Inkei Bence – 2011.07.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=6405

A  pop-rockzenéhez óhatatlanul is a lázadás és a szabadosság eszméit szokás kapcsolni, ezért is lepődik meg a világ minden alkalommal, amikor egy-egy popsztárról kiderül, hogy valójában másként gondolkozik, mint az iparág többsége. Most épp John Lennon kései Reagan-barátságán lepődtek meg páran, pedig ezzel korántsem volt egyedül. Valóban összeegyeztethetetlen a rockandroll és a konzervatív jobboldaliság?

Évtizedeken keresztül az archetipikus rocksztár figurája a nyugati világban megegyezett az intézményesült közrend és a bevett konvenciók ellen lázadó zenészével, aki, ha nem is politizált közvetlenül, mégis kimondva-kimondatlanul azonosult az ellenkulturális eszmékkel. Ez utóbbiakat pedig sokkal inkább a baloldali-liberális eszmerendszer környékén lehetett megtalálni, úgyhogy a jobboldali-konzervatív rocksztár fogalma sokáig oximoronnak, egymást kizáró fogalomnak számított. (Itt most hangsúlyozottan nem a magyarországi értelemben használjuk ezeket a fogalmakat.) A kilencvenes évektől kezdve azonban minden felborult, és ma már ott tartunk, hogy lassan teljesen kiüresednek a hagyományos baloldali/jobboldali kategóriák, ettől függetlenül a pop-rockzene közege (a sajtót is beleértve) és a konzervatív/jobboldali eszmerendszer hívei továbbra is jellemzően kölcsönös gyanakvással tekintenek egymásra. Ezért is kelt feltűnést minden alkalommal, amikor valakiről kiderül, hogy némiképp szembe menve a saját közegével, a konzervatívokat/republikánusokat vagy az általuk népszerűsített elveket támogatja. Egyebek között azért is számít ez szokatlannak, mert a legtöbb popsztár jellemzően olyan ügyek mellett áll ki, amelyek nem a keresztény-konzervatív értékrend szívügyei: lásd Lady Gagát és a homoszexuálisok jogait, Madonnát és a feminizmust, vagy Bono antiglobalizmusba torkolló munkásságát. Ott persze még nem tartunk, hogy mára a jobboldaliság legyen a rock’n’roll jövője, ahogy azt a Times újságírója, Daniel Finkelstein jósolta hét évvel ezelőtt, de tény, hogy más már a popzenét és a médiát uraló közhangulat, mint volt mondjuk harminc évvel ezelőtt. Egyáltalán nem mellesleg pedig a fiatalon lázadó rockzenészek közül is sokan már egész másként látják a dolgokat pár évtized elteltével. Nézzük meg tehát, létezhetnek-e egyáltalán konzervatív/jobboldali pop-rocksztárok, és ha igen, kik azok.

Amerika

A híresen politizáló amerikai rocksztárok ugyan szinte kivétel nélkül mind háborúellenes vagy polgárjogi himnuszokat írtak, esetleg Reagant, majd Busht támadták, de van képviselője azért a másik oldalnak is, még ha ez a munkásságukat nem is feltétlenül érintette. Mindjárt ilyen volt Elvis Presley, aki pályája kezdetén még a kihangsúlyozott szexualitásával valósággal sokkolta az amerikai tévénézők millióit, de tizenöt évvel később már rajongó levelet küldött a republikánus Nixon elnöknek, melyben biztosította támogatásáról. Ennek eredményeként 1970 decemberében létre is jött a találkozás a Fehér Házban az énekes és az elnök között, melynek során Presley kifejezte aggodalmát a hippik és a drogok elterjedése miatt, továbbá “anti-amerikainak bélyegezte” a Beatlest és fel is ajánlotta segítségét a drogok elleni küzdelemben. 

