Rónai András – 2009.03.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=3546

Eljött az ideje egy újabb afrikai lemezszemlének, ezúttal két részben. Először olyan albumok kerülnek sorra, amik nem is a kontinensen készültek. Őrült finn szintis mókázik az afrobeattel, etióp legenda találkozik brit absztrakthiphop-pszichojazz együttessel; amerikaiak dolgoznak fel James Brown-számokat Fela Kuti stílusában. Latin-Amerikában is játszanak (részben) afrikai eredetű zenét, például sikeres szomorú nők.

Mulatu Astatke & The Heliocentrics: Inspiration Information Vol. 3

Az Inspiration Information sorozat egy korábbi darabjáról már itt volt szó; ezt a nagyszerű harmadikat voltaképpen a Cargo látnoki koncertpromóterének köszönheti az emberiség, aki Mulatu Astatke hosszú idő után első londoni koncertjére a Heliocentrics együttest hívta meg kísérőzenekarnak. Mulatu Astatke “az etióp zene nagykövete”, Londonban tanult, majd ő volt a híres Berklee College of Music első afrikai növendéke; játszott az amerikai jazz nagyjai közül például Duke Ellintonnal. Aztán ott volt a kézenfekvő ötlettel Ethio-jazz névre keresztelt műfaj keletkezésénél: ezt a nagyszerű hibridet leginkább a világ szerencsés helyein meglehetősen híres Ethiopiques sorozatról lehet ismerni. A Heliocentrics meg rövid idő alatt lett viszonylag híres, játszottak például DJ Shadow-val is, 2007-es bemutatkozó lemezüket előrelátó módon itt dicsértem meg. A lemezen hallható több mint egyórányi anyag, 14 szám úgy készült, hogy a zenészek, az említetteken kívül több Londonban élő etióp származású vendég is, egy héten keresztül rögzítettek régebbi és új dallamokat, majd ezeket a Heliocentrics rakta össze és effektezte még meg ízlés szerint. Nem is az a legérdekesebb, hogy sikerül összehozni a tradicionális(abb) afrikai zenét, a kontinens funkos fúzióit, az absztrakt hiphopot, a vérbő jazzt és izgalmasabb lounge-zenét, de még a pszichedéliát és némi keleties ízeket is – mégpedig úgy, hogy ezek tényleg szépen összejönnek minden akadás vagy akár a varratok kitüremkedése nélkül. De még csak az sem a legjobb a lemezben, bár nagyon jó, ahogy felborítják a hagyományos felállást. Egyfelől a ritmusszekcióra épül az egész, kimeríthetetlenül szellemes és megállás nélkül húz és lenyűgözően stabil. Másfelől viszont nyilván azokra a különféle ismert és számunkra ismeretlen hangszerekre épül – fúvósokra, szépen torzított gitárokra, vibrafonra, villanyorgonára, a hárfához hasonlatos begenára, vagy akár hangmintázott gyerekkórusokra stb. -, amik “szólóznak” is meg dallamot is játszanak; előtérben is vannak meg “színeznek” is. Nincs egyértelmű fókusz, és ez sokadszorra is kifejezetten izgalmassá teszi a zenét. De a legjobb mégiscsak a sajátos hangulat- és hangzásvilág. Részleteiben meleg és kedves, egészében viszont van benne valami furcsa hidegség és távolság. Vagyis pontosabban hívogat a ritmusok és dallamok bősége – de nem ölel magához, hanem ahogy közelebb mennénk, mindig messzebb tűnik fel; soha nem elérhetetlen (mint valami “kísérleti” zene vagy “absztrakt” jazz például), hanem leküzdhetőnek látszó, de valójában soha le nem küzdött távolságban van tőlünk. Mondjuk az én ítéletemet elhomályosítja, hogy szerintem ezt kifejezetten nekem csinálták, úgyhogy hallgassátok meg (itt a Tracks menüpont alatt van öt szám); mindenesetre én adok neki egy ilyet: A.

Jimi Tenor & Kabu Kabu: 4th Dimension

Legkésőbb a tavalyi Balaton Sound fesztiválon adott koncertből vagy az arról szóló Quart-kritikából már mindenki tudja, hogy Jimi Tenor mostanában nem ám ironiko-minimál szintipopot játszik, hanem afrikai ihletésű könnyed-mókás muzsikát. Kísérőzenekarában vannak nagyon finneknek kinéző finnek és igazi nyugat-afrikaiak (még ha utóbbiak Berlinben élnek is); a 4th Dimension a második közös lemezük. Az elején első látásra teljesen rendes instrumentális afrobeatnek tűnő számok jönnek egymás után, persze jók, húznak a ritmusok, szépek a fúvósok, aranyosak a kórusok – de azért csak felmerül a kérdés, hogy oké, de miért kellenek ehhez finnek? Mármint nyilván miért ne játszhatna bárki afrobeatet (mint ahogy hiphopot, reggae-t, satöbbi), de azért mégis, értitek. Aztán jön a Mogadishu Ave, aminek az alapját egy pszichedelikus riff adja, ami kifejezetten súlyos lenne, ha nem volna egyben nagyon vicces is; aztán van a számban még egy “őrült” (mármint így, idézőjelben) szaxofonszóló; több szellemes váltás; meg egy nagyszerűen felhasznált taps, ami egyszerre ritmus is meg idézet is. Ez a szám valahogy átbillenti a lemezt, főleg úgy, hogy ráerősít a következő Mega Roots (már a címe is!) pszeudotörzsi/ősi vacakolás, ami a maga módján talán még mókásabb. Vagy a kettővel ezután következő Floating Orange furcsa szintijeivel; lefojtott, de szabadulni vágyó fúvósaival; olyan ritmusokkal, amikben a “törzsi” jelleg mellett mintha a breakbeat is megvolna. Innentől tudni lehet, hogy valójában azért a legtöbb számban van valami finom és mindig szeretetteli csavar – még ha nem is mindig ilyen látványosan. Hogy például hát persze, azok a szintik, amik olyanok, mint a hetvenes évek egyszerre “furcsán béna” és mégis nagyon menő afrikai szintihangzásai, azok itt nem (csak) önmaguk, hanem egyben finom reflexiók is. Még sok ilyen felfedeznivalót kínál a lemez, miközben, mondom, primer szinten is nagyon szórakoztató (főleg) afrobeat számokkal van tele. Talán egy kicsit több a kelleténél a majdnem hetven perc, de azért így is bőven figyelemre méltó. (B+)

