zenekart. Ilyen szempontból a Snow Patrol nem is áll rosszul, ugyanis Gary Lightbody nemhogy nem kínlódik éneklés közben, mint Chris Martin, de mégcsak egy jóllakott hobbitra sem hasonlít, mint Tom Chaplin a Keane-ből.  A Snow Patrol egyébként semmi különöset nem csinált: az öt teljesen hétköznapi figura sablonnak minősíthető elemekkel dolgozott, úgymint: puha gitárok, fátyolos énekhang és gimis fűzfapoétákat idéző naiv szövegek, képes volt azonban az átlagnál két fokkal jobb számokat írni, ami sok mindenhez elég volt. Az első két, feltűnésmentes lemez után a 2004-ben kiadott Final Straw-ra aztán olyan slágerdalokat hoztak össze, mint a Chocolate vagy a Spitting Games című sláger – el is sóztak az albumból több mint másfél millió példányt. A Final Straw-t követő Eyes Open nem mutatott semmiféle elmozdulást a bevált recepttől, így is hétszeres platinalemez lett, és csak az Egyesült Királyságban több mint kétmilliót adtak el belőle. Bár az előző album színvonalát nem érte el, azért még így is a Snow Patrol maradt a legvállalhatóbb zenekar a szomorkodós brit poprock-mezőnyből, így nekik az új lemezükkel (a Coldplay-jel ellentétben) nem azt kellett bizonyítaniuk, hogy tudnak nem cikik is lenni, hanem hogy igazán jók is lehetnek.

Eredmény: Az előjelek nem feltétlenül voltak biztatóak, ugyanis olyan hírek reppentek fel, mint hogy a zenekar tagjai az előkészületek során zeneórákat vettek, hogy jobban meg tudják valósítani ötleteiket a lemezen. Egyrészt, ugye, kevés profi zenész csinált eddig jó poplemezt, másrészt meg attól, hogy a berlini Hansa stúdióban rögzítették az anyagot, ahol Bowie is felvette a Berlin-trilógiáját, még mindig csak üres fogadkozásnak és felesleges pózolásnak tűnt az egész projekt, úgyhogy lehetett előre dörzsölni a tenyerünket egy jó kis bukás reményében. Az első kislemez, a ’90-es évek elejének amerikai független rockját megidéző Take Back The City aztán jól rácáfolt a rosszindulatra. Maga az album aztán már nem ilyen jó, de egyáltalán nem is kellemetlen. Még csak különösebben kiszámíthatónak sem mondanám, a jól ismert kliséket ugyanis olykor megtörik olyan apró finomságok, mint mondjuk a tapsolós The Golden Floor. A monumentális témák miatt leginkább a U2 említhető párhuzam gyanánt, de egy-egy szám kapcsán akár a Band Of Horses, vagy (rosszabb esetben) a British Sea Power is eszünkbe jut. A lemez második fele a kevésbé élvezetes, túl sok az üres ballada, és azt gondolom, hogy a tizenhat perces, “négy tételes” zárószám, a Lightning Strike sem hiányzott senkinek.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik már unják a Viva La Vidát. (SZ)

Squarepusher: Just A Souvenir

C+

Várakozások: Tom Jenkinson a 2002-es Do You Know Squarepusher című lemeze óta minden páros évben beköszön egy-egy új albummal, melyek annak ellenére is kifejezetten élvezetesek (különösen a 2004-es Ultravisitor), hogy a szerző fejére már rég ránőtt az egész idm/experimental kultúra, és már a Warp sem tekinti igazi húzónevének, miközben a frissebb és izgalmasabb amerikai indie/poszt/kísérleti/akármilyen rock csapatait veti be inkább. Talán ennek, talán az elektronikus zene bizonyos területein még mindig tapasztalható kényszeres hangszerközpontúság nyomására Squarepusher a legújabb munkáján egy vadonatúj koncepcióval állt elő: tessék elképzelni egy teltházas fúziós rockkoncertet kísérleti verzióban. Esetleg mondhatjuk, hogy valami hasonlót már előrevetített az eggyel korábbi, Hello Everything című albuma is, illetve az, hogy a szerzőt a mainstream médiában az utóbbi néhány évben egyre többször lehetett hallani basszusgitárjával bohóckodni. Azonban ennek ellenére is nonszensznek tűnt az elképzelés, amit látatlanban a tíz évvel ezelőtti Music Is Rotted One Note egyfajta folytatásaként lehetett értelmezni: akkor ugyanis Squarepusher a modern jazzt és a fúziós jazzt szedte ízekre és rakta újra össze a maga kicsavarodott világában.

