Bárány Dávid | Inkei Bence | Lang Ádám | Rónai András – 2011.07.11. – http://quart.hu/cikk.php?id=6433

Megint összegyűlt egy cikkre való magyar lemez. A Neo javítja az önértékelést; az Irie Maffia meglepő húzással stadionrockot játszik; a Sadant aprólékosan kidolgozott triphopot; a Stereomilk anglofil, de jellegzetesen magyar gitárpopot. Van még klasszikus rock Európa Kiadóval ötvözve és vicces blues-rock is.

Neo: The Picture

Be kell vallanom, ha létezett olyan stílus, amiért én valahol rajongtam, akkor az pont az a fajta electropop volt, amit a Neo csinál, és amelyről tavaly se tudtuk elképzelni, egy évtized után még hány bőrt lehet majd róla lehúzni. Az én szívemben még mindig tart az electroclash hullám, úgyhogy én lepődtem meg a legjobban, amikor pont egy olyan szintipop együttes albumánál döbbentem rá, hogy az egész már milyen ósdinak hat, amelynek a koncertjét első sorban ugráltam végig. Még tavaly, amikor nem is tudtuk elképzelni, hogy ez a fajta, a nyolcvanas éveket megidéző electropop hogy fog kimúlni.

És körülbelül ezzel össze is foglaltam a Neo új albumáról alkotott véleményemet. Az egyedüli, de annál inkább zavaró dolog a lemezben, hogy a fenti stílusirányzat elemeit rendkívül markánsan, mondhatni a paródiáig magán viseli. A szokásos Goldfrapp- és Depeche Mode-inspiráltság (Change), az ezerszer hallott, déja vu (nagyrészt lá-pentaton) dallamvilág, az önértékelést javító dalok (We Are All Heroes) és az ugyanezt leplezetten tevő dance-himnuszok (You Won’t Beat Me), vagy a nagy, katartikus hangulatok előtti lehűlések (Entertainer) teljesen korrektnek hatottak volna még tavaly (persze azelőtt még inkább), amikor a Six Pixels ep-t is megjelentették és amikorra valószínűleg a lemezt is szánták, ami viszont így leginkább egy elejtett Madonna demóalbumnak hat. Erre csak rásegítenek a kifejezetten tanmesés dalszövegek, melyeknek külön pikáns bájuk, hogy nagy részük csakis magyar anyanyelvű angolul tanulóknak juthatott eszébe. Igazán időtálló slágernek csak a Serial Killer hat, amelyre viszont még az sem túlzás, hogy Gimme More– vagy Pokerface-szintű popklasszikusként a “hátán viszi” az egész koncepciót, és amelyet még a VivaTv is játszott, pedig az intelligensebb zenekarok közül ez igazán csak a kiválasztott kevesekkel szokott megtörténni.

Hiába beszédes, hogy a 2002-es Diskhead fényévekkel frissebbnek hat a lemez döntő többségénél, mindezek ellenére egészen korrekt (lenne, ha korábban jelent volna meg) az album, csak hát a nagyon divatos műfajoknál pont hülyén jön ki, ha akár csak egy lépéssel is el vannak maradva. De az is lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint egy szintipop együttestől bárgyúság lenne elvárni, hogy a legújabb korszellemhez alkalmazkodjon. Úgyhogy ha akadna egy igényes magyar popdíva, akinek sürgősen szüksége lenne egy fasza kis electro számra, még mindig Neoékat javasolnám számára slágerszerzőnek. B- (BD)

Irie Maffia: The Beast ep

A 2009-es második lemezéig az Irie Maffia meglehetősen kiszámítható fejlődési ívet járt végig; egy a maga eklektikusságába kicsit belebonyolodó első album után hamar elkészült a folytatás, ami karakteresebb dalaival már sokkal biztatóbb volt elődjénél. A lemez turnéja utáni féléves szünetben a kollektíva keménymagja kiadta első lemezét Irie Rocktrióként, valamint Busa Pista is szólólemezre pakolta azokat a cuccait, amik már nem fértek bele az Irie Maffiába. Emellett még megjelent egy ghánai hiplife zenészekkel közösen készített remek tánczenei ep is. Bár ez az anyag az Irie-holdudvar eddigi legjobb kiadványa volt, az Irie Maffiától azt várhattuk volna, hogy valahol ott vegye fel a fonalat, ahol a második lemeze után családi okok miatt (az énekesnőnek, Sanának és a zenekar egyik alapítójának, Dermotnak gyereke született) letette.