Kokolo: Heavy Hustling

A New York-i Kokolo afrobeat-zenekar negyedik nagylemezére azt találta ki, hogy Fela Kuti alapító atya stílusában dolgoz fel James Brown-számokat, egyben megmutatva azt is, hogy milyen szoros a kapcsolat az amerikai funk és az afrobeat között. Amit igazából azért tudni lehetett korábban is, de ettől még azért ez jó ötletnek tűnik. Csak sajnos pont ez a baj: hogy igazából az ember hajlamos azt hinni, hogy ez annyira jó ötlet, hogy önmagában, szinte automatikusan izgalmas lemezt eredményez. A zenészek is mintha így gondolnák, mert ugyan tisztességesen, de túlságos invenció nélkül eljátsszák a James Brown-számokat afrobeatesítve. Alapjában véve kellemes hallgatni – bár engem olykor idegesít az énekes hangja és kissé öntetszelgő stílusa -, de ma már számtalan könnyen hozzáférhető válogatás bizonyítja, hogy a hetvenes években Afrikában rengeteg együttes játszott ennél kábé ezerszer funkybb zenét; vagy ott van például a Staff Benda Bilili elképesztő Sex Machine-feldolgozása. (C+)

Umalali: The Garifuna Women’s Project

A garifuna népcsoport a Nyugat-Afrikából behurcolt rabszolgák és karibi őslakosok keveredéséből alakult ki; első nemzetközileg is neves zenészük, aki a garifuna öntudat megőrzését tűzte ki célul, a tavaly elhunyt Andy Palacio volt. Ő Ivan Duran producerrel dolgozott együtt, aki az Umalali (jelentése: “hang”) projektet is összehozta, nagyjából tíz év alatt: az első öt év az énekesnők felkutatásával telt el, aztán újabb öt a lemez létrehozásával. Végül, úgy tűnik, megérte: a Garifuna Women’s Project alcímű lemez 2008 leginkább ünnepelt világzenei albumai közé került. Fölösleges méregetni, hogy mennyi itt az afrikai örökség és mennyi a karibi, meg a blues satöbbi, mert ugyan mondjuk a felelgetős kórusokat vagy akár egyes gitárhangzásokat és -frázisokat köthetjük ide vagy oda – de Ivan Duran egyrészt hibátlan ízléssel rakta össze a kíséretet, másrészt most ez tényleg csak kíséret. Az ütőshangszerek finoman, bár határozottan viszik előre a számokat jobbára szinkópált ritmusaikkal, leginkább finom és körkörös gitárok kerülnek rájuk; mindez pedig valami elképesztő szépen és simogatóan szól (ritkán fordul elő, hogy a hangzás ennyire hozzáad a zenéhez; nem tudom, a neten streamelt dalokból ebből mennyi jön át) – a funkciója mindennek azonban tényleg csak az, hogy ha nem is észrevétlenül, de megágyazzon az énekesnőknek. A tradicionális dalok általában egy szólóénekes és a kórus felelgetésére épülnek. Összesen tizen szerepelnek a lemezen, nem “professzionális” énekesnők, de nemcsak hogy gyönyörű hanguk van, inkább mély és bár puha, de egyben éle is van mindegyiknek – hanem hát, ahogy mondani szokás, benne van mindegyik hangban egy-egy élet. Nem tartozom azok közé, akik már attól meghatódnak, ha egy igazi, eredeti magyar ember egy igazi, eredeti magyar dalt énekel (vagy behelyettesítve ide bármit a magyar helyébe), sőt, azt sem gondolom, hogy a “megéltség” önmagában zenei vagy esztétikai érték volna. De itt egyrészt nagyszerű énekesek, másrészt egy dolgát pontosan értő producer elérik, hogy zenei élmény legyen a fájdalomból és bölcsességből, szenvedésből és örömből (harag nincs, de mindent megbocsátás sem). Az ilyenek miatt van értelme ennek az egész világzene izének. (A-)

Colombiafrica – The Mystic Orchestra: Voodoo Inna Champeta-Land

Végül röviden essen szó egy másik latin-afrikai “fúzióról”, ami a Kolumbiába behurcolt rabszolgák magukkal hozott zenéjéből alakult ki néhány évszázad alatt. A champeta népszerűsítésére vagy felfedeztetésére még 2003-ban kezdték összehozni ezt a válogatott csapatot, kolumbiai és afrikai mesterekből; de kicsit régebbi bemutatkozó albumuk azért nem lett igazán átütő. Szórakoztató és mondjuk úgy, hogy aranyos; ha méricskélni akarom, akkor inkább latinos, mint afrikai – de nem akarom, mert az évszázadok alatt szépen összeértek a különféle hatások. De nincs az az érzésem, hogy hiányzott az életemből a champeta ismerete. Furcsa módon magasan a legizgalmasabb szám az utolsó, ami olyan, mintha nem tökéletesen egymáshoz illesztett archív felvételek szólnának egyszerre, egy latinos gitáros, afrikai ütős és egy régi felvétel panaszolkodó asszonykórussal. (B-)