Inkei Bence – 2009.10.01. – http://quart.hu/cikk.php?id=4221
Emlékszünk még rá, mik voltak 2000-ben az uralkodó elektronikus tánczenei stílusok? Még éppen nem halt meg a breakbeat meg a drum&bass, arattak a chillout/lounge/downtempo-mixek, másik oldalról már nyomul a 2step garage, és még ki tudja mi minden. A közös bennük az, hogy mostanság egyiket se lehetne aktuálisnak nevezni. Közben ugyancsak 2000-ben jelent meg először az addig végtelenül cikinek számító nyolcvanas évekre visszakacsintgató elektropop-reneszánsz, és ha ma körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy az most is ugyanúgy menő. Ilyen-olyan mutációi végig jelen voltak az évtizedben, akár electroclash-nek, akár electro-house-nak, akár bárhogy máshogy hívták azt. Úgyhogy az évtized vége felé közeledve itt az idő, hogy megnézzük, milyen formában is volt jelen az elektropop az elmúlt tíz évben, kezdve onnét, hogy csak a DJ Hell által irányított International Deejay Gigolos és más hasonló kis kiadók foglalkoztak a stílussal, egészen mostanáig, amikor az új sztárok Lady GaGától La Roux-ig az elektropopon keresnek fogást. Sokan kimaradnak a szórásból, de nagyjából az alábbiak a legfontosabbak a stílus alakulásának legújabb-kori történetében, minden évből egyformán 10-10. A sárga színű számokra kattintva azok meg is hallgathatók. [Valójában nem, de itt egy Spotify-playlist.]
2000
Peaches: Fuck The Pain Away
Az electroclash a többi, akkori tánczenei stílussal ellentétben nagy teret engedett az image-nek és a csajoknak, nem véletlen, hogy egy Berlinben élő, férfias kanadai tanárnő primitív szinti- és dobgépalapokra szövegel ocsmányságokat, és rövidesen ő lesz az évtized egyik alternatív sztárcsaja.
Chicks On Speed: The Floating Pyramid Over Frankfurt That The Taxi Driver Saw While He Was Landing
Egy amerikai, egy ausztrál és egy német művészeti főiskolás csaj találkozik Münchenben, és jól megválasztott segítőikkel megjelentetik az egyik első “electroclash” lemezt, minimalista szintipunkkal és újhullámos feldolgozásokkal.
A Ladytront kezdetben ugyan szintén electroclash-nek nevezték, de valójában mindig is külön utat járt, és fokozatosan eljutott a szintipop-shoegaze-dreampop egyedi metszéspontjáig, pedig a korai számok mekkora slágerek lehetnének csaknem tíz év elteltével, nem igaz?
A Bisről már megírtam, hogy rosszkor voltak rossz helyen, hiszen a kilencvenes években ők már visszanyúltak a nyolcvanasokhoz, csak ez akkor senkit sem érdekelt. Ez pedig már a leszálló ág, de azért potenciális slágerre így is futotta, és csak ők tudják, hogy miért kizárólag a japán kiadás bónusztrackjeként került forgalomba.
A bostoni Freezepopon különösen érződik, hogy ezt az infantilis szintipopot eleinte még inkább csak ironikusan lehetett bevállalni, ez a szám például egy nyolcvanas évekbeli sorozatszínésznőhöz íródott.
Tocotronic vs. Console: Freiburg V3.0
A német klubszíntér már a kilencvenes évek végén rápörgött az elektropopra, és 2000-ben Martin “Console” Gretschmann (aki később a Notwisttal a nemzetközi sikert is elérte) a legnépszerűbb német alterrock-zenekar számából csinált egy űrkorszakot idéző kultslágert.
Tok Tok Vs Soffy O: Missy Queen’s Gonna Die
Persze a németeknél komoly hagyományai vannak a stílusnak, nem véletlen, hogy ők ébredtek leghamarabb, és mielőtt még az electroclash nemzetközi divattá vált volna, már klubslágereket gyártottak, közülük ez volt a legjobb.
Adult.: Hand To Phone
Valamennyi electroclash-előadó közül az Adult. volt a legbetegebb: Nicola Kuperus úgy énekelt, mint akit éppen megfojtanak, alatta pedig a műfajban megszokottnál is egyszerűbb és monoton, mégis hipnotikus alapok.