A féléves hallgatást megtörő és ingyenesen letölthető Everday Riot elektropopos dancehallja épp ilyen, – a megszokott összetevők jó arányú elegye – lett, kicsit tovább szélesítve a meglévő horizontot. Nem így a most megjelenő ep! Állítólag a 2010-es Volt Fesztiválon Billy Idol koncertjét látva találta ki a zenekar, hogy ki kéne magukat próbálni ilyen teátrálisabb, nagyobb ívű dalokban is. Így is tettek. Az első dal, a Bloodshot Eyes stadionrockba (!) oltott, dögös soulja tényleg úgy kezdődik, mint egy piszkosra kevert Guns N’ Roses-dal; és hogy ennyi ne legyen elég, meg egy dancehallos zajbetét is van a végén. Ennél csak kicsit másabb érzés a címadó szám trombitával feldobott, de még mindig rockos r&b-boogie-ja, amelyben már feltűnik a zenekar legmegosztóbb alakja, Busa is egy pörgős rapbetét erejéig. A röpke tíz perces ep-t záró, elragadós Pretty Little Thing indie-reggae-jével végül visszakanyarodnak a megszokottabb terepükre. Nekem ez az utóbbi, több témából álló, változatosabb dal lett a kedvencem (mert ez a legfogósabb), mégis azt mondom, az első kettő, meglehetősen rövidre csapott, merész, újdonságot hozó dal miatt fontos ez az ep. Azt nem tudom, hogy az Irie Maffia készít-e valaha egy tényleg fontos lemezt, vagy, hogy lesznek-e megkerülhetetlen slágereik, az viszont elvitathatatlan, hogy ez a szimpatikusan nyitott és bátran kalandozó társaság fontos tényező a hazai popéletben. (Az ep érdekessége, hogy egy letöltőkártyát megvásárolva, arról a kódot bepötyögve tudjuk letölteni a zenekar honlapjáról. A kódunkat egy emelt díjas (315 Ft-os) sms-sel is lekérhetjük, ha lusták vagyunk utánajárni a – motivációs tárgynak is tekinthető – letöltőkártyának.) B (LÁ)

Sadant: Seven

Nahát, csak nem egy melankolikus-sötét, filmzenés-jazzes-hiphopos triphop-lemez! – gúnyolódhatnánk, de nem lenne igazunk. A Sadant zenekart Kunert Péter alapította , akinek komoly tapasztalata van színházi és táncszínházi és filmzenékben; MC Zeekkel indult, aztán az évek során többen csatlakoztak, köztük olyanok is, akik a zenélés mellett színészkednek is. Az elv az volt, hogy “mindegy, hány évig tart megcsinálni egy olyan lemezt, ami tíz-tizenöt év múlva is működik majd” – ezt nevezhetjük nagyképűségnek vagy tisztes ambíciónak, az eredmény dönti el, melyik. Az album tehát bruttó hét év munka után, tavaly év végén jelent meg; a beleölt idő hallatszik is, és ettől lesz több ez a lemez, mint a magyar filmzenés-jazzes-stb. triphopok jó része. Mármint nemcsak arról van szó, hogy szépen szól, aprólékosan kidolgozott és igényes (bár ezek is igazak rá és speciel ebben a műfajban ez nem is árt), hanem arról, hogy a hozzáadott értéket az képviseli, hogy ezen a lemezen minden igazi.

Mármint egy “sebzett szépségű” dal tényleg az, szép is és sebzett is – és ez nemcsak Pető Kata éterien szép hangjának köszönhető, bár nagyrészt persze annak. Ha franciás könnyed szomorkodás kell, akkor az van, franciául; ha jazzes, egészen finoman blueszal fűszerezett ének, akkor az (Lamm Dávid gitárostól). Egyedül MC Zeekre lehet panaszunk: ő pont olyannak tűnik, mint bárhol máshol, rutinból hozza a figuráját – pedig a lényeg pont az, hogy a többieket nem a rutin működteti, a hangszereseket sem. Pedig ebben a műfajban, mégpedig egyáltalán nemcsak a magyaroknál, nagyon gyakori a jelzésértékű dolgok használata: mármint mondjuk egy “jazzes” gitár csak jelzi, hogy “ez egy ilyen jazzes gitár”, annak minden (érzelmi-kulturális) konnotációjával együtt, mégpedig anélkül, hogy különösen érdekes volna, hogy konkrétan milyen – és ugyanez vonatkozik arra, hogy “filmzenés” vagy akár “brazilos” stb. Itt viszont a jazzgitár tényleg az (szintén Lamm Dávid); a leginkább impresszionisztikus-lágy zongora még könnyebben alibizhetne, de folyamatosan jelen van; a hegedű is, amikor megjelenik. Ezek a hangszerek felelnek inkább a melankóliáért és a filmzenés típusú szépségekért; általában az urbánus-sötétebb színeket hozó ritmusszekció kevesebb izgalmat okoz, inkább a kötelezőt hozza, de ügyesen. (Szigeti Barna: dob, Kunert Péter: basszus és ugye zenekarvezető) és elektronika (Kovács Zoltán, illetve DJ Marka többször scratchel.)