Amikor még Elvis túl vadnak tűnt az amerikai közönség egy részének, Pat Boone-ra hárult a feladat, hogy a fiatalok szüleit meggyőzze a rock’n’roll ártalmatlanságáról. Boone az ötvenes évek második legsikeresebb énekese volt a listaadatok alapján (természetesen Elvis mögött), és sosem rejtette véka alá konzervatív beállítottságát: 1966-tól kezdve támogatta Ronald Reagan politikai pályáját, elkötelezett híve volt a vietnámi háborúnak, és sikerei elmúltával is számos nyilatkozatban állt ki elvei mellett és még ma, nyolcvan felé közeledve is aktív: két éve például rákos daganathoz hasonlította a liberálisokat, de nekiment ő a melegeknek vagy az evolucionistáknak is.

Pat Boone kivételnek számít a popbizniszben, hiszen a hozzá hasonló nézetek képviselő zenészek jobbára a főként vidéken elképesztően népszerű countryszíntéren találhatók meg. Sőt, ha az ember felületesen olvasta a híreket például a 2008-as elnökválasztásról, akkor könnyen az lehetett a benyomása, hogy a teljes pop-rockszíntér Barack Obama mögött sorakozott fel, miközben a republikánusok több olyan esetbe is belefutottak, hogy olyan előadó dalát használták fel a kampányukhoz, aki pont nem őket támogatta. Pedig azért volt és van is kivétel bőven.

A leghíresebb republikánus rockzenész kétségtelenül Ted Nugent: “Egyszerre végtelenül szellemes és határtalanul demagóg, politically incorrect, rockandroll gonzó, tévéshow-hős, elkötelezett vadász, NRA fegyverjogi aktivista, sheriff, a DARE alkohol- és kábítószer-prevenciós aktivistája, vad republikánus, akiről időről-időre felröppen a hír, hogy a hivatásos politikai pálya felé kacsint. A gyűlöletbeszéd vádját a fejére vonva, akár a színpadról is üzen demokrata elnökjelölt-jelölteknek” – olvasható róla a Quarton megjelent portrécikkben. Ha kis szerencsénk van, egyszer tényleg elszánja magát, hogy politikai pályára lépjen, és az nagyon szórakoztató lesz. Gyakran szokás emlegetni továbbá a már elhunyt punklegendát, Johnny Ramone-t is. A Ramones gitárosa 2002-ben, a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásakor keltett megrökönyödést, amikor Bush elnöknek mondott köszönetet. Később kijelentette, hogy Reagan volt a legjobb elnök az életében, és kifejezte abbéli reményét is, hogy a liberalizmushoz sodródó fiatalok az idő múlásával majd rájönnek, milyen is a világ valójában. 

A New York-i republikánus punkgitáros mégis kakukktojás, vele szemben a déli államok hagyományosan republikánus “redneckjei” már sokkal kevésbé meglepő, hogy kitermelték a maguk rocksztárjait is. Az első ilyen a Lynyrd Skynyrd volt, amely a Sweet Home Alabama című himnusszal vágtak vissza a délieken gúnyolódó Neil Youngnak. A mai redneck rocksztár mintaképe, Kid Rock sosem titkolta republikánus nézeteit, számos alkalommal fel is lépett az Irakban vagy éppen Afganisztánban harcoló amerikai katonák előtt. Az egykori “sokk-rocker”, Alice Cooper ugyan apolitikusnak tartja magát, de 2004-ben “hazaáruló barmoknak” nevezte a demokrata elnökjelölt, John Kerry mellett kampányoló zenészeket, majd később Sarah Palint éltette nyilvánosan. Joe Perry, az Aerosmith gitárosa pedig 2008-ban “comingoutolt”, amikor kiállt John McCain mellett a kampányban, és azt is elmondta, hogy amióta az eszét tudja, a republikánusok híve.