Aki esetleg úgy emlékszik, hogy ennek a számnak a fájdalmasan kúl, az electroclash-trendnek megfelelően “fashionista” klipjét három évvel később nyomták az MTV-n, az nem hülye: Trevor Jackson projektjének 2000-ben jelent meg a lemeze, de csak később érett meg a világ arra, hogy ez a vészjósló hangulatú, klausztrofóbiás partiszám száz embernél többet érdekeljen.
Miss Kittin & The Hacker: Frank Sinatra
A francia pároshoz fűződik az electroclash egyik első és meghatározó albuma, amiről ez a dekadens-kokós celeb-életmódot kifigurázó, viccesen szikár szám lett a legnagyobb klubhimnusz, a tenyeres-talpas Miss Kittinről pedig kiderült, hogy legalább olyan szórakoztató énekesnő, mint dj, sőt.
2001
Ha az electroclash-t csak egyetlen szám képviselhetné, akkor nyilvánvalóan az Emerge lenne az. Ez tényleg punkzene szintetizátorokra írva, jó bunkón megküldött dobgéppel a végén, váltott férfi-nő vokál, 2001-ben nem volt ennél menőbb buliszám. Sőt, még a következő évben sem.
A korábban house dj-ként tevékenykedő Felix Da Housecat időben nyergelt át ahhoz, hogy az irányzat kulcslemezét már ő csinálja meg. Az electroclash-hez társított témák főszerepet játszanak: pénz, Hollywood, szex, csillogás, számos nyolcvanas évek-kikacsintással, egyszerre nosztalgikus és futurisztikus szintidiszkóval és kiélt női énekhanggal.
A Faint poszthardcore zenekarként indult Omahából a kilencvenes évek közepén, ám igazi hangját akkor találta meg, amikor az ezredforduló tájára fokozatosan eltolódott a szintipop felé, a sötét szövegvilágnak köszönhetően pedig a goth tinédzserek új kedvence lett.
Tiga & Zyntherius: Sunglasses At Night
Mi más hiányzott volna még a képbe, mint egy cikis nyolcvanas évekbeli sláger áramvonalasított átirata? Tiga a finn haverjával megcsinálta ezt, és utána már nem volt nehéz meghatározó figurának maradni az évtized tánczenéjében a mai napig.
2Raumwohnung: Sexy Girl
Amíg a világ többi részén az elektropop-nosztalgia még csak amolyan elitista divathóbort volt, addig a németeknél már a mainstream kapuján dörömbölt: az akkor már 45 éves Neue Deutsche Welle-veterán énekesnő, Inga Humpe és Tommi Eckart duója az egyik legnépszerűbb új német együttes lett, és ők már vállaltan a nyolcvanas évekből éltek.
Stereo Total: Je Suis Une Poupée
A bájos amatőr-fílinget sosem levetkőző francia-német Stereo Total az ezredfordulóra duóvá olvadt, népszerűbb lett, mint valaha, és beleharapott az elektropopba is, így az egyre trendibb new wave-nosztalgia egyik emblematikus zenekara lett német nyelvterületen.
Zoot Woman: Living In A Magazine
Szó mi szó, az angolok igen későn ébredtek, és a Ladytronon kívül eleinte nem is tudtak számottevően hozzájárulni a szintireneszánszhoz, de aztán jött a nyolcvanas éveket mindenestül visszakívánó Zoot Woman, melybe még az a Stuart Price is besegített, aki a kilencvenes években még magányos farkasként próbálta újjáéleszteni a tetszhalott elektropopot.
Ping Pong Bitches: Beat You Up
Volt azért az angoloknak egy csak csajokból álló electroclash-triója is, de a végtelenül vagány név ellenére a Ping Pong Bitches nem vitte sokra, pedig besegített Steve Jones (Sex Pistols) és Phil Manzanera (Roxy Music), meg lenyúlták az I Feel Love alapjait is, sőt, később még a Prodigy visszatérő lemezén is feltűntek, mindhiába.
Basement Jaxx: Where’s Your Head At
Végre egy népszerű dance előadó is észbe kap, és az első lemezén még soul, funk, és flamenco-hangmintákra támaszkodó Basement Jaxx Gary Numan M.E. című számára építi nagysikerű single-jét.
Robots In Disguise: Bed Scenes
Két hibbant angol csaj, lehetetlen frizurákban visítozik minimál-elektropop alapokra, bár amit csinálnak, az legalább annyira performansz-art, mint popzene, nem is csoda, hogy megmaradtak a kultstátusnál.