Bár, mint mondtam, alaposan és részletesen kidolgozott számokról van szó, jó, hatásos dallamokkal, a figyelmet vezető szerkezetekkel – a lemez egészéből mégis inkább a hangulatfestés marad meg. Ami egyrészt jó, valamint legalábbis hihető, hogy ez volt a cél; másfelől mégiscsak hiányzik néhány igazán erős, dalszerűségében is maradandó szám. Ilyenek hiányában is elmondhatjuk, hogy a maga választott világában kiemelkedő album a Seven; de ennek határain túllépnie végülis nem sikerül. B+ (RA)

Stereomilk: Az

A Junkiesból ismert Szekeres András másik, brit gitárpop hatásokkal operáló zenekara, a Stereomilk 2006-ban jelentette meg az első lemezét, mely rögtön egy Bérczesi Róbert-szerzeménnyel indult, de a saját dalok is azt mutatták, hogy a zenekarnak van valamiféle saját karaktere is. Az együttes tagjainak mind van valami dunaújvárosi kötődése, és van közük egyéb együttesekhez is (a gitáros Almási Endre Frenk zenekarából lehet még ismert, a ritmusszekció tagjai pedig a Galapagosban illetve még régen a Quimbyben játszottak), viszont az új lemezt hallva nem ezek juthatnak leginkább eszünkbe, hanem a Heaven Street Seven anglofil, de mégis jellegzetesen magyar gitárpopja. Az biztos, hogy a Stereomilk nem árul zsákbamacskát, mert a lemezt indító, és korábban már az MR2-n is gyakran játszott Légypapírhoz képest olyan nagyon sok meglepetéssel nem találkozunk az albumon. Ez nem baj, hiszen a Légypapír korrektül megírt dal – noha szerintem nem ez a lemez legerősebb száma, mert az Ugyanaz (jár a fejemben) rágógumiszerűen fülbemászó refrénje lenyomja -, és a kellemesen középtempós gitárpoptól nem nagyon tér el a zenekar.

Ami szintén egyből nyilvánvaló, az a Stereomilk nem is titkolt vonzódása a kilencvenes évek populárisabb brit gitárzenéi iránt, melyek azonban hasonlóan ugyanazon a szűrőn jutottak keresztül, mint a már említett Heaven Street Seven és annak a korszaknak a többi, egyre inkább elfeledett magyar “indie” gitárzenekara. Ez önmagában is jelenthet némi felüdülést a mindent eluraló kocsmasanzon vagy a Kispál-formanyelvet túlhasználó zenekarok országában, és nincs gond a dalok többségével sem. Persze van, amivel igen: a záró Narkósok kicsit funkciótlan, főleg, hogy már elsőre sem annyira vicces, a Soha ne engedd el! esetében pedig erőltetettnek hat ez a műanyag funkyzgatós fíling, a végén hallható fejhangú úúú-úúú vokálról ugyan még Szekeres András is érezte, hogy kínos lesz, mégsem volt szíve kihagyni. Szekeres amúgy jó énekes, néha a Junkies-rutin tévútra viszi, amitől ilyen farmermellényes Kelley Jones (Stereophonics)-hatása lesz a zenének, amit ő még dicséretnek is fog venni, pedig én nem feltétlenül annak szánom. De ezek még nem perdöntő dolgok, hiszen az Az többnyire ügyes hangszeres megoldásokkal (a legjobb ilyen talán az a pszichedelikus középrész a Belgrádban) és perfekt vokálokkal ajándékozza meg a hallgatót, de pont az nem derül ki, hogy mi az üzenete az együttesnek azonkívül, hogy csináltak egy lemezt, mert szeretnek a tagok együtt zenélni. Persze ez utóbbival sincs semmi baj, csak az Azból pont hiányzik az a bizonyos plusz, amely segítene abban, hogy ne a “próbaterem-rock” kifejezés jusson eszembe a lemezről. B- (IB)