Van aztán igazán meglepő eset is: ilyen volt, amikor 50 Cent 2005-ben kijelentette, hogyha nem vették volna el a szavazójogát a büntetett előélete miatt, akkor bizony Bushra szavazna. Így vagy úgy, de ismert Sammy Hagar és Gene Simmons republikánus szimpátiája is, míg a konzervatív punk jelenség hét éve bejárta a teljes világsajtót, de a volt Misfits-énekes Michale Gravesnél és a Vandals-basszgitáros Joe Escalanténál nincs nagyobb név, akiket ide lehetne sorolni. Keringenek hírek a metallicás James Hetfield és Lars Ulrich állítólagos republikánusságáról is, volt kollégájuk, Dave Mustaine pedig megtérése óta nem is nagyon tagadja ezt. Végül volt egy jobboldali fordulata a már említett Neil Youngnak is a nyolcvanas években, ő viszont azóta visszatalált az utópisztikus-hippi nézeteihez. Ami pedig a mai zenekarokat illeti, leginkább a keresztény rock környékén kell keresgélni: a Creed lemezeit például a republikánus szülők sem kapják ki gyerekeik lejátszójából, de az említett zenekar nem feltétlenül emiatt számít a Nickelback mellett az amerikai popsajtó kedvenc céltáblájának.

Nagy-Britannia

A briteknél, ha lehet, még komolyabb tradíciói vannak annak, hogy a rockzene és a Konzervatív Párt egymást kizáró fogalmak. “Az igazság az, hogy egyszerűen nincs számottevő jobbközép bázis a zene világában és nem is volt soha” – írta erről Dorian Lynskey a Guardian blogjába, noha azért a briteknél sem példa nélküli a torykra szavazó popsztár. (Más kérdés, hogy a merev társadalmi osztályrendszerben élő briteknél nem ugyanazt jelenti a konzervatív, mint mondjuk nálunk.)

Ugyan a pártszimpátiájáról csak találgatni szokás, de érdekes párhuzam Amerikával, hogy a britek első nagy rock’n’roll sztárja is egy mélyen vallásos, konzervatív beállítottságú énekes volt, Cliff Richard személyében, aki magát egy interjúban “a valaha volt legradikálisabb rocksztárnak” nevezte, amiért a szex, drogok és rock’n’roll világban megszokott mentalitásnak pont az ellenkezőjét képviseli. Az énekes ebben odáig ment, hogy a hatvanas-hetvenes évek hírhedt erénycsősze, az “erkölcstelenség” minden formája ellen küzdő Mary Whitehouse harcát is támogatta. Cliff Richard ugyanakkor már évtizedek óta a nagymamák és a középkorú háziasszonyok kedvence, ráadásul nem is nagyon politizál, úgyhogy nála sokkal nagyobb feltűnést keltett, amikor a punk és az új hullám prominens figurái álltak nyíltan a konzervatívok mellé.

Ilyen volt a fiatal Paul Weller, aki a Jam első lemeze megjelenésekor, 1977-ben még nagy visszhangot kiváltva arról beszélt, hogy a konzervatívokra fog szavazni, ezt egy évvel később már csak viccnek minősítette, a nyolcvanas években pedig harcos baloldali lett belőle. 1979-ben valósággal sokkolta a brit munkás- és alsóközéposztályt Margaret Thatcher választási győzelme, amihez kevesen tudják, hogy Ian Curtis is hozzájárult, noha a visszaemlékezések szerint a Joy Division frontembere a munkáspárti Callaghan-kormány tevékenysége elleni tiltakozásként, semmint konzervatív meggyőződésből szavazott a torykra. Ő azonban ezt titkolta, ellentétben Gary Numannel, aki annak idején büszkén vállalta Thatcher-szimpátiáját: “Az előtte lévő Labour kormány katasztrofális volt. Világválságok jöttek és mentek, ők meg csak ültek és nem csináltak semmit, majd végre jött egy párt, amelyik igen. Thatcher világosan tudta, hogy mit csinál és nagyon britpártinak tűnt, szemben az egész világgal” – indokolta utólag jó húsz évvel később Numan, aki ma már nem sorolná magát egyik politikai párthoz sem, sőt, meg is bánta utólag, hogy gyakorlatilag egyedüli popzenészként állt ki a toryk mellett annak idején. A nyolcvanas évek sikerzenekarát, a Spandau Balletet vannak, akik a thatcherizmus zenei megfelelőjének tartják, amiben szerepet játszhat az együttes énekesének, Tony Hadleynek jól dokumentált tory-szimpátiája is. Sőt, a mindig elegáns és nagyvilági figurát hozó Hadley az sem tartja elképzelhetetlennek, hogy ő maga is induljon egyszer képviselőjelöltként.

