Bede Márton – 2008.11.25. – http://quart.hu/cikk.php?id=3115

Ugye nem is volt olyan hosszú az a 17 év, amit új Guns N’ Roses-lemez nélkül kellett leélni? Annyira nem, hogy most, amikor végre meghallgatható a Chinese Democracy, igazából nincs is miért csodálkozni, hogy olyan lett, amilyen. Rendhagyó kritikánkban szerzőnk nem is annyira a lemezzel foglalkozik, hanem azt próbálja kinyomozni, hogy ki ölte meg a rockzenét. Mert valami, ami az Appetite For Destruction idején még megvolt, mára visszavonhatatlanul elveszett.

Ne foglalkozzunk nagyon azzal, hogy ez a Chinese Democracy milyen borzasztóan gyenge lemez, hiszen ezt azért mindenki sejtette előre. Legfeljebb annyi itt a hír, hogy mennyire úgy rossz, ahogy azt várni lehetett. Ha az Appetite For Destruction csúcsától húzni kezdünk egy egyenes vonalat meredeken lefelé, az előbb keresztezi a két Use Your Illusiont, majd ennél a lemeznél éri el a mélypontot. 14 dal egyetlen épkézláb ötlet nélkül, a legrosszabb, középutas rockkal, Axl semmilyen énekével. A nyitó Chinese Democracy-ban van egy kis dög, ez még talán a Use Your Illusion-re felfért volna, a többi viszont selejt, Nickelback-szint, tragédia.

Van itt ugyanis egy sokkal érdekesebb dolog. Nevezetesen hogy az Appetite For Destruction volt a történelem utolsó igazán nagy és igazán jó, ki- és összekacsintás nélküli, ön- és minden egyéb iróniától mentes, tökéletesen humortalan, nem csak egy szűk és/vagy elmebeteg szubkultúra által értékelhető, klasszikus rocklemeze. A Guns N’ Roses pedig az utolsó rockegyüttes. Innét pedig egy lépésből levezethető, hogy a rock, a minden előtag nélküli szimpla rock, valamikor az Appetite For Destruction után, de még jóval a Chinese Democracy előtt egészen egyszerűen meghalt.

Talán én kapcsolok későn, mert a halál két lehetséges időpontját azért viszonylag könnyen lehet azonosítani. Hát hiszen Johnny Rotten, akit vádolni sok mindennel lehet, butasággal viszont nem nagyon, egészen világosan megmondta, hogy a Sex Pistols volt az utolsó rockegyüttes. Na és tessék, mondjon nekem valaki egy igazán nagy rockegyüttest, amely megfelel a fentebb vázolt feltételeknek (no összekacsintás, no irónia, satöbbi), amely 1978 után alakult. A punk után egyszerűen lehetetlen volt már ilyen produkcióval színpadra állni, leszámítva az esetet, ha az együttes lelke két kisvárosi, Los Angeles fényeitől és drogjaitól teljesen megőrült suttyó volt, mint ugye Axl és Izzy. Más a helyzet, ha az ember mondjuk a Metallicát egy színvonalas rockegyüttesnek képzeli, vagy azt hiszi, hogy Jack White és Josh Homme nem tudatosan csinálják, amit, de most ezzel szintén nem fogunk foglalkozni.

Aztán másodszor akkor halt meg a minden előtag nélküli rock, és ehhez ugye személyes köze is van a Gunsnak, amikor megjelent a Nevermind, a világ zenei ízlése pedig gyakorlatilag két hét alatt örökre megváltozott. Axl nagy pechére ez a lemez éppen egy héttel jött ki a két Use Your Illusion után, és igazmondó tükörként nagyon világosan mutatta meg, hogy mi a baj azzal a két, irtózatosan hosszú lemezzel. A rocknak ez volt a kegyelemdöfés, 1991-től pont ugyanannyira van rá szükség, mint a romantikus, patrióta hevületű versekre. Néhány giccses seggfej még forszírozza a dolgot, a többiek meg máshova mentek izgalmat keresni.

Szegény őszinte kőkemények a világon mindenhol fogyóban vannak. Az hagyján, hogy Budapesten alig-alig vannak már, de Burmától Brazíliáig is mindenhol, ahol néhány éve még a rock volt a lázadás és a remény jelképe, a fiatalok Eminem-pólókra váltottak meg Kanye West-napszemüvegre. Akárcsak a Chinese Democracy csapnivalósága, a rock halála is túlélhető. Van helyette más, illetve van olyan rock is, ami jó is és nagy is, viszont van benne mondjuk összekacsintás vagy humor vagy kiszámítottság. Aki meg ragaszkodik az eredetihez, az nyilván tudatosan elégszik meg a silányabb, az Appetite For Destructiont meg sem közelítő zeneművekkel. De azt azért nem tudom elképzelni, hogy valaki még a következő Guns N’ Roses lemezre is kíváncsi lesz.