Gitár János – 2007.10.27. – http://quart.hu/cikk.php?id=1834

Mi vajon a Bëlga? Egy rendszerváltott Cseh Tamás, mely a zenés és szöveges irónia fedezéke mögül mesél a magyar valóságnak saját magáról? Vagy egy újgenerációs Defekt Duó, az eredetinél jobb poénokkal, de nem sokkal több értelemmel?

Nos, a Bëlga – ahogyan azt egy korai méltatás már megfogalmazta, s ahogyan az új album igazolja – egy posztglobális, internet-kori Hofi Géza, a kabaré-bohócságnak azon a szintjén, ahol a kabaré társadalomkritikává, a bohóckodás költészetté szilárdul. Magyarország fura ország, egyszerre magától értetődő és mélyen elgondolkodtató, hogy a leginkább érvényes dolgokat abban a nemlétező műfajban lehet elmondani róla, amit a Bëlga kitalált magának.

Önmagában mindig aggasztó, ezúttal mégis kapóra jön, hogy a külvilág értelmezési kísérleteitől nyilvánvalóan felidegesedett Bëlga ars poetica-értékű dalban (Mit paródizálsz?) mondja el: szerintük hülyeség azt kérdezni tőlük, hogy most akkor amit csinálnak, az komoly-e vagy csak vicc. (Vesd össze: a Svejk az komoly-e vagy vicc?) A darab nyilvánvalóan őrületes sláger lesz, ezrek fogják egy-egy koncerten együtt ordítani a zenekarral, s ezrek fogják a magasba lökni a kezüket, amikor odaér a szöveg, hogy “Aki szerint ez paródia, az tegye fel a kezét!”

A Bëlga zseniális módszere – amint arról szakértőink másik, a témáról szóló cikkünkben részletesen megemlékeznek – a különböző korokhoz, kultúrákhoz, országokhoz, médiumokhoz, tájegységekhez, néprétegekhez, akármicsodákhoz kötődő szavak, beszédmódok, szöveg- és zeneformák állandó, sőt, állandóan változó arányú és jellegű összecsúsztatása, összekeverése, összerázása. Hogy miért nemcsak egyszerűen jobb (mert főleg azért azért jobb, mert jobb a humoruk), hanem teljesen más tészta a Bëlga, mint a Defekt Duó és az Irigy Hónaljmirigy? Mert egyszerre nem két réteggel dolgoznak, hanem minimum tizenkettővel – és a rétegek közt ott vannak a nemzetközi hiphop és ragga szövegmondási közhelyei, a magyar tömegkultúra konvenciói, előítéletek, zenei közhelyek, elektro-diszkóban továbbélő Kádár-korszak (egyik kedvenc darabom: Pipitánc) – és így tovább. Az eredmény ennek megfelelően lesz nagyságrendekkel izgalmasabb, kiszámíthatatlanabb, sokatmondóbb. Van-e költőibb kommentárja a honi erőszak-kultusznak, mint a Zigilemezt indító SZ.L.B? És zavarja-e ez a művet abban, hogy pozőr rapperek paródiája legyen? Nincs és nem zavarja.

Ami a kár, az a zene izgalmassági foka. Mert a súlytalan, ladánybenés sláger-reggae akkor is súlytalan, ladánybenés sláger-reggae, ha jópofa, a honfiúi borsznobizmust és a közhelyes marihuána-legalizáló zeneszámokat egyszerre megidéző és szelíden kifigurázó szöveg megy fölötte (Boros). Egyes darabok esetében (ilyen a Cher-ihlette Auto-Tune-ballada, az önmagáról és a semmiről szóló Metasláger pl.) persze muszáj, hogy a zene annyira panelekből legyen összerakva, amennyire. A Kavboj Morricone-háttérvokáljai meg mókásak és parádés stílusérzékről tanúskodnak. De. De a Mit paródizálsz? House Of Pain felől indított, ám a háttérben őrjöngő vokálokkal a sima stílusgyakorlaton messze túlnyúló alapja azt mutatja, hogy van ebben még tartalék.

A tizenhét szám közt többször két olyan is van, amelyek nagyjából ugyanarról szólnak (a melósokról szól a Melós, egy ugyanolyan trehány melósról a Jenő; harcosan önreflektív a Mit paródizálsz?, ugyanolyan a California); és a világsláger (Singin’ In The Rain) dallamára elénekelt beázás-ügyi panaszkodás (megint a Jenő) ugyanúgy a magyar humor tradícióinak “Hahota” jelzetű rétegéhez sorolható, mint az azon való, kisiskolások számára talán még tabudöntögetőnek számító, felnőttként csak kínos élcelődés, hogy egy Kavbojnak trippere van. De ahogyan ez utóbbi dalt is megmenti néhány ihletett szövegfordulat (különösen a “de tényleg”), úgy a Zigilemez is mindezekkel együtt bőven jobb album, mint az előző Bokorpuszta. Nem utolsósorban azért, mert a három szavaló-énekelő művész előadása minden eddigit felülmúl: mintha még magabiztosabbak lennének, még több kockázatot vállalnának és még több eszköz állna a rendelkezésükre, mint valaha. A Get one rhyme alapötletét (miszerint az egyes szám első személyű előadó magára mondja szerelmese becéző szavait: “Kis tacskód vagyok neked, vauvau!”) a legbrutálisabb gengszter-rap szövegmondási stílusával összehozni – az ilyenek miatt lehet a Bëlgát tényleg Hofi Gézához mérni.