2002
Röyksopp: Remind Me (Someone Else’s Radio Remix)
A Röyksopp áttörést jelentő Melody AM lemezén a Remind Me még kicsit downtempós-jazzes verzióban hallható, viszont a zseniális klip már az elektropopos verzióhoz készült – ez volt a zeitgeist parancsa.
A berlini Jeans Team szellemes elektropopban utazik már a kilencvenes évek közepe óta, és természetesen nekik sem jött rosszul az évtized elején uralkodó trend, hozzátették a magukét, amely sajátosan német felfogása a műfajnak.
Ez volt az a pillanat, amikor a kőkemény techno-katona, Luke Slater nemcsak, hogy dalokat tett a lemezére, de azt is a korszellemnek megfelelően az elektropop uralta, énekesként közreműködik Ricky Barrows (The Aloof).
Két londoni dj, amint megpróbál szintipop-duót játszani, de az első kislemezszámban az az igazán érdekes, hogy még a poptörténet egyik legnagyobb manipulátora, Jimmy Cauty (The KLF) is úgy érezte, eljött az idő, hogy odaálljon az electroclash mögé-mellé, és ő lett a szégyentelenül melegkluboknak szánt szám producere.
Erről már sokat írtunk, de nemcsak az éppen tetőző mashup-láz miatt volt fontos alkotás, hanem mert ismét csak Gary Numan (pontosabban a Tubeway Army) klasszikus száma szolgált alapul, erre énekelték fel a lányok Adina Howard r&b-slágerének énekdallamát. A szám No. 1 lett Nagy-Britanniában, és a szintipop hivatalosan is visszatért.
Az electroclash második vonalába tartozott egy Scissor Sisters nevű együttes is, amely aztán megunta az epizódszerepet, és a divat múltával újra kitalálta magát, amivel mind ők, mind pedig a világ jobban járt.
The Knife: Got 2 Let U
A Knife eleinte a későbbi önmagához képest barátságos, táncolható elektropopot játszott, aztán valami eltörhetett, mert egyre elborultabb lett a zene, és a 2006-os Silent Shout már semmire sem hasonlító, egyedi világot képviselő remekműként került a korszak legjobb albumai közé.
Death In Vegas: Hands Around My Throat
A big beattől a rockos elektronikáig jutó Death In Vegas harmadik lemezének első single-jéhez kölcsönkéri Nicola Kuperust (Adult.), és kész is a hideglelős horrorsláger, melyet azon nyomban fel is fedeznek a reklámügynökségek.
Electrelane: I Want To Be The President
Bár a csupacsaj Electrelane-t kísérletező gitárzenekarként ismerte meg közönsége nagy része, a brightoni zenekarnak volt egy elektropopos kísérlete a divathullám első tetőzése idején.
A Neue Deutsche Welle-revival egy évvel korábban még csak kerülgette a fősodort, de a hamburgi Wir Sind Helden már nagyon befutott, és a legsikeresebb új német “alternatív” zenekar lett, ekkorát mondjuk azóta sem tudtak dobni.
2003
Ugyebár a brit elektropop egyik fellegvára a nyolcvanas években Sheffield volt, ahol az új évezredben is egész jó kis színtér alakult ki, közülük az azóta feloszlott Fat Truckers vitte a legtöbbre, mert – ahogy azt egy kommentelő megjegyezte a Last.fm-en – “olyan mocskos, mint egy thai prostituált”.
Az ausztrál modell és énekesnő igencsak meglepte rajongótáborát, amikor a megszokott kommersz pop helyett váratlanul elektrósra vette a figurát a kislemezén, nem is nagyon tudták mire vélni, de akkor is ő volt az első STÁRénekesnő, aki megpróbálkozott a stílussal.
A Colder művésznév a francia Marc Nguyen Tant takarta, aki nagyon szerette a Joy Divisiont, és ez az év egyik legmenőbb klubslágerén is jól hallatszott.
Goldfrapp: Strict Machine
Első lemezének filmzenés, hűvös melankóliáját teljesen lecserélte Alison Goldfrapp, aki második lemezén az elektropop és a glam rock egyesítését tűzte ki célul, ami ebben a szado-mazo szövegvilággal sújtott számban sikerült a legjobban, végre fel is került vele a listákra, és ő lett az új évezred diszkódívája.
T. Raumschmiere: Monstertruckdriver
A volt hardcore punkdobos, Marco Haas és a rá jellemző agresszív, döngölős elektropop először ebben az évben keltett nemzetközi feltűnést, egyébként pedig ő alapította korábban a merész elektronikus zenében utazó, remek nevű Shitkatapult kiadót is.