Eredmény: A Just A Souvenir címmel ellátott kiadvány az eddigi legrövidebb összeállítás Jenkinson művei közül, és valóban olyan, mintha stúdióalbum helyett egy koncertfelvétel hanganyagát hallanánk. A háromnegyed óránál rövidebb produktumon a számok annyira egybefolynak, hogy sokszor nem is érezhetőek az átmenetek, és a helyén van minden, ami egy klasszikus fúziós rockkoncerthez kell. Pergő dobjátékok, robotokat táncra perdítő szintiszólamok, meg-megvaduló basszusgitárszólók és vokóderes énekhangok játszadoznak a képzelőerőnkkel, de nem túl meggyőzően. Squarepusher ugyanis sokszor annyira elvész a nem létező bandatagok szerepeiben, hogy pont saját magára nem jut elég ideje, így a Just A Souvenir éppen azokat a dolgokat nélkülözi, amik a szerző korábbi lemezeit az átlagos fölé helyezték. Nincsenek idegtépő elborulások, vagy kiszámíthatatlan ütemváltások, de a stílusra jellemző kísérletezés is csak minimálisan lelhető fel. Inkább a kiszámíthatóság jellemző minden egyes felvételre, melyek közt azért akad jó (pl. Delta-V, Tensor In Green), de messze nem annyi, mint egy-egy korábbi, akár kevésbé jó Squarepusher-albumon. Nincsen eszement drill-n-basses száguldozás se, ami Jenkinson munkáinak mindig is az egyik védjegye volt, sőt: még drumandbassnek is csak enyhe jóindulattal nevezhető az a dobbasszus-képlet, ami a számokban hallható. Lassú és meglehetősen csupasz album a Just A Souvenir.

Kinek ajánljuk: Azoknak a rocker apukáknak, akik a számítógép hőskorában vadultak. (VZ)

John Legend: Evolver

C-

Várakozások: Get Lifted című 2004-es albumával az r&b/soul-szektorból popoló John Legend korábban énekelt Alicia Keys lemezen, és zongorázott Lauryn Hillnek is. Az említett lemez rengeteg díjat, ezen belül több Grammyt is szerzett, ami egy karrier berúgásánál jól jön. A már gyermekkorában tehetségként aposztrofált John ötéves korától zongorázott, énekelt, és már 1998-ban A-kategóriás előadók mellett játszott. A fiatal session-zenészt Kanye West szerződtette saját kiadójához, és bizonyára volt benne szerepe, hogy az egyébként John Stephens néven anyakönyvezett énekes felvegye a merész, pornósan csengő John Legend művésznevet. A harmadik, Evolver felirattal a boltokba került lemez nagy zenészbarátságok mementója, hiszen szerepel rajta Kanye West, és igen, Andre 3000 és Estelle is.

Eredmény: Az album reggeli nyögdicséléssel indul, és innen csúszunk át az Andre 3000 vendégszereplésével készült Green Light című darabra, amiben a fiúk magas hangokat kiénekelve azt kérik a csajoktól, adjanak nekik szabad utat, hogy a szerelmük beteljesülhessen, mert azt szeretnék ők nagyon. Mindezt habkönnyű funkos hangulatban teszik, és igazából túl magabiztosak ahhoz, hogy megvárják a választ, így a közel öt perces szám végén biztosan célba is érnek. Illetve érnének, ha nem egy színtelen-szagtalan dallal kennék el az előző szám vázolta formát és lendületet. Teszi ezt már John magában, hangsúlyoz is nagyon, pedig nincs mit, mégis erőlködik. A folytatásban is meglehetősen sok a középkategóriás, igazi fülbemászást kerülő darab, ami még annyit sem feltétlenül ér, amennyi ideig tart. Az biztos, hogy ezek a számok nagyon szeretik magukat, és ez meg is akadályozza őket abban, hogy tiszta képet alkothassanak magukról. Az album közepén kapunk egy reggae-közeli dalt, amiben van trópusi idillt éneklő kórus és Estelle is, ez az ötlet pedig már akkor sem lehetett érdekes, amikor kitalálták. A lemez talán egyetlen izgalmas történése az I Love, You Love című dalban esik meg, ahol a Dire Straits Tunnel Of Love-jából vett mintát loopolnak körbe-körbe karikába, miközben John Legend törékenyre hangoltan igenli és vágyja a legnagyszerűbb érzelmet. Az album egy újabb reggae-vel zár, amin maga John Legend gyengít sokat. Harmadik nekifutására az ohiói csodagyerek egy rutinműszakkal kedveskedik rajongóinak, ahol az első blokkolásnál még van erő, de ez pillanatok alatt eltűnik, hogy a következő egy órán úrrá lehessen a monoton dobozolás unalma.

