Gitár János – 2007.10.24. – http://quart.hu/cikk.php?id=1642

Amikor a Hatalmas Dobok Nagyszakállú Sámánja elhagyta az alsó világot, uralkodótársai, az Oroszlánkirály, a Sötétség Hercege és a Háromnevű Szürke Eminenciás, úgy határoztak, feloszlatják a nagytanácsot és minden kincset, amit a Dicsőséges Évek alatt felhalmoztak a kastély termeiben, szétosztanak az alsó világ szabad emberei között. Hírnökök száguldottak szét a négy égtáj felé, s harmadnapra már a látóhatáron túlnyúló sokadalom gyűlt össze a kapu előtt.

Az Oroszlánkirály, a Sötétség Hercege és a Háromnevű Szürke Eminenciás sorban szólították az összegyűlteket, s mindenki megkapta azt az ajándékot, amit megérdemelt. Jöttek a levegő kovácsai, akik mindent kértek, és észre sem vették, hogy csak színes rongyokat kapnak. Jöttek a fanyűvők, akiket semmi más nem érdekelt, csak a Sötétség Hercegének titkos trükkjei. Jöttek a cicanadrágosok, akik a hajlobogtatás és a pöcsmeresztgetés forszára voltak kíváncsiak. Jöttek a szászok, a varázslók és a harci emberek, akik kardokat, sisakokat és vérteket akartak. Jött egy csapat nyilvánvalóan retardált ausztrál, de az Oroszlánkirály, a Sötétség Hercege és a Háromnevű Szürke Eminenciás egyetértettek: a legjobb lesz, ha nekik árulják el, hogyan játszhatja fehér ember a bluest. Jött egy holland kamaszfiú, hosszan pusmogott a Herceggel, aztán az Oroszlánkirályhoz fordult azzal, hogy van egy barátja, annak is vinne valamit, csak most ő nem tudott eljönni egy fontos csajozás miatt. Jött egy bandányi vékony New York-i gyerek szakadt farmernadrágban, ők csak egy torzítópedált kértek, azt mondták, nekik annyi elég ahhoz, hogy megváltoztassák a világot. Jött egy izgatott afro-amerikai fiatalember, neki mindenképpen kasmír kellett, azt mondta, nem baj, ha használt; a Herceg szíve megesett rajta. Jött egy különös kisfiú Detroitból, fekete-piros ruhában, ő nem kért semmit; apró csomagot kapott, benne az Esszencia egy darabjával. A kislány, aki vele érkezett, még csendesebb volt, csak megállt a Sámán dobjai előtt és pityergett kicsit. Jött egy meg nem született gyermek Texasból, ő kapta meg az akusztikus gitár hangját. “Az húsz évig úgyse fog kelleni senkinek” – morogta a Herceg.

És jöttek és jöttek, és mindenki kapott valamit, amitől gazdagabb lett az élete. Hét nap, hét éjjel tartott az osztogatás, s amikor a hetedik nap éjfélt ütött az óra és már a fején hülye kalózkendőt hordó vörös csávó is elment, az Oroszlánkirály, a Sötétség Hercege és a Háromnevű Szürke Eminenciás fáradtan, szomorúan néztek egymásra. Kipakoltak minden termet, minden kamrát, minden pincét, elosztogatták a bútort, a szőnyeget, a falikárpitokat. Nem maradt semmi az egykor pompás tanácsterem közepén, a poros padlaton, csak néhány félresikerült riff meg egy adag üres pózolás.

Indulni készültek, amikor kopogtak az ajtón. Megérkezett az utolsó jelentkező.

– Ian Astbury vagyok, tiszteljetek meg valami ajándékkal, mindig olyan akartam lenni, amilyenek ti vagytok! – szólt a tollakkal díszített idegen.
– Nézd, kedves Ian, nincs már semmink, aminek hasznát vehetnéd, ennek a bulinak vége – mondta a Háromnevű Szürke Eminenciás.
– Ugyan már, hát látom, a padlón ott vannak azok a félresikerült riffek meg az üres pózolás! Én azzal is megelégszem! Jól fognak mutatni a Gyíkkirály levetett bőrén, amit már megszereztem!

Azzal a nála levő partvis és szemétlapát segítségével összekapargálta mindazt, amit a padlón talált és köszönés nélkül odébbállt. “Életem végéig elleszek ezekből. Alapítok is egy zenekart. Legyen a neve mondjuk The Cult” – gondolta elégedetten.