Whitey: Leave Them All Behind
Nathan J. Whitey valamit nagyon szerencsétlenül csinál, hiszen remekül nyúl az elektropophoz, rockos elemekkel dúsítva azt, és valahogy mégsem sikerült befutnia, pedig a klíma már évek óta kedvező volt a számára.
Vive La Fete: Touche Pas
Végre Belgium is beszáll a buliba: a genti Vive La Fete nem túl bonyolult, táncolható és stílusos popzenéje rövid ideig még nemzetközi divatszakmában is népszerű aláfestő zene volt, ennél többet ki szeretne az élettől?
Primal Scream feat. Kate Moss: Some Velvet Morning
Azután, hogy a 2000-es XTRMNTR lemezzel gyakorlatilag megelőlegezték az elektropunkot, a korábban két lépéssel a korszellem előtt járó Primal Scream is felpattant a szekérre, és egy kokós manökennel elektropop-slágerré formáltak egy hatvanas évekbeli klasszikust.
Client: Price Of Love
2003-ban az electroclash már divatjamúlt jelenségnek számít, mégis megjelenik egy Ladytron-klón, melyben ott van a Dubstar volt énekesnője, és melyet Andy Fletcher a Depeche Mode szürke eminenciása elsőként szerződtet le új kiadójához.
Mylo: Paris Four Hundred
A skót dj/producer egy évvel később megjelent, a nyolcvanas évek előtt tisztelgő lemezével egy ideig a legfelkapottabb nevek egyik legfelkapottabb neve volt az elektronikus tánczenében, egyik első single-jét pedig nyilvánvalóan a Kittenz And Thee Glitz ihlette.
2004
Rachel Stevens: Some Girls
Az S Club 7 egykori szexi énekesnője a szegény ember Goldfrappjeként ugyanazzal a menetelős elektropoppal próbálta meghódítani a slágerlistákat, eleinte több, de később inkább kevesebb sikerrel, pedig mennyivel jobb volt, mint Lady GaGa, nem?
Chromeo: Me And My Man
A montreali páros Tiga segítségével jelentette meg az első lemezét, melynek első dalában meg is hirdetik az “új hangzást”, ami azért annyira nyilván nem volt új, de a korszak meghatározó klubdalai közé bekerültek a Chromeo elektrofunk slágerei is.
Dave Clarke feat. Chicks On Speed: What Was Her Name
Egy újabb techno dj, aki megpróbál átnyergelni, de igazából nem sikerült, pedig mindent bevetett, az akkor már lejárt electroclash-sel társított butikpunk külsőségektől kezdve a Chicks On Speeden át Bauhaus-idézetig (She’s In Parties).
Gwen Stefani: What You Waiting For?
Ami Holly Valance-nak nem sikerült, a nála sokkal nagyobb névnek számító Gwen Stefaninak igen: ez az újhullámos/szintipopos ihletésű és Linda Perry keze nyomát magán viselő dal az év legjobb popslágere lett, és valódi lavinát indított el a legfelső szinten is.
Le Tigre: After Dark
A riot grrrl-amazon Kathleen Hanna új zenekara a Bikini Kill után az elektronikusabb Le Tigre volt, amelynek harmadik lemeze már nagykiadónál jelent meg, és ez a kiabálós, feminista elektro-agit-pop minden addiginál több rajongót szerzett az együttesnek, amely azóta nem is csinált semmit.
Armand Van Helden feat. Spalding Rockwell: Hear My Name
Az akkor már bőven sikeres New York-i dj 2004-ben egy Mix Odyssey című mixalbummal tisztelgett a nyolcvanas évek és az elektropop előtt, és a kiadványon volt két saját szám is, közülük a Spalding Rockwell csajduóval készült Hear My Name volt az igazi blockbuster!
Junior Jack feat Robert Smith: Da Hype
Ez az olasz származású belga house dj végre a UK Dance Chart élére is felvitte az elektropop-reneszánszt és a nyolcvanas éveket, amikor a Hi-NRG király Bobby Orlando egy szintifutamát Robert Smith énekével párosította.
Annie: Chewing Gum
Bár a norvég Annie az “okos” elektropopot képviselte a “megcsinált” Rachel Stevensszel szemben, egyrészt neki is besegített Richard X, másrészt ugyanúgy nem sikerült igazi áttörést kieszközölnie, úgyhogy megmaradt a kritikusok kedvencének, a következő albumát pedig évek óta hiába várják a bloggerek.
