Plankó Gergő – 2008.03.21. – http://quart.hu/cikk.php?id=2325

Nem az a lényeg, hogy milyen vagy, hanem az, hogy mit szeretsz. Az angol eredetiben valamivel frappánsabban hangzó Nick Hornby-alapvetés akkor is a Los Campesinos! debütáló albumának vezérgondolata lenne, ha történetesen nem ennek kifordítását kiabálnák vadul a Knee Deep At ATP című dalban: Well, I need new hobbies, that’s one thing for certain, Not what you like, but what you’re like as a person.

Nekünk néhányunknak, akik a kilencvenes évek második felében lettünk gimnazisták, és ilyen-olyan oknál fogva nem voltunk beszűkült metálosok, klubberek vagy drone-ambientesek, és nem fogadtuk el a Kispál és a Borz Magyarországát sem, egyszerűen nem volt ún. színterünk. A kanonizált alternatíva az Oasistől a Coldplayig szóba sem jöhetett, visszafelé meg lehetett nézni ugyan, és meghatott tisztelettel hallgatni a Clasht és a többieket, de ezek nyilvánvalóan nem tudták pótolni egy friss és aktuális zenekar élményét. A saját hangunkat.

Ha nincs színtér, hát nincs, kerestünk magunknak az interneten. Függetlenül attól, hogy a punk, a techno vagy a hiphop felől indultunk, előbb-utóbb jó eséllyel az amerikai indie-színtér ölelő karjaiban találtuk magunkat. Elkezdtük olvasni a Pitchforkot meg az ezerféle blogot, és ahogy telt az idő, nekünk is alapélményünkké vált a Pavement és a Neutral Milk Hotel. Lelkünk mélyén persze tudtuk, hogy ez sem teljesen nekünk szól, és sosem sikerült minden belterjes utalást megértenünk, de legalább egy kicsit tartozhattunk valahova kulturálisan. És egyre többen lettünk.

Mindezt azért fontos leszögezni, mert akik hasonló környezetben nőttek fel, azokat fogja istenigazából szíven találni a Los Campesinos! első albuma. A többiek számára ez csupán egy fantasztikusan szórakoztató lemez.

Mint az például innen is tudható, az LCD Soundsystem nagyszerűsége abban rejlik, hogy az utóbbi harminc év könnyűzenei termésének optimális sűrítését adja. A MySpace-világba tavaly berobbant hét walesi egyetemista egészen hasonló dologgal mutatkozik be, eggyel kisebb pályán – a poszt-hidegháborús észak-amerikai indie történetéről írtak csillagos ötös dolgozatot. A brit sajtó egy része pedig lelkendezik: mint a Drowned In Sound írja, felüdülés egy olyan bandát hallani, ami nem az NME-n és a Melody Makeren nőtt fel, amiben nincs semmi Gallagher, semmi Kinks, semmi Clash. Egyébként amikor először találkoztam a zenekarral, egészen biztos voltam benne, hogy csak svédek lehetnek, ilyen játékos poppal és ilyen névvel észak felől érkeznek bandák mostanság. És nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy britek, hogy a Kaiser Chiefs és satnya társai szürke tömegéből hét színes ruhás fiatal felkiáltott és újra a magasba emelte a birodalmi lobogót.

Ilyen felkészültséggel persze könnyű. A Ramones-családmodellt követő Campesinos!-testvérek – Aleksandra, Ellen, Garreth, Harriet, Neil, Ollie és Tom – enciklopédikus tudással rendelkeznek a korszakról, amely az Our Band Could Be Your Life-tól addig a bizonyos Következő Nagy Dologig (ami ugyanúgy csak egy banda lesz, mint eddig bárki) ível . Ezt szeretik, ez a saját nyelvük, ez a hangjuk, ezek a generációs alapélményeik.

A szívbemarkolás képességét édesanyjuktól, a Broken Social Scene-től örökölték; játékosságuk szakasztott olyan, mint a részeges nagybácsi Architecture In Helsinkié; sokat jött át hozzájuk gyerekkorukban Deerhoof, a rosszcsont unokatesó; csillogó szemmel hallgatták Pavement-papa minden életbölcsességét a kandalló előtt. Közben néha kiszűrődött mindenféle nagy klasszikus hangja a konyhából a Mamas And The Papas-tól a Wire-ig, akik egyébként a szülők általános iskolai osztályfőnökei voltak, velük azonban nem foglalkoztak túlzottan sokat a lurkók.

