Rónai András – 2009.12.08. – http://quart.hu/cikk.php?id=4483

A hetvenes évek közepétől kommunista tömeggyilkosok, később pedig a “világzenét” a cikivel egyenértékűvé marketingelő gonosz pénzemberek dolgoztak azon, hogy a világ ne tudja meg, hogy Mulatu Astatke a legnagyobb. Velük szemben Jim Jarmusch, a Buda és a Strut kiadó és lelkes kritikusok fáradoznak azon, hogy helyreállítsák a világ rendjét – és most a Quart is. Kiderül az is, mi az igazi cool.

Mulatu Astatke olyan sok ok miatt tartozik a legnagyobbak közé, hogy abból simán elvehetnénk egyet-kettőt, és még mindig ott lenne. Elképesztően cool – de nem a szó mai elfajzott, hanem a régi, mondjuk, hogy Humphrey Bogart-i értelmében. Elegáns, kimért és hűvös, de persze azért kiderül, mégpedig az avatott szem számára igen hamar (ez a trükk!), hogy persze hogy van szíve, jóval nagyobb is, mint az átlag. Zenéje tele van erotikával, anélkül, hogy akár egy kicsit is magamutogató lenne – ha akarná, hát le is tagadhatná, éppen ettől annyira izgató az egész. Ehhez hozzájárul az is, ahogy az egzotikumot kezeli: nemcsak az, hogy két hagyomány között áll, és mindkettőhöz képest a másik furcsán-izgalmasan “egzotikus”, hanem pont ezt az idézőjelet is beépíti: rá is játszik és egyszerre tagadja is – miközben hallgatod, el tudod hinni, hogy ez a zene valami “természetes”. Szűkebben a zenére koncentrálva újabb kettősségeket találunk: a dallamok elbűvölően és hipnotikusan folynak egybe, miközben a ritmusok éppen ellenkezőleg: inkább a folyamatos központozásra épülnek (és egyben azt kiabálják az utókornak: hangmintázz engem). Végül megemlíteném még a hangszerelést is: még azzal együtt is, hogy a mai standardokhoz képest kifejezetten nem szólnak jól a felvételek, így is (vagy néha pont így) lenyűgöző hatásokat hoz létre, ahogy egymás mellé kerülnek a különböző hangszerek.

Az etióp Mulatu Astatke (vagy franciásan Astatqé) vibrafonos, billentyűs és zenekarvezető a hatvanas évek elején érkezett Nagy-Britanniába, eredetileg azért, hogy mérnöknek tanuljon, de beszippantotta a jazz; zenét tanult Londonban és Walesben, majd Amerikába ment, ahol az első afrikai diák volt (vagy más források szerint ezek egyike) a nagynevű Berklee College of Musicon, illetve élt az akkoriban (is) pezsgő zenei életű New Yorkban is. Az őt ott ért hatásokból és hazája tradicionális zenéjéből létrehozott saját stílusát Ethio-jazzre keresztelte; egyébként a pentaton skálát használó etióp zene kívülálló számára meglehetősen “arabos” (vagy “keleties”) is. 1965-től készített felvételeket; egy időben az Ethiopian Quartet névre hallgatott a zenekara, bár rajta kívül Puerto Rico-i zenészek játszottak benne. A hatvanas évek végén tért vissza Etiópiába, a fővárosba, amely (a rasztafari-mitológiából ismert, az emberiség maradék része számára érthetetlenül istenített) Hailé Szelasszié uralmának vége felé éppen a “Swinging Addis” névre keresztelt korszakát élte. Helyi sztárénekesek számára hangszerelt felvételeket, illetve (például a b-oldalakon) instrumentális számokat is készíthetett. Egészen 1975-ig: az 1974-ben puccsal uralomra került katonai kormányzat (Derg) azután véget vetett mindennek, ami addig legalább jó volt; továbbá népet is irtott.

Mulatu Astatke újrafelfedezése az etióp zene nagy napjait szemléző, a francia Buda Musique  által kiadott, nagyszerű Ethiopiques sorozathoz köthető: ennek negyedik, megjelent része válogatott instrumentális darabjaiból; ez hozta vissza az – egyelőre viszonylag szűk – köztudatba a szerzőt. 2005-ben Jim Jarmusch az ő zenéjét (főként a fenti videóban hallható darabra) használta fel a Broken Flowers (Hervadó virágok) című filmjében. A zenei életbe lassacskán visszatérő Astatke idén készített egy – részletesebben itt ajnározott – nagyszerű új lemezt, az év egyik legjobbját a Heliocentrics furcsafunk-hiphop-jazz zenekarral, régi és új szerzeményeiből kiindulva. Ezek után jelent meg az e cikk témáját adó válogatás, amely – szemben az Ethiopiques mondott darabjával – teljes 1965 és 1975 közötti életművéből válogat, számos, Etiópián kívül soha meg nem jelent felvétellel. (Bár a lemezt a nagynevű Strut adta ki, a válogatás és a kísérőszöveget a Soundway kiadó vezetőjének, Miles Cleretnek köszönhetjük.)

A New York – Addis – London a korábbiakhoz képest tartalmaz tehát énekes felvételeket, a korabeli helyi sztárokkal, akik a mából nézve érdekes módon inkább csak kiegészítik Astatke zenéjét; legalábbis ha a hangszerelőzsenit ismerjük benne, akkor az tűnik fel, hogy milyen nagyszerűen jelenik meg sajátos világában az (egyébként önmagában, mondjuk úgy, édeskés) énekhang. Továbbá hallható néhány olyan felvétel is, ami az Ethio-jazz kialakításának korai fázisát mutatja, például viszonylag standard latin jazz vagy éppen a korban szokásos lounge-exotica astatkei értelmezése. Önmagukban ezek a számok nem annyira nagyszerűek, mint a kiforrott művek; de azért az sem igaz, hogy pusztán történeti érdekességük van. Egyrészt azért tök jók, nyilván, másrészt pedig olyan a számösszeállítás, hogy pont a jó helyeken szólalnak meg ezek a darabok – nem archív áttekintés, hanem önmagában érvényes lemez ez. De jó, hogy megmutassam, hogy objektíve értékelek, legyen a lemez A – miközben Mulatu Astatke mint olyan nyilvánvalóan A+.