Alter Ego: Rocker
Az év legmenőbb klubslágere már azé a német duóé, amely a poszt-electroclash zűrzavarából végletekig csupaszított, szigorú germán szintibasszussal lábalt ki, és megelőlegezte az évtized második felének electro-house robbanását is.
Cursor Miner: War Machine
Az év legmeggyőzőbb Gary Numan-imitációját egy brit elektronikus zenész, Robert Tubb szállította, aki egyébként is meglepő popérzékenyről tett tanúságot a Plays God című lemezén.
2005
LCD Soundsystem: Tribulations
A DFA kiadót/producerpárost a dance-punkkal szokás egy mondatban emlegetni, de hát a stílusok között könnyű az átjárás, és James Murphy az első lemezén került a legközelebb az elektropophoz, és bár az okosok sok más számát jobban szeretik, mi nem szeretnénk olyan okosok lenni.
Girls Aloud: Models
Az évtized legmenőbb brit csajpop-együttese még a Sugababesnél is több jó számot szállított, mely nagymértékben köszönhető a lányok karrierjét segítő Xenomania dalszerző/producercsapatnak, és bár a Models nem jelent meg kislemezen, kétségtelenül a Girls Aloud legjobban sikerült flörtje az elektropoppal.
Of Montreal: Wraith Pinned To The Mist And Other Games
Az Elephant 6 nevű neo-pszichedelikus indie rock-kollektívából felmerült amerikai zenekarok közül egyértelműen az Of Montreal sodródott a legmesszebb, és a Sunlandic Twins című lemezen már egy funkos elektropop sláger is szerepelt, ami egy reklámnak köszönhetően az együttes legnépszerűbb száma lett.
Madonna: Hung Up
Jó reggelt kívánok, a Pop Királynője is megérkezett! Ismét jó érzékkel választott segítőt, ezúttal Stuart Price segítségével, kisírta az ABBÁ-tól, hogy engedélyezzik a Gimme Gimme Gimme hangmintáját, az eredmény pedig Madonna eddigi utolsó igazán releváns slágere, mondani sem kell, hogy dögös elektropop alapokon.
Clor: Love And Pain
2005 a briteknél inkább a gitár éve volt, ekkor arattak ugyebár a nyakkendős posztpunk revivalisták, a szintiknek még kicsit várniuk kellett a jobb időkre – ennek is köszönhető, hogy a Clor szellemes elektropopjára akkor sajnos nem volt akkora igény, és a zenekar egy lemez után fel is oszlott.
Vitalic: My Friend Dario
Az év trendi klubslágere egy francia dj-nek, Pascal Arbez-nak volt köszönhető: az előző évben arató Alter Egóhoz hasonlóan ő is a house felől közelítette meg az elektropopot, és mutatott példát a Daft Punknak, hogy körülbelül hogyan is kellett volna csinálni ezt a csalódást okozó Human After All lemez helyett.
White Rose Movement: Love Is A Number
És bár a britek ugye a felszínen mással voltak elfoglalva, azért a klubokban más volt a helyzet, és ott a White Rose Movement new wave/újromantikus elődöket idéző single-je volt a sláger, nem is érdemtelenül.
Datarock: I Used To Dance With My Daddy
A norvég Datarockot ugyan lusta angol újságírók később nu-rave együttesként próbálták kategorizálni, pedig a piros uniformisos idióták briliáns bemutatkozó lemeze már jóval korábban megjelent, mielőtt a kifejezés megszületett volna.
Prototypes: Je Ne Te Connais Pas
A punkos, csajos elektropopban utazó francia trió egész komoly ismertséget szerzett Európában, és ugyan egy másik számuk felbukkant egy iPod-reklámban is, ez volt a győztes.
Franz Ferdinand: Do You Want To (Erol Alkan’s Glam Racket remix)
2005-ben már az összes posztpunkos gitárslágerhez készültek elektrós remixek, közülük a műfaj császárává választott Erol Alkané volt a legemblematikusabb, ő később producerként is felbukkant, például a Late Of The Pier lemezén.
