Bede Márton – 2008.09.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=2859

Szabad-e gúnyt űzni Lars Ulrichból? Pusztító metálszörnynek tekinthetjük-e Kirk Hammettet? Hogy lehet valaki metálos 13 éves kor fölött? Szükség volt-e egyáltalán egy új Metallica-lemezre? Kritikusunk valamennyi kérdésre tudja a választ.

Részegen néha németül szoktam beszélni. Sajnos egy büdös szót sem tudok németül, ezért nálam a németül beszélés weimarian tört angolból áll, valahol félúton Göbbels doktor és Lars Ulrich közt. Én Lars Ulrichnál mosolyogtatóbb embert talán egyet sem tudok a világon, így talán megbocsájtható, ha az ő hülye akcentusával és arcpirítóan ostoba stílusával próbálok embereket szórakoztatni, sutba dobva az egyébként nem jelentéktelen tényt, hogy ő nem német.

Ha metálos lennék, valószínűleg nem űznék olcsó gúnyt The Larsból. De hát hogy lehet bárki metálos? Hogy hihet 13 éves kora felett bárki bármilyen szubkultúrában? Hogy sértődhet meg bárki, ha ennek a szubkultúrának egy olyan együttesét gyalázzák, amelyet ő igazából nem is szeret, ám kívülállók előtt mégis kötelességének érzi megvédeni őket? Hogy lehet valaki hiphopos? Hogy lehet deszkás szörfpunk? Indis? Teknós? Pszichedelikus noise-rocker? A popzene az nem foci, hogy csapatunk legyen, nem politika, hogy akkor is szavazzunk valakire, ha évek óta csak szart etet velünk, és pláne nem vallás, hogy ne tegyük fel az igazán nehéz kérdéseket.

A gőz kieresztésének eszközeként el tudom fogadni a Metallicát. Azt nem értem, hogy ilyen célokra miért használ bárki is popzenét, de ha már popzenét akar erre használni, a Metallica tényleg jó szelepnek tűnik. Sokszor lapátoltam havat a Sick Of It All együttes szintén igen egyszerű zenéjére, tudom miről beszélek. Az internet tele van Irakban szolgáló amerikai katonák visszaemlékezésével, akik Metallicát hallgattak akció előtt, az Enter Sandmannel tuningolva magukat a csatákra. Az együttes nem is szégyelli a kapcsolatot, a Death Magnetichez készült első videóklip, a The Day That Never Comes pont a sivatagban élő és haló katonákról szól. Ami azonban a Metallicát mint zenei produkciót illeti, komoly kétségeim vannak.

Az első és legfontosabb baj a Metallicával, hogy egyáltalán nem kötelező ám keménynek lenni, csak akkor nem is muszáj úgy csinálni. És nem arra gondolok itt, hogy The Lars és Kirk Hammett mint emberek a lehető legmesszebb állnak attól, amit rockandrollként ismerünk, hanem hogy a Metallica zenéje lágy és konzervatív szar. És így volt ez ám a közmegegyezés szerinti csúcséveikben, a Master Of Puppets és a Ride The Lightning idején is. Az isten szerelmére, ezek a csávók hétperces áriákat forszíroztak akkor, amikor azért a Napalm Death vagy a Venom már bőven léteztek. Ami pedig a kilencvenes évek legelején minden hetedikest megmozgató gánszos vagy vagy metallikás vagy kérdést illeti, az Estranged és a November Rain sem volt az a kimondott Ace Of Spades, de azért a Nothing Else Matterst elkövető együttesnek tényleg nem kellene már feketébe öltözve, izmokat befeszítve, csuklószorítókkal felszerelkezve a lapok leosztásával próbálkozni. Annak a számnak a videóklipjében Kirk Hammett barátságosan pénzt ad egy tolókocsis koldusnak.

A metál mint zene és szubkultúra paródiasításáról természetesen nem a Metallica tehet. Nem az ő hibájuk, hogy ma már tetszőleges francia elektrotechnologikus lemezlovas koncertjén divatos és ironikus leánykák parádéznak Judas Priest- és WASP-pólókban, leánykák, akik inkább kiszaladnának a világból, csak ne kelljen megtenniük, amit Blackie Lawless szeretne (hogy a bonyolult Rob Halfordot már ne is keverjük ide). Ez a teljesen szükségtelen lemez viszont csak és kizárólag az ő hibájuk. A 17 évvel ezelőtt megjelent Black Album óta az együttes bármikor méltósággal feloszolhatott volna, a folytatás erőltetése azonban olyan szörnyűségeket szabadított a világra, mint a még az együttes (és rajongóik) által is gyakorlatilag megtagadott St. Anger lemez, valamint a Some Kind Of Monster dokumentumfilm, amely ugyan szórakoztató két óra, ám megtekintése után egész egyszerűen lehetetlen a Metallicára mint pusztító rockgépezetre, nem pedig mint hisztis fürdőskurvák gyülekezetére tekinteni.

Különös módon a Death Magnetic ott a legerősebb, ahol tényleg minden ésszerű határon túlmegy. A Suicide And Redemption néhány másodperc híján tíz percnyi instrumentális őszinteség és kőkeménység, a végeredmény mégsem nevetséges, vagy legfeljebb úgy nevetséges, ahogy a Queen együttestől a Bohemian Rhapsody. És itt kivételesen nem számít, hogy Freddie Mercury tudatában volt tette humorosságának, The Lars pedig nyilvánvalóan nincs. Boris Vallejo valószínűleg szintén nem tudta, hogy ha kigyúrt, ágyékkötős férfiakat fest lábaik elé omló amazonokkal és kardfogú tigrisekkel, azt a világ épeszű része szellemesnek fogja találni. Amikor a Death Magnetic jó, az ember elnyom a szája sarkában egy mosolyt, és nem a Metallicán nevet, hanem mindannyiunk hajlamán az őszinte és kőkemény – giccsre.

Tudom, hogy a Death Magnetic visszatalálás akar lenni a nyolcvanas évek sikereihez, és hogy Rick Rubin producer eleve azt kérte a srácoktól, akik mind elmúltak negyvenévesek, hogy próbálják meg a Master Of Puppets második részét megírni és eljátszani. És még azt is elismerem, hogy van egy-két szám ezen a lemezen, például a húzós The Judas Kiss, amelyek ügyesen idézik fel az éveket, amikor Cliff Burton még élt, a középutas thrash pedig – mert azért azt egy pillanatig se felejtsük el, hogy a számaik hosszúságát leszámítva a Metallica mindig borzasztóan középutas együttes volt, fényévekre a Slayertől – virult.

A sors kifürkészhetetlen útjainak szép bizonyítékaként a St. Anger óta eltelt öt év alatt a metálnak nagyon megszaladt. A műfaj különböző végein elhelyezkedő együttesek a Pig Destroyertől a Mastodonon át a Sunn O)))-ig minden kétséget kizáróan bizonyították, hogy a metálban még bőven van szusz, és, ami meglepőbb, még fifika is. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Metallica visszatérése a kétkedők orra alá dörgölje, hogy ki is itt a király. Ez a lemez azonban ehhez kevés, és hiába jön majd most a hét kontinens ötszáz teltházas stadionján három év alatt végigvonuló turné, metálosokon kívül nem fog az senkit érdekelni.