Gitár János – 2008.02.25. – http://quart.hu/cikk.php?id=2236

Olyan ez az Austria Center, mintha a MűPa és egy jobb színvonalú, de azért teljesen jellegtelen Kongresszusi Központ fúziója lenne, jó szélesek és sivárak a folyosók, a színpad mögött a kor színvonalának megfelelő faborítás van, a székek meg inkább műanyag-jellegűek. Székből igen sok volt a Neil Young-koncerten, mivel a termet (három-négyezer férőhelyes lehet) teljes egészében ülősre rendezték be a szervezők. Hatvankét éves a művész, nem fog itt senki ugrálni, vagy nem tudom, mit gondoltak.

Akármit is, egészen a Hey Hey My My első versszakának második soráig úgy tűnt, nagyjából igazuk van, pedig az már a két részes (akusztikus szóló + elektromos zenekaros) koncert második részének ötödik száma volt. Az osztrákokról közhelyszerűen tudjuk, hogy ők nem az a berendezés-szétverős fajta, a többi jelenlevők (csehek, horvátok, magyarok) kulturális örökségéhez pedig máig hozzátartozik, hogy a birodalmi központban meg kell próbálni illedelmesen viselkedni (kivéve persze egyes kereskedelmi szituációkat, de ez nem tartozik ide).

Amikor aztán Young odaért a dalban, hogy “Rock and roll will never die”, a fal mentén addigra már ugráló csoportból kivált egy fiatalember és eksztatikus gibbontánc-mozdulatokkal berohant az első sor meg a színpad közti néhány méteres térre. Persze útját állták a biztonsági erők és eltaszigálták onnan, ám mire ezzel végeztek, a példát egyszerre vagy ötszázan követték és egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a tömegnek nem fognak gátat szabni.

Meg sem próbálták, vagyis nem volt komoly lökdösődés, pláne verekedés, a színpad előtti tér elfoglalása olyan kulturáltan zajlott, amilyen kulturáltan egyáltalán ilyesmi zajolhat. De attól még ez maga volt a rockandroll, egy nagy adag a régiből, egy szép hosszú pillantás arra, hogy tényleg, miért nem a twist létezik még ma is, hogy miért lehetett ettől a zenétől beszarva egykor a fél világ, hogy miért hiszik el ötvenvalahány éve újra és újra milliók, hogy erre érdemes feltenni az életüket és/vagy ez segít elfelejteni a mindennapok minden baját. Aki arra számított, hogy az este tétje az lesz: kiderül, vajon a hatvankét éves ember bírja-e még a színpadon, rájöhetett, hogy ez a kérdés nem kérdés. Az este tétje a rockandroll lelke volt.

Előbb halk

A formátumot már a Crosby Stills Nash & Young legelső koncertjein, 1969-ben is használták, s Young azóta is rendszeresen visszatér hozzá: akusztikus rész szólóban, szünet után elektromos rész zenekarral. Az első rész színpadképe leginkább hangszerboltot idézett, két zongora (az egyik tetején, mint később kiviláglott, még valami archív Mellotron-féleség is), egy orgona (az csak díszlet), valamint vagy nyolc gitár és egy bendzsó, szépen elrendezve a művésznek kikészített szék körül. (Kezdés előtt Larry Cragget, Young legendás gitár-technikusát is megbámulta a nép, ő meg az elvárható műgonddal rendezgette-próbálgatta az eszközöket. Cragg egyébként a Neil felesége, Pegi Young által adott, nem kellemetlen, de szóra sem érdemes akusztikus country-folk bevezető szettbe is beszállt egy elektromosszitár-szóló erejéig.)

A laza, vajszínű öltönyben, fehér ingben érkező Young aztán választott egyet a gitárok közül és – mint a turné tavalyi, amerikai koncertjein, és az eddigi európai fellépésein egyaránt – a From Hank To Hendrix-szel indított. Mely dal természetesen a country-alapító Hank Williamst és a torzított gitár legnagyobbját, Jimi Hendrixet idézi, s így nem más, mint az akusztikus/elektromos kettősség programjának utólagos megfogalmazása, miközben azonban sokkal inkább szerelmes dal, szakítós dal, az idő múlásáról, a változásról és az állandóságról szóló dal. Young negyven éve ezekről énekel, élete első dalszövege az elvesztett és mégis megőrzött ártatlanságról szólt.

A műsor akusztikus részét a hetvenes évek szuperslágerei és a velük egykorú, de gyakran teljesen obskurus ritkaságok határozták meg. Volt négy szám a Harvest albumról (1972), kettő az After The Gold Rushról és az Everybody Knows…-ról (1969). Elhangzott a Try, a Separate Ways, a Sad Movies és a Love Art Blues – a többségük a hetvenes évek közepén íródott, s lemezen még soha nem jelentek meg. Sírnivalóan szépen szóltak a gitárok, minden hang kirajzolta a maga helyét a térben, Young pedig úgy énekelt, ahogyan csak ő tud, sebezhetően és szárnyalva, mintha egyenként ott állna mindenki mellett, hogy csak neki elmondjon valami tanulságosat a párkapcsolatok természetéről. Eleve ilyen örökkamasz-hang ez, kiválóan alkalmas a szándékolt, kifejező megbicsaklásokra; ahogy meg rárakódott negyvenöt évnyi élet, tapasztalat, dolog, az minden pillanatban szívszorító.

Az első rész két csúcspontja: a rögtön másodikként elővezetett, eleve zseniális, itt külön zseniálisan intim és intenzív Ambulance Blues (az 1974-es On The Beach-ről) és az 1973-ban felvett, 1975-ben megjelent szuper-depressziós Tonight’s The Night egyik dala, a Mellow My Mind. Young a legtöbb dal előtt téblábolt kicsit a színpadon, elgondolkodva nézegette a hangszereket; a Mellow My Mindhoz általános meglepetésre a bendzsót választotta, amitől az teljesen váratlan, varázslatos színeket kapott.