2006
Margaret Berger: Samantha/Najoua Belyzel: Gabriel
Hogy az elektropop mennyire nem volt már a kúl kiválasztottaké, arra itt a példa, hogy egyre több európai popénekesnőnek próbáltak a Ladytront vagy a Goldfrappet idézően generikus elektropop-slágereket írni, és néha ez sikerült is: a norvég Margaret Berger és a francia Najoua Belyzel is nagy sikereket ért el saját hazájában és a világ vájtfülű popbloggerei körében a fenti számokkal.
Rihanna: SOS
A születőben levő új szupersztár aktuális lemezének első kislemezdala a Soft Cell Tainted Love-jának alapjain nyugodva hódította meg a világ rádióit, de az egy évvel későbbi, eddigi legsikeresebb albumán is található egy szintipop hommage (ez a Blue Monday-t kölcsönkérő Shut Up And Drive).
The Delays: Valentine
A southamptoni Delays érdektelen indie poppal debütált 2004-ben, két évvel később aztán megcsinálták a már-már Limahl-t idéző Valentine-t, amivel bankot nem robbantottak ugyan, viszont azóta is az évtized emlékezetes kislemezdalai között szokás emlegetni.
Hot Chip: Over And Over
A Hot Chip mindig is egyéni eszközökkel nyúlt az elektropophoz, és a tagokat ért sokféle zenei hatás is valamiféle egyedi hangzássá állt össze, nem véletlenül szerződtette őket a DFA.
CSS: Alala
Bár ebben az évben is temették már az elektropopot, és tombolt az úgynevezett nu-rave, az év legmenőbb új zenekara a brazil, egy kivétellel csak csajokból álló Cansei De Ser Sexy volt, amelynek ez a slágere vág leginkább a zsánerbe.
Nelly Furtado: Maneater
A folkos, ártalmatlan popdalokkal ismertté vált Nelly Furtado is megirigyelte Gwen Stefanit, és megkérte a szintikkel régóta jó barátságban levő Timbalandot, hogy írjon neki is egy elektropopos megaslágert. Talált, süllyedt.
Justice Vs Simian: We Are Your Friends
Bár ez az átdolgozás/remix már 2003-ban elkészült, mégis csak három évvel később kapta fel a számot az emberiség, és a nyárnak már ez volt a slágere: ironikus módon a következő évben tetőző electro-house hullám két legnagyobb neve találkozott rajta, és előlegezte meg, miről fog szólni leginkább 2007.
Robyn And Kleerup: With Every Heartbeat
Sem Kleerup, sem Robyn nem maradhat ki egy ilyen összeállításból, kettejük hibátlan összjátéka pedig pláne nem: a With Every Heartbeat megindító és szép elektropop-ballada, a balladákra jellemző klisék nélkül.
Luke Haines: Off My Rocker At The Art School Bop
A jó tíz évvel korábban az Auteurs vezetőjeként még a britpop egyik legintelligensebb zenekarát vezető Luke Haines ekkorra már teljesen belebonyolódott a nosztalgiába, és már sosem derül ki, hogy ezt mennyiben irónia és mennyiben komoly, mindenesetre tökéletes.
The Presets: Are You The One
Az ausztrálok eddig még nem nagyon kaptak figyelmet, pedig ott is komoly színtér jött létre az évtized második felére, közülük a Presets 2005-ös lemeze egy évvel később már Európában is feltűnést kelt, főként ennek a zord partislágernek köszönhetően.
2007
Róisín Murphy: Cry Baby
A Moloko feloszlása után Róisín Murphy először egy avantgárdos, nyakatekert és fárasztó szólólemezzel jelentkezett, másodszorra azonban már biztosra ment, és a Cry Baby (a Divine Native Love-jától kölcsönzött alapoknak is köszönhetően) nemcsak az album, de az egész év egyik legdögösebb száma is volt egyben.
Kylie Minogue: In My Arms
Kylie-t már az electroclash sem hagyta hidegen, a Fischerspoonertől kért remixet, és eleve az elektropop-énekesnők egész generációjának szolgált mintaként, de aztán jött a kényszerű egészségügyi szünet, ám újra felépülve is tudta, hogyan kell relevánsnak hangozni az évtized végén (lásd még: Justice), de besegített neki ebben Calvin Harris is.
Britney Spears: Piece Of Me /Hilary Duff: Play With Fire
Amikor úgy nézett ki, hogy Britney karrierjének vége, a média egyből keresni kezdte az utódokat, közülük Hilary Duff tűnt az egyik biztos befutónak, ám az ő lemezén hiába voltak többnyire vállalható elektropop-dalok, mégsem sikerült a nagy dobás. Helyette Britney egy ellentmondásos megítélésű lemezzel tért vissza, és a svéd Bloodshy & Avant producerduónak köszönhetően ő is kivehette a részét az ekkor már agyonüthetetlennek tűnő elektropop-őrületből.