Kinek ajánljuk: Rajongóknak, akiknek teljesen mindegy, hogy John Legend mire énekel. (SP)

Bomb The Bass: Future Chaos

B

Várakozások: Nagyon öregnek kell lenni ahhoz, hogy emlékezzünk Tim Simenon Bomb The Bass projektjére, ami még valamikor az acidhouse-korszak előtt épült be a köztudatba egy – akkor – nagyon előremutatónak számító kollázs-zenével (Beat Dis), majd az 1995-ös, sötét tónusú Clear album után eltűnt a radarról. Talán lett volna még pár a produkcióban, de visszatekintve mindenképpen Simenon előnyére vált, hogy a Justin Warfield rapjével támadó kultsláger, a beat-író William S. Burroughs ihlette Bug Powder Dust utáni nyugdíjba vonulással elkerülte azt a megszégyenülést, ami később a műajon végigsöpört a breakzenéktől kezdve a triphopon át egészen a downtempóig. Talán emiatt ma még kicsivel többre is tartjuk a Bomb The Basst annál, ami; a nagy visszatérések évtizedében pedig Simenonnak is írnia kellett egy új lemezt.

Eredmény: A mindössze kilenc számot tartalmazó Future Chaos meglehetősen borús album, amihez a hallgató kiválóan társíthat éjszakai pillanatképeket, kiváltképp a nyolcvanas-kilencvenes évek cyberpunk-íróinak a regényeiből. Sötét elektróról és komoly szintiszólókról szól mindegyik felvétel, vagyis a korong egyáltalán nem akar huszonegyedik századinak tűnni, és a számok felében ez meglepő módon működik is. Ehhez nyilván kellett Simenon huszonöt éves tapasztalata, meg az is hogy olyan partnerekkel dolgozzon együtt, mint Richard Thair (Burn The Bunker), Mark Lanegan (Black River) és a Meat Beat Manifesto (Fuzzbox); de a fiatalok bevonásakor sem romlik feltűnően az összhatás. Egyedül a Fujiya & Miyagival készített Butterfingers óriási mellélövés, ettől eltekintve hibátlanul visszajön a kilencvenes évek második felének elektronikus zenéje, annak minden tudományos-fantasztikus vonatkozása. Szóval Simenon még mindig nem csinált hülyét magából.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik a kilencvenes években sok cyberpunkot olvastak, de nem tudtak megbarátkozni az indusztriállal. (VZ)

Los Campesinos!: We Are Beatiful, We Are Doomed

C+

Várakozások: A walesi Los Campesinos! dobott egy nagyot idén tavasszal: készítettek egy lemezt (Hold On Now, Youngster), ami távlatosan és közelről nézve is kiemelkedő volt. Fontos volt popkulturálisan, mert vérfrissítést hozott a saját hagyományainak egyre fantáziátlanabb ismételgetésébe jó ideje belesüppedt brit popzenébe, mindezt a Pavementtől a Deerhoofon át az Arcade Fire-ig terjedő észak-amerikai indie-esszencia beemelésével tette. De ez csak a dolog fele, ismereteiket ötletesen megírt, energikusan elővezetett, vidám dalok formájában kiabálták bele a világba. Ez a Los Campesinos! power-twee-je, amit nagyon szerettem, de volt egy csúnya titkom. Biztosan nem tudhattam, de megelőlegeztem nekik, hogy a két tényező között összefüggés van, vagyis azért jók a számok, mert a hatásokat tudatosan felhasználva építkeznek belőlük, így pedig további megújulásra is bármikor képesek lehetnek. Ennek eldöntéséhez persze nem elég egy lemez, egyszer majdnem mindenkinek összejöhet akár véletlenül is. Az már az első albumon is hallatszott az erőtől kicsattanó héttagú együttesen, hogy nem kell majd sokat várni, míg újra megszólalnak, mert rengeteg mondandójuk van, de ez a tempó azért még így is meglepő: fél évvel a bemutatkozás után itt az új album, és a tagok nem győzik hangsúlyozni, hogy nem kimaradt számokról meg b-oldalról van szó, hanem teljes értékű sorlemezről (ami ugyan eredetileg ep-nek indult, de nem bírtak magukkal).

