Vályi Gábor – 2007.08.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=1572

Nehéz volt otthagyni Mr. Scruff műsorát, mert a harmadik óra táján is folyamatosan meglepetésekkel rukkolt elő. Sosem lehetett tudni, mikor fordul dubstepből reggae-be, afrorockból oldschool hiphopba, így mindig érdemes volt maradni legalább még egy szám erejéig, hogy kiderüljön, merre viszi a mixet. Azt sem sikerült megfejteni, hogy hogyan tartotta mozgásban a közönséget a legabsztraktabb elektronikával, vagy a Bergendy együttes Kék fény című számának utolsó három percével, amit mi már óvatosságból lekeverünk, mert az improvizatív szaxofon-kiborulástól a halkzongorás, modern jazzes swingelésen keresztül a torzított gitárszólóig futó levezető ív általában kevesek számára követhető.

Scruff a világ egyik legkiválóbb eklektikus dj-je, talán csak Palotai Zsolt fog nála szélesebb spektrumot, ha éppen nem azzal van elfoglalva, hogy a táncparketten tartsa a tinédzsereket. Képes volt, eredeti szándékomtól eltérően, órákon keresztül a hangfalak mellett tartani: csak egy fél órára ugrottam be a műsorába éjjel egykor, és ott ragadtam hajnal hatig, amíg le nem vette a tűt az utolsó lemezről.

Elképesztően távolinak tűnik most, de nyolc-tíz évvel ezelőtt a mai magyar underground dj-elit tagjai csodálkozó kis kölykökként kapaszkodtak Palotai apu köpenyegének alsó csücskeibe. Azóta minden megváltozott, az egykor a Tilos Rádió holdudvarában csírázó családias hazai színtér ezer műfaji kategóriára esett szét, vagy ki tudja, ennyi irányba fejlődött, ennyi kis zenei világnak nőttek fel a saját sztárjai, ideológusai és prófétái. Alapvető törvényszerűség, hogy igazi alapító atyákról hamar megfeledkeznek, és a második generáció aratja le a babérokat. Valahogy ez a helyzet Zsolttal is. Bár országszerte – és a határon túli magyarlakta területeken is – még mindig őt hívják, ha meg akarnak tölteni egy klubot, művelődési házat vagy tornacsarnokot, Budapesten az utóbbi években sok programszervező-csapat már csak a szórólapra felírható húzónévként számol vele, aki a hajnali órákban kerül sorra, miután a külföldi vendégek és a hazai ifjú titánok végeztek. De ez meg az élet menete, jönnek az újak és helyet csinálnak maguknak, ha máshogy lenne, most azon fanyalognának a fanyalgók, hogy miért van az, hogy még mindig minden bulin Palotaié a főszerep.

Így viszont szinte reménytelen, hogy a saját terepnek számító Rewind bulikon kívül is megkapja azt a minimum négy órát, ami alatt Scruff nem is vállal fellépést, s ami elég teret engedne neki ahhoz, hogy felültesse a közönséget a varázsszőnyegre, hogy ismerős és ismeretlen zenei tájakra vezesse őket. A budapesti klubélet talán legrégebben futó sorozatának jelenlegi állapotáról nem egyszer dohogva számolnak be régi ismerősök: hogy ott van Zsolt, aki annyi mindent tudna játszani, és van akkora név, hogy meg is engedhesse magának a kalandos, közönséget próbáló, nevelő műsorokat, és ehelyett agyatlan, a lakodalmasságig hatásvadász elektronikus tánczenei szemetet játszik. Bonyolult dolog ez, mert a Rewind mindig is a táncparkett felszedéséig fokozódó őrületről szólt, a régi klasszikusokról, meg a jövő slágereiről, és a dohogók gyakran elfelejtik, hogy a zenei ínyencek a hőskorban is éjfél előtt, de még inkább hajnal négy után kapták meg a heti betevőt. Arról persze lehet vitatkozni, hogy a Warhead vagy a Super Sharp Shooter mennyivel volt igényesebb, progresszívebb vagy kifinomultabb tánczene, mint egy mai break bootleg, de az ilyen összehasonlításokat a generációs szakadékok és a nosztalgia lila köde gyakorlatilag értelmetlenné teszi. Talán a szerdánként a Rewind bulikat megtöltő sok száz fiatalt kéne megkérdezni, hogy őket mi vonzza oda, mit kapnak ettől az embertől, aki kora alapján akár az édesapjuk lehetne.

Szerencsére vannak olyan különleges alkalmak is, amikor előre sejthető, hogy DJ Palotai a zúzás helyett valami mást fog játszani. Amikor a Cökxpôn Ambient Sátor szervezői rábízták a Sziget-zárást (“ambient szett”), tudták, a sátorban kiájultan lebegő túlélők, egymáshoz simuló szerelmespárok és megfáradt party-turisták a legjobb kezekben lesznek. Nagy kár, hogy idén teljesen megfeledkeztem erről a helyszínről, a teljesen élhetetlenné vált Sziget talán egyetlen emberi pontja ez, a sátorba nem tudtak behatolni az óriás világmárkák mindent beborító logói, nem üvölt öt irányból hétféle zene, a kedvesen bevilágított kertben még maradt mutatóba egy-két fűcsomó és lehet beszélgetni is.

Oké, itt is probléma a túlnépesedés, a cipőt a bejáratnál hagyva a párnákon és szőnyegeken heverő testek tengerén kell átgázolnom, mire találok egy helyet, ahova lekucorodhatok, hogy felvehessem a szemmel láthatóan igen népszerű embrió-pózt. A mély belső utazást ugyan állandóan megzavarja a hozzám hasonló helykeresők és táborbontók jövés-menése, az arcomba cigarettát tartó tinilány és szakállas fiú tőlem centiméterekre zajló intim interakciója, de ez ahhoz a felperzselt zombi-pokolhoz képest, ami napok óta odakint körülvett, maga a mennyország.

Palotai egészen mélyről indul, ritmushangszerek nélkül úszó hárfák, gitárok, zörejek, nem is tudom eldönteni, hogy ez most valami közel-keleti népzenei felvétel, ambientbe hajló krautrock az 1970-es évekből vagy kortárs kompozíció. Olyan húsz perc után érkezünk meg a cseppfolyós, néha a gerjedő gitárok üvöltésig fozódó, majd elhalkuló zajából valami konkrétabb, megfoghatóbb felé. Billie Holiday énekli recsegő gramofonfelvételen a Szomorú vasárnapot angolul, s örök rejtély marad, hogyan úszunk át két számon belül Goldie Inner City Life című klasszikusának felvezető vokális tételére úgy, hogy nem érzékeljük az átmenetet. Valamikor egy óra után hallunk először dobokat, akkor sem valami Ibiza Lounge kvázi-triphopjának ritmusait, hanem valamit, ami legalább olyan közel van az angolszász folkrockhoz, mint az Air féle intergalaktikus megvilágosodáshoz.

Palotai Zsolt még mindig pont ugyanaz a legyőzhetetlen mágus, aki mindig is volt, félálmomban a lemezjátszó Bartókjaként látom őt, ahogy új, gyönyörű zenére oktatja népét egy puha és fehér űrállomás világűrre néző koncerttermében.