Glass Candy: Digital Verticolor
2007-ben az italo discót Sally Shapiro és a Glass Candy révén fedezték fel újra a menő zeneblogok, kettőjük közül a New Jersey-i Glass Candy a stílus táncolhatóbb és dögösebb oldalát fogta meg.
Sally Shapiro: I Know
A máig ismeretlen személyazonosságú svéd énekesnő egy évvel korábban megjelent albuma 2007-ben lett igazán téma, és nem véletlenül szeretett bele a fél világ a lány kedves hangjába és a légies szintipop-alapokba.
Midnight Juggernauts: Into The Galaxy
A melbourne-i trió space-szintipopja egyértelműen az Into The Galaxyban tökéletesedett ki, és gondoskodott arról is, hogy az ausztrálok abban az évben se maradjanak ki a jóból.
Digitalism: Pogo
A Justice és a Simian Mobile Disco kapcsán már említett electro-house hullám nagy kontinentális felfedezettje a német Digitalism volt, a Pogo című szám pedig minden őrült kúl partiban elhangzott azon a nyáron. Sőt, még ősszel is!
Calvin Harris: Acceptable In The 80s
A skót Calvin Harris volt leginkább az, aki a nyolcvanas éveket a tizenéves, tarkabarka, kapucnis H&M felsőt viselő srácok számára is menővé tette, és a vélemények ugyan megoszlanak arról, hogy ő most akkor producerként vagy előadóként lényeges, az biztos, hogy megkerülhetetlen jelensége a műfajnak.
Klaxons: As Above, So Below
A nu-rave élcsapata érthetően utálta a bélyeget, és ez érthető is lesz, ha meghallgatjuk a lemezt (producer: James Ford a Simian Mobile Discóból), rajta egy ilyen perfekt elektropop-dalt, aminek természetesen a Justice készített remixet.
Late Of The Pier: Space And The Woods
A nagyon fiatal és még annál is tehetségesebb Late Of The Pier még a Klaxonsnál is őrültebben keverte a stílusokat, melyek közül azonban az elektropop köszönt vissza talán a legjobban, ebben a számban például – már nem először a cikkben – Gary Numan.
2008
Cut Copy: Far Away
Az ausztrál szcéna királya minden ellenkező híreszteléssel szembe a Cut Copy: már az előző lemez is erős volt, az In Ghost Colours viszont egy valódi remekmű, amelyről a Far Away mutatta meg, milyen az, ha a szintipopot nem esős iparvárosban, hanem a napsütötte Melbourne-ben csinálják.
Metronomy: A Thing For Me
Joseph Mountot már kineveztük itt a jövő James Fordjának, de nagyon helyesen egyelőre nem a producerkedéssel van elfoglalva, hanem állandó tagokkal egészítette ki a kezdetben leginkább saját magából álló Metronomyt, és ilyen szórakoztató számokat ír velük.
Crystal Castles: Courtship Dating
A nyolcvanas évek videójátékait és kezdetleges számítógépeit idéző hangzásával a Crystal Castles volt a 2008-as év ügyeletes kúl indie-dance sztárja, és az átlag-elektropoptól eltérő zenéjével a kanadai duó bizony rá is szolgált erre.
MGMT: Kids
Az MGMT megdöbbentően népszerűvé vált első lemezén olyan meggyőzően vegyítette a pszichedéliát az elektropoppal, hogy csak ritkán kellett tisztán az utóbbi stílushoz nyúlni – és erre tessék, ez a száma lett a legnépszerűbb.
Neon Neon: Belfast
A Super Furry Animals walesi énekese, Gruff Rhys és a Boom Bip néven alkotó Bryan Hollon is megcsinálták a maguk vicces, de mégis komoly nyolcvanas évek-tribute-ját, és milyen jó, hogy így tettek!
Hercules And Love Affair: Blind
A New York-i dj, Andy Butler által melegklubokban összeszedett neodiszkó-kollektíva leginkább a Donna Summer-féle elektrodiszkónak állít emléket ebben a számban, és így ha szőrmentén is, de kapcsolódik cikkünk témájához, mert hogy jó, azt senki nem vitatja.