Aztán hangos

Maradva az örök visszatérés tematikájánál, az elektromos rész egy olyan számmal indult, amit huszonegy éves korában írt a művész. A Mr. Soul, meglepetés, a változásról és a külvilág elvárásairól szól, előrevetíti a fél életművet. A Chrome Dreams II albumon szereplő zenekar játszik a turnén is: látszólag ötletszerűen, az elmúlt évtizedekbe ide-oda belenyúlva összeszedett társaság. Itt a Harvest óta rendszeresen felbukkanó, alapvetően country-zenész, külsőre leginkább szenátorra vagy visszavonult hollywoodi producerre emlékeztető Ben Keith steel és rendes gitáron, a “Homer Simpson hosszú hajjal” kinézetű, Young mellett először a nyolcvanas évek vége felé felbukkant Rick Rosas basszusgitáron, és a mindegyiküknél régebbi bútordarab Crazy Horse-tag, Ralph Molina dobon. Be-beszáll Pegi Young vokállal, egészen kevés marimbával és legvégén gitárral, illetve Anthony Crawford vokállal, billentyűs hangszerekkel, a legvégén ugyancsak gitárral.

Ben Keithből ősz fejjel már nem lesz rocksztár, úgy játszik elektromos gitáron, mintha műtené, szégyenlősen és óvatosan, egyszer sem fordult teljesen a közönség felé (az idős zenészek amúgyis előszeretettel formáltak kis, egymásra figyelő kört a színpadon), Young viszont helyette is rockolt. Az elektromos részre festékfoltos fekete öltönyben érkezett és egy pillanat alatt kiviláglott: az akusztikus rész dalai közti tétova nézelődés sokkal inkább a műsor része volt, mint fizikai adottság. Le van megint fogyva, haja ugyan nincs sok, de ami van, az kiválóan repked az összevissza műtermet/raktárt/fenetudjamit idéző színpadkép részét képező hatalmas ventillátor szelében, és ha tökig kell tekerni azt a torzítót, ő bizony tökig tekeri.

A második szám a punkosan lepusztult, headbangelésre termett, önironikus új szám, a Dirty Old Man volt, és ugye van a precizitásnak és a spontaneitásnak egy bizonyos ideális egyensúlya, amitől a legjobb rockandroll a legjobb rockandroll lesz. Hát ezt itt nagyon hozták, a teremben pillanatról pillanatra – Spirit Road az új lemezről, az ultraklasszikus Down By The River egy nagyon régiről – emelkedett a kollektív adrenalinszint, mígnem a fentebb leírt módon tarthatatlanná vált az egyhelyben való ülés.

“Jobb kiégni, mint elszürkülni”, énekelte az ember, aki mindkét sorsot elkerülte, s az ugráló nép alatt hevesen hullámzani kezdett a szalagpadló, a színpad szélén pedig imbolyogni a lámpák állványai. Igen tanulságos módon Young, aki addig kézmozdulatokkal köszönte meg az ünneplést, de egy árva szót nem beszélt a számok között, a Hey Hey My My után egyszercsak kommunikatív lett. Aggódnak itt az emberek, hogy szétszeditek a házat, valami ilyesmit mondott, de látni való volt, hogy ő éppen nem aggódik emiatt.

Mit meséljek még? Volt, a régesrég elvesztett eredeti Crazy Horse-gitárosnak, Danny Whittennek ajánlva, a Winterlong, volt a Powderfinger és volt, igen meghatározó módon, az új album központi darabja, a No Hidden Path. Huszonnégy percig tartott, és nem megfelelő kifejezés arra, ami történt, hogy gitárszóló. Gitározás, talán ez a leghelyesebb. Ahogy Young folkos-countrys zenéiből is hiányzik a hagyományhoz való viszonyon való görcsölés, a gitár-abuzálás legvadabb vidékeire tett felfedezőútjai is azért átütő erejűek, mert a maguk szélsőségességében is az adott dalból építkeznek és teljesen maguktól értetődőek. A klasszikus rockzene kontextusában egészen radikális dolgok szólnak, de nem kell a radikalizmusukkal törődni, csak hagyni kell, hogy vezessenek a hangok. A No Hidden Path zárórésze – népzenei egyszerűségű, egyetlen énekelt sor, megtört, magasba kapaszkodó, de a célhoz már el nem érő hangon énekelve, majd minden ismétlődés után brutális, a teljes torzító-arzenált mozgósító gitárzaj-köteg – mindent tudott erről a hülye világról.

A ráadásban persze a Rockin’ In The Free Worlddel ért véget a dolog. Nekem nem a kedvenc számom, de megfelelően eksztatikus ordítanivaló egy ilyen koncert végére (igen, volt stagediving is). Neil Young széttépte a húrokat, minden zúgott, búgott, gerjedt, világvége, még mindig tartott a zúznivaló, dühödt energia, egy pillanatra úgy tűnt, oda fogja vágni a legendás Gibsont, Old Blacket a földhöz. Aztán persze nem, kontrolláltan heves mozdulattal elhelyezte az állványon, a leszakadt húrokkal még rácsapott a pickupre, aztán vége volt.

Szóval ez a rockandroll, csupa ellentmondás: naiv és fájdalmasan bölcs, kedves és dühös, színpadias és ösztönszerű. Hangos és halk, halk és hangos. Nem fogja megváltoztatni a világot. Nem fogja megváltoztatni az életedet.

Azt csak te úgy érzed, hogy igen. De az érzés semmihez nem hasonlítható.