Vasárnapi Gyerekek: Vasárnapi Gyerekek

Hát ez nehéz ügy. A borító például szörnyű, de a hátán azt látjuk, hogy Darvas Benedek nemcsak énekel és billentyűzik, de thereminen is játszik – ez azért mindenképpen reménykeltő. (Bár sajnos kiderül, hogy nem is szól sokat.) Maga a zene pedig hát nem jó, de van benne valami érdekes. A cél a rock “nagy korszakának”, azon belül is az erősen szerzőközpontú hagyományának megidézése – ami nem feltétlenül azonos az énekes-dalszerzők hagyományával, gyakran sima poprock vagy rock and roll szól. Azért többször eszünkbe juthat Leonard Cohen; a Budapest egy test pedig egy kicsit a Talking Heads pattogósabb számait idézi; a záró, monumentális Szennyezett víz pedig szintén őket, csak a “ki tudja, mennyire ironikus” lassú számokat, ámde biztosan irónia nélkül; a Varázsige egy kicsit darkos (ráolvasásszerű szöveggel); a Hagyjál békén meg karibi móka. De ezekben is, illetve a többi, kevésbé egy-egy előképhez köthető számban is az van, hogy a legjobban bevált avagy legjobban elcsépelt megoldásokat használja a Vasárnapi Gyerekek, a gitárdallamoktól a lálálá kórusokig, minden hozzáadott érték nélkül: itt tényleg csak panelek vannak. (Ráadásul elég bárdolatlanul is szól a lemez, de ettől megpróbáltam elvonatkoztatni.)

Ami jellegzetes (illetve egyáltalán: valamilyen), az Darvas Benedek éneke. A dallamain hallatszik, hogy vannak egyéni zenei gondolatai; éneke pedig két regiszter között ingadozik. Egyrészt gyakran megpróbál klasszikus dallamosan énekelni, amihez nem elég képzett a hangja, viszont a próbálkozás pont hogy a karaktere ellen hat; másrészt viszont – olykor egészen kísértetiesen – Menyhárt Jenő nyers, már-már antizeneien kifejező énekstílusát is használja. Leginkább az Álomszigetben, ami az Európa Kiadó kiakadt-lírai számait idézi egy kicsit átklasszicizálva – itt hallható az egyik legjobb zenei pillanat is, a női kórus és a theremin találkozása; valamint a Szenvedélyben, ami a szenvedélyes-kibukott Európa Kiadó-slágereket még a szövegében is megidézi. A lekerekített klasszikus rock és az “alternatív”, szabálytalanabbul önkifejező hagyomány találkozása és esetenként súrlódása okozza azt, hogy olykor egészen izgalmas a Vasárnapi Gyerekek – noha az már nem hallatszik a lemezen, hogy ez szándékos, átgondolt döntés eredményeképpen volna így. (Illetve a dolog kicsit bonyolultabb, hiszen egyáltalán nem egymástól független hagyományokról van szó, és ez is hallatszik az albumon.) Tehát jó éppen nem lesz ettől, de legalábbis egyszer-kétszer kifejezetten érdekes meghallgatni. Amúgy Darvas Benedekből kihallani az egyéni világú dalszerzőt is, csak éppen valami legalább kicsit egyéni kíséret is kellene hozzá. C+ (RA)

BAD ForesT: Hallótávolságban

Ezt az itt végighallgatható lemezt könnyen összefoglalhatjuk: blues-rock vicces szövegekkel – és nagyjából ennyi. A maga módján teljesen rendben van a produkció: össze van rakva (főleg ahhoz képest, hogy teljesen magánerőből készült); ahogy mondani szokás, ízesek a gitár- és harmonikaszólók; nem látványosan jó, viszont rokonszenves az ének; működnek a műfaj kötelező elemei, van egy-két kikacsintás másfelé is (mondjuk funk-rock, persze). A szövegek pedig olyan hülyéskedések, mint: az első számból kiderül, hogy mivel veszi rá a lírai én a nőket, hogy elmenjenek vele, ha egyszer nincs pénze (a dal címe: 20 cm); a Hittanóra szövege felteszi a kérdést, hogy a mennyországban van-e tévé, azon sport- és pornóadó, illetve lehet-e ott motorozni; a pattogó Jegyeket bérleteket a Bëlga után is bele mer vágni egy BKV-ellenőrök szemszögéből írt szövegbe (bár azért messze nem egy Kalauz 2); a Dal a világbékéről pedig a Ringasd el magad dallamára kér meg minden nőt, hogy mutassa meg a mellét, mert “így építünk szebb jövőt”. Ha még elárulom, hogy azt a témát is körüljárja a BAD ForesT, hogy vajon miért is jobb a sör a nőnél, akkor feltehetőleg sokan azt hiszik, hogy ez rémesen ciki, mondjuk Irigy Hónaljmirigy blues-rockban. De nem az, mert az egész inkább pont a helyén kezelt jóleső hülyéskedés: mármint hallható, hogy a zenekarnak jól esik, és biztos vagyok benne, hogy jó móka lehet egy koncert egy-két sörike mellett. Mondjuk otthoni hallgatásra, zenei élménynek nekem pont elég volt egyszer, de nagyon úgy tűnt, hogy nem is ez a célja – emiatt nincs is sok értelme a szokásos módon betűvel értékelni. (RA)