Eredmény: Ha már az előbb bezoomoltunk, nézzük előbb közelről. Kezdjük a legegyértelműbbel: a Youngsternek a tavaszi nap első sugarai mellett a várakozással teli levegőben kellett bizonyítania, ennek meg a taknyos őszben kéne, ami már kiindulásnak sem ideális. A dalok ettől még lehetnének jók, de sajnos nem azok, a lassú részek sótlanok és vérszegények, a felívelések kiszámítottak és hatásvadászok, a dallamok pedig nemhogy nem másznak a fülbe, de el is kallódnak rögtön a fülhallgatóból kijövet. A recept egy az egyben ugyanaz, mint az első lemezen, tényleg semmi nem változott, ebből pedig egyből látszik a nagyobb távlatú probléma is. Ez a power-twee dolog ugyanis egyáltalán nem az a végtelenszer újrafelhasználható ötlet, itt folyamatos megújulásra lenne szükség, mert így most ott tartunk, hogy az angol történelemkönyv helyett az indie-hagyományokat ismételgeti egyre kevesebb fantáziával egy brit zenekar, ezzel pedig nyilván nem vagyunk előrébb. Néhány dalt rutinból kihoz azért tisztességes közepesre a Los Campesinos!, de akkor is egyértelmű, hogy ezt a lemezt elsiették, és mégiscsak jobban járna mindenki, ha valamiféle b-oldalas gyűjteménynek fogná fel. Ebben a koncepcióban ennyi volt, most kellene egy kicsit megnyugodni, új zenéket hallgatni, tapasztalatokat szerezni a koncertezéssel, ötleteket gyűjteni, és pár év múlva megint dobni egy nagyot.

Kinek ajánljuk: Aki tényleg, igazából, de becsszóra ám, úgy gondolja, hogy jöhet minden, ami indiepop. (PG)

Ryan Adams And The Cardinals: Cardinology

C

Várakozások: Ryan Adams az ún. alternatív country elsőszámú poszterfiúja és egyik legnagyobb sztárja már jó ideje (a műfajon innen és túl). A kilencvenes évek közepén, a Whiskeytown élén tűnt fel afféle csodagyerekként, a zenekar első nagylemeze, a Faithless Street pedig azóta is a modern countryrock történetének egyik legfontosabb darabja, emellett pedig az énekes egyenetlen színvonalú életművében is a legkiválóbbak közül való. Adams az ezredforduló környékén, az anyazenekar feloszlása után szólókarrierbe kezdett, manapság már-már egyedülállónak tetsző munkatempóban jelenteti meg – gyakran Cardinals nevű kísérőzenekarával közös – lemezeit, a diszkográfia az ideivel együtt talán már vagy egy tucatot is kitesz (beleértve őrült rap-önparódiákat és egyéb furcsaságokat is). Ezek között vannak nagyon jók (pl. a debütáló Heartbreaker) meg nem olyan nagyon jók is. Persze Adams nemcsak ettől lett olyan népszerű; ebben a jobbára inkább béna megjelenésű, túlérzékeny trubadúrok által uralt műfajban ő lehetett a kezelhetetlen, drog- és egyéb botrányokba keveredő, jó kiállású rocksztár, nagyjából az egyik nagy előkép, az alt-country ősapja, Gram Parsons újkori megfelelője. A balhés korszak viszont tavaly véget ért, a legutóbbi lemez, az Easy Tiger egy lenyugodott, érett, zenés terápiával öngyógyító, és bizony dögunalmas Ryan Adamset mutatott.

Eredmény: A Cardinology a tavalyi lemezzel megkezdett utat folytatja, azaz mind érzelmileg, mind pedig a dalszerző teljesítményt, illetve a lemez struktúráját tekintve kiegyensúlyozott és összefogott, ami tök jó, de összességében még mindig nagyon unalmas. Vannak ugye ún. “időtálló” hangzással, kimunkált és soha nem tolakodó, nem túlcsicsázott hangszereléssel felvértezett dalok, amelyek között akad rockos meg énekes-dalszerzős is, és nyilván nagyon őszinték és személyesek, mégis félszívű, öreges (figyelem, nem “felnőtt”!) próbálkozásnak tűnik az egész. A dögös garázsrocknak szánt Magicknél még a közel százéves Neil Young (egy másik fontos példakép) is keményebben rockol, a Go Easy legfeljebb annyira nagyívű, mint egy tetszőleges U2-szám, a Cobwebs pedig már konkrétan tényleg egy U2-szám (méghozzá egy nem túl jó), akárcsak a Fix It. És ez még mindig csak a lemez első fele, igaz, pont a rosszabbik fele. A későbbiekben több lesz az egész tisztességesen előadott, csöndes/szép, örömittas country, gyakorta már-már gospeles, áhítatosan pozitív kicsengéssel, az egy szál gitárral előadott Crossed Out Name, vagy az epikus Sink Ships pedig tényleg egészen megindítóak.

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik a közelmúltban lábaltak ki drog- vagy alkoholfüggőségükből, és ezért szívesen hallgatnák egy bölcs, biztos támaszt nyújtó sorstárs (mellesleg szuper pasi!) szívből szóló dalait. (SZSZCS)