Szépen cseperedtek fel ebben az inspiráló környezetben, mindig kérdeztek, mindig valami újat tanultak, szivacsként szívták magukba a rengeteg információt. Nem csoda, ha mostanra már magától értetődő természetességgel rejtenek el obskurus együttesneveket a dalszövegekben (például ezt: Meanwhile, Back In Communist Russia, ami ugye már önmagában is utalás); dalt írnak a zenebuzik kedvenc elfoglaltságáról, a listakészítésről; megidézik az 1991: The Year Punk Broke című legendás dokumentumfilmet. Emléket állítanak az indie-pop hajnalát jelentő C86 válogatáskazettának is (The International TweeXcore Undergorund, ami végül csak kislemezen jelent meg). Így aztán egészen olyan őket hallgatni, mint poptörténeti műveltségi vetélkedőt játszani a Pitchfork szerkesztősége ellen, és minden alkalommal, amikor ők tudnak jobban valamit, meginni egy felest.

Illetve dehogy olyan, annál ezerszer jobb. Hiszem, hogy akár a legbutább rockdal előadása a legkisebb színpadon is nagyobb csoda, mint a világ összes zenekritikusának teljes munkássága. A Campesinos!-kollektíva pedig a lexikális műveltség mellett egészen kivételes popdalokat ír és ad elő. Még azt is bele lehet magyarázni, hogy így akarják érzékeltetni, az indie gyökerei milyen mélyre nyúlnak a popkultúrában – de belemagyarázásra nem lesz semmi szükség, amikor egy nap alatt tízszer hallgatjuk végig a lemezt, és mindannyiszor ugyanannyira jókedvűek leszünk tőle.

Mostanában nem tudok elképzelni jobb hallgatnivalót egy tavaszi napsütéses sétához az év leghülyébb című számánál, a This Is How You Spell Ha Ha Ha, We Destroyed The Hopes And Dreams Of A Generation Of Faux Romantics-nál, ami úgy mond el mindent a független zenéről bugyutus gitár és szinti, szentimentális hegedű és delejes együtténeklés segítségével, hogy közben perfekt popdal tud lenni. Semmi más nem késztetett mostanában arra, hogy egymagamban ugrálni kezdjek otthon, csak a Broken Heartbeats Sound Like Breakbeats meg a Death To Los Campesinos! (Na jó, legutóbb a Tough Alliance, de ők svédek, ezért nem számítanak.)

És ezeknek a walesieknek még humoruk is van. A Knee Deep At ATP például egy olyan lineárisan felfelé ívelő trip, ami két és fél perc alatt válik Arcade Fire b-oldalból önironikus zenebuzi-himnusszá. Az pedig, ahogy a Broken Heartbeats átcsúszik a Don’t Tell Me To Do The Math(s)–be, hát, az frappáns választ ad az indie-gyűlölők egyik, általuk viccesnek vélt sértésére, miszerint “Ez még az előző szám vagy már egy új, höhö”. Ez egy új szám, de ha még az előző lenne, akkor is többet érne a teljes lemezgyűjteményednél, te szerencsétlen Dream Theater-rajongó. 

Várhatunk-e többet egy poplemeztől annál, hogy a befogadás idejére önfeledten boldoggá tesz? Hogy harminc-negyven percre kiradíroz a világból minden nácit, kommunistát, terroristát, rohamrendőrt, terhet, bút, bajt és bánatot? És közben még el is hiteti velünk, hogy nem teljesen felesleges dolog napjaink ésszerűtlenül nagy részét kanadai művészeti iskolás diákok munkásságának tanulmányozásával és “a tíz legjobb első szám a nyolcvanas évek albumain” típusú listák felállításával tölteni? 

Különösen mostanában, mikor a Quarton is eluralkodni látszik a csüggesztő nézet, miszerint a zene már nem válthatja meg a világot – ami per pillanat lehet, hogy igaz, de egyszer majd a jövőben megint meg fogja váltani, ezt megígérem minden olvasónak. Addig meg kihúzzuk az olyan albumokkal, mint a Hold On Now, Youngster.