A későbbi nemzedéket képviselve Geri Halliwell 1996-ban mindenkit meghökkentett, amikor azt nyilatkozta, hogy a Spice Girls egy igazi “thatcherita” együttes, sőt: “Thatcher volt az első spice girl, az ideológiánk úttörője!” – tette hozzá. Ezt sokan a mai napig nem felejtik el neki, pedig 2001-ben Halliwell már Tony Blair mellett kampányolt. Phil Collinst viszont tévedésből emlegetik a konzervatív popsztárok között, miután egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy ha a Munkáspárt kerül hatalomra, akkor ő elmegy az országból, és aztán tényleg át is települt Svájcba. Az énekes ezzel szemben azt állítja, hogy későbbi felesége miatt költözött külföldre, és sosem szavazott a torykra. Ismert még, hogy Gary Barlow (Take That) tavaly támogatta a konzervatívok egyik iskolai zeneoktatást megcélzó kampányát, és szerepelt is egy ilyen kampányeseményen, míg a hatvanas évek ünnepelt énekesnője, Cilla Black rendszeresen támogatja anyagilag is a torykat. Bryan Ferry ugyan sosem politizált nyilvánosan, de mind a rókavadászat betiltása ellen küzdő fia melletti kiállása, mind pedig nyíltan hangoztatott konzervatív elvei miatt sokan őt is a konzervatív zenészek közé sorolják.

Amit azonban fontos megjegyezni: a konzervatív-munkáspárti szembenállás korántsincs annyira átitatva ideológiával, mint mondjuk Európa keleti felén. A zenészek közül sokan az adópolitika miatt sodródtak egyik vagy másik táborba, és így lehetett a Beatles Taxmanjét vagy a Kinks Sunny Afternoonját (benne szintén egy célzás a magas adókra) a munkáspárti kormány elleni támadásnak vélni. Sőt, legutóbb a legnagyobb új brit sztár, Adele is belelépett ebbe a csapdába, amikor egy interjúban sokallotta, hogy a jövedelme felét be kell fizetnie adóként (gyakorlatilag a konzervatívok adóval kapcsolatos véleményét hangoztatva). A Telegraph rögtön el is könyvelte, hogy ezzel a rendkívül sikeres énekesnő ki is nyírta a saját karrierjét, de tévedtek, mert a lemezei azóta is a listák élén maradtak. Egyébként is, a Thatcher-korszak óta nagyon sokat változott a brit belpolitika: mind a konzervatívok, mind pedig a Munkáspárt elvesztette korábbi jellegzetességeit, és jóval kisebb a különbség is a programjaik között, mint annak idején. 

Meg kell még említeni a brit belpolitika egyik érzékeny területét, a bevándorlást, amiről például Eric Claptonnak elég határozott véleménye van. A gitárlegenda még 1976-ban egy koncertjén fejezte ki támogatását a korszak bevándorlás-ellenes politikusa, Enoch Powell iránt: “Kifelé a betolakodókkal! Őrizzük meg Angliát fehérnek!” – mondta többek között, gyakorlatilag életre hívva ezzel a Rock Against Racism mozgalmat. Clapton azóta kevesebbet beszél erről, de a mai napig úgy gondolja, hogy Powellnak igaza volt. A bevándorlással kapcsolatos kijelentései miatt került bajba többször Morrissey is, akit szintén sok tekintetben konzervatívnak lehetne nevezni, pedig személyében a toryk és a királyi ház egyik legnagyobb ellenségét is tisztelhetjük egyben.