Sidó Zoltán – 2012.03.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=7204

Miközben Dopeman ugyanaz maradt, aki volt, új – ingyen letölthető – lemeze váratlanul egy megváltozott közegbe érkezett. Megjelenik-e ez valahogyan a Drogsztáron? Énekelhet-e Selena Gomezt egy gengszterrapper? Hány flamenco-szóló a túl sok? Kritika.

Magyarországon egy-egy lemezmegjelenést csak a legritkább esetekben előznek meg számottevő várakozások, különösen ritka az olyan eset, mikor egy lemeznek tétje van akár az előadó karrierje, akár a személyisége, akár bármi más szempontjából. A magyar lemezek többsége gyakorlatilag légüres térbe érkezik.

Dopeman új,  a honlapról (a “Drogsztár flyer megjelenítése” gombra kattintva) ingyen letölthető megjelenésével kapcsolatban viszont nem ez a helyzet. A Bazmeg körüli hangulatkeltés persze csak a felszín, ami figyelemfelkeltésnek hatásos volt ugyan, de gyanítható, hogy sokkal inkább a hatalomra és annak működésére irányította a figyelmet, mintsem a készülő lemezre. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy érdemes volna valamiféle aktuális és releváns politikai megmondást várni az albumtól, az ilyesmit ugyanis csak kivételes esetekben várja az ember egy raplemeztől. Az új album tétjét ezzel szemben leginkább az adja, hogy Dopeman a maga vállalt faragatlanságával annak a politikailag korrekt fővárosi értelmiségnek vált (most már “hivatalosan” is) az egyik vezéralakjává, amelyik kulturális értelemben meglehetősen távol áll az eddigi életműben képviseltektől – ez pedig igényel némi önreflexiót. Az, hogy Dopeman mostanában Heller Ágnessel közösen ad interjút és olykor már a Sirály pincéjében is üvölt a Nincsen köztünk csicska – mindez korántsem magától értetődő dolog, egy új album pedig jó terepe lehet annak, hogy a rapper reflektáljon a saját pozíciójára ebben az abszurdnak tűnő új szituációban.

“Ezek nem tudják, hogy hova tegyenek/ egyszer fain vagyok, máskor meg rossz gyerek” – szól a Gettó celeb egyik sora, ezen a rövid megjegyzésen kívül viszont a témák nem sok újdonságot hoznak a korábbi Dopeman-lemezekhez képest, ilyen értelemben tehát a Drogsztár aktualitása elmarad a várttól. A két főellenség továbbra is a fennálló politikai rendszer, valamint a magyar könnyűzene fősodra, különös tekintettel az SP-istállóra. Rögtön ez utóbbit gyalázza az albumnyitó MiVanMiVanMiVan?! című szám, ami a sokatmondó Te buzi, én meg fiú alcímet kapta, és ami a maga metálos alapjaival a kultikus Judgement Night filmzene-lemez késői magyarításának tűnik. A magyar popélvonal kritikájának szentelt másik dal, a Drogsztár is egy zavarbaejtő fúzió: Dopeman Selena Gomez egyik népszerű slágerének magyarításában ironizál, amiben az a legérdekesebb, hogy a rapper úgy esik ki eléggé – egyébként jól felépített – szerepéből, hogy a dal közben mégsem hat teljesen idegennek. Ezt a pillanatnyi identitásbeli megingást aztán klasszikus gengszterrappek sora igyekszik korrigálni.

A szövegek és témák állandósága és viszonylagos kiszámíthatósága mellett ugyanakkor a lemez zeneileg sok helyről merít és sok eszközhöz nyúl. A már említett metálos keménykedés mellett több számban is van AutoTune, de (az életmű ismeretében nem meglepő módon) sok helyen bukkannak fel ismert zenei idézetek, valamint hangminták filmekből, politikai beszédekből stb. A különféle ötletek és gagek egymásra tolulása ugyanakkor néha már túl soknak tűnik, amire az Amennyit csak bír című szám a legjobb példa. A diszkós vonósokkal megtámogatott könnyed, lötyögős alapok a rövid bevezető után kiegészülnek a Keresztapa főtémájával, amire Dopeman AutoTune-nal énekli fel a refrént – ez pedig egyszerűen túl sok a jóból. Szintén túlzásba csap át néha az állandó gitárhasználat – KicsiDope hatására minden dalban jelen van a gitár valamilyen formában, a minden második számba beleszuszakolt flamenco-szólókból viszont néhányat meg lehetett volna spórolni. A kevésbé túldíszített darabok ellenben tisztességesen hozzák a lazán rétegzett G-funkos alapokat, amiket egy-egy tekergőző basszus vagy egy merészebb szintihang dob fel (A refrént loptam).

A Drogsztár tehát Dopeman jelenlegi szerepét nézve lehetett volna sokkal izgalmasabb lemez, az viszont mindenképp mellette szól, hogy bátran próbál ki akár teljesen képtelen zenei ötleteket is, így nem fásul bele teljesen a szigorú műfaji keretekbe. Most már csak az a kérdés, hogy mit szól hozzá a Sirály közönsége.