Ladyhawke: Paris Is Burning
…és akkor megjelentek a szintipop-énekesnők a briteknél: az első ugyan új-zélandi volt, de ez most mindegy, mert Ladyhawke ágyazott meg La Roux-nak és Little Bootsnak, és talán már mondani sem kell, hogy ő is egy Gary Numan-számot (Cars) idéz éppen.
Christina Aguilera: Keeps Gettin’ Better
Ha még valakinek kétségei lettek volna azt illetően, hogy akkor most van-e még elektropop-revival, annak a tavalyi Christiana Aguilera-szám hallatán elillanhatott az összes: ezt valószínűleg még Alison Goldfrapp sem gondolta volna annak idején.
Wiley: Wearing My Rolex/Dizzee Rascal & Calvin Harris & Chrome: Dance Wiv Me
2008 arról is nevezetes, hogy ebben az évben adta be a derekát végleg a mainstreamnek a hiphop brit külvárosi verziója, a grime két emblematikus egyénisége: Wiley-nak valami ribanc ellopta a karóráját, Dizzee pedig összeállt Calvin Harrisszel, és mindkét elektropopos kilengés meghozta végre a sikert.
Sam Sparro: Black And Gold
Valamelyik nagyokos “wonky popnak” nevezte a feltűnő külsőségekkel operáló, színes, hetvenes-nyolcvanas éveket idéző előadók nehezen besorolható seregét, és míg a 2007-es wonkysztár, Mika még a hetvenes éveknél maradt, követője, Sam Sparro már ártalmatlan szintipoppal tört be az élvonalba egy évvel később.
2009
Lady GaGa: Poker Face
Igen, Lady GaGa bemutatkozó neve még 2008-ban jelent meg, de egyértelműen idén lett belőle globális sztár, sőt, STÁR, akinek milliók vitatkoznak a valódi nemén, és legalább ennyien táncolnak az elektropopot listakompatibilisre csiszoló slágereire.
Yeah Yeah Yeahs: Zero
Egy újabb bizonyíték a szintik legyőzhetetlenségére a Yeah Yeah Yeahs idei lemeze, ahol átvették a hatalmat, azt pedig senki sem tudja megmagyarázni, miért nem ez lett az év legnagyobb slágere.
La Roux: Bulletproof
Ellie Jacksonon tavaly ilyenkor még a többség csak nevetett, látva a kimódolt nyolcvanas évek-frizuráját, most viszont már a Petőfi rádió hallgatói is ismerik őt, a briteknek meg már nyilván a könyökükön jön ki, ami nem csoda, hiszen 2009 La Roux éve.
Little Boots: Remedy
Év elején még mi is inkább rá tettünk volna La Roux-val szemben, most pedig már Lady GaGát kellett utánoznia ahhoz, hogy végre ő is bekerüljön a brit Top 10-be, noha benne ennél több van.
YACHT: Summer Song
Bár kislemezen már tavaly kijött a robotikus Summer Song, az album idén jelent meg a DFA-nél, és jó visszhangot kapott, idén ő képviseli az elektropopot saját képére formáló egzaltált Művészeket.
Patrick Wolf: Vulture
Patrick Wolf is végre félrerakta a hegedűjét, hogy egy igazi szado-mazo elektropop-dallal mutassa meg, tudja ő, mi fán is terem a kúlság.
Frankmusik: Gotta Boyfriend
Bár az elektropopot a briteknél a jelek szerint kisajátították a csajok, a szombaton Budapesten dj-ző Frankmusik ebbe nem akart belenyugodni, és végül az idei lemezére csak kénytelen volt odafigyelni a közönség, bár a legjobb szám róla ugyan két éves, a világ nagyobbik része csak most találkozott vele.
Lily Allen: The Fear
Hol van már az első album műanyag reggae/ska hangzása és Mark Ronson? Lily Allen az új lemezén ugyancsak behódolt a trendnek (még ha nem is a legnyilvánvalóbb formájának), és az igazság az, hogy ez neki nem is áll rosszul.
Juan MacLean: One Day
A DFA régi motorosának számító Juan MacLean lassan egy évtizede kerülgeti az elektropopot, de ennyire közel talán egyszer sem jutott hozzá, mint ez a Human League-et idéző single.
Passion Pit: The Reeling
Az öttagú amerikai geek-zenekar az intelligens elektropopjával az idei év egyik nagy felfedezettje, és csak egy lehetséges útját mutatják meg annak, merre lehet továbbindulni az évtized elektropop-örökségéből.
Quart archív 