Puskár Krisztián – 2010.10.06. – http://quart.hu/cikk.php?id=5514

Először lépett fel Budapesten a londoni posztpunk végítéletének ikonja, a Killing Joke. Azzal a klasszikus felállással jött el, amellyel annak idején három évet játszott együtt, most pedig egy új lemezt vett fel. A hangvétel lépésről lépésre vált fenyegetővé, a végjáték lehengerlő volt, ám a koncert sokkal hosszabb annál. Elmondjuk, milyen értelemben. Szóba kerülnek a cigányok is.

Megelőlegezve a dolgok végét: a Killing Joke budapesti koncertje egyenetlen volt, időbe telt, míg bemelegedett, és át is kellett egy ponton állítani egy kapcsolót az agyunkban, hogy igazán jó tudjon lenni, de aztán igazán jó lett. Az ún. klasszikus felállás jött el hozzánk, azaz Jaz Coleman énekes overálban, Martin “Youth” Glover basszeros zakóban és Killing Joke-pólóban, a végtelenül hűvös és laza, cigivel és berettával játszó Kevin “Geordie” Walker gitáros és Paul Ferguson dobos, neki volt egy mikrofon a fejére erősítve. Valójában utóbbi az, aki húsz év után ismét csatlakozott a másik három taghoz, amely ha nem is állandóan, de az utóbbi 30 évben ilyen vagy olyan formában sokat játszott együtt. A klasszikus felállás tehát egyrészt egy jól hangzó címke, amivel meg lehetett ágyazni az új lemeznek (itt írtunk róla), másrészt azonban ez a négy ember valóban 28 éve játszott utoljára együtt, és Killing Joke néven létrehozott valami olyan, egyszerre jéghideg és kegyetlen, mégis rendkívül szenvedélyes és koszos alaphangot, amivel azonnal meg is különböztette magát a homogénnek egyébként sem nevezhető posztpunkban.

A Killing Joke (plusz egy fiatal szintis jobb-hátul) háromnegyed tíz körül kezdett a Tomorrow’s World lassú és súlyos ütemeivel, sokat sejtető felvezetés volt, ám valami nem stimmelt: egyrészt kissé töketlenül is szólt, hiányzot belőle az a bizonyos töménység, másrészt a Killing Joke foghíjasan lézengő, bambuló 150 embernek játszott, nem nagyon jött létre a testi és lelki kölcsönhatás. Ezt követően, egyből és kissé ellentmondásos módon, legyilkolta a felvezetést a Love Like Blood, amely oké, a leghíresebb szám, de abszolút nem illett a hangzásba és a képbe, erőtlen volt az egész, olyannyira, hogy még a Wardance zakatolása sem volt képes beindítani a műsort, és láthatóan az együttest sem. A színpadon rokonszenves, középkorú férfiak játszottak, a lépegetve szemmeresztő és mosolyogva fenyegetőző Jaz Colemant leszámítva egykedvűen, néha kedvesen összemosolyogva, például amikor Ferguson kissé sután fejezte be az egyik számot. Házibulisan kezdődött tehát a koncert, pedig titkon reméltem, hogy a lelkemet veszik majd.

A műsor egyébként nyolcvan százalékban az első három évből és az új lemez anyagából tevődött össze (a 2006-os és kiváló Hosannasról semmi, bár azt nehéz részeire szedni), az Absolute Dissent és a Bloodsport nagyon jól szólt egymás mellett, a maga súlyaival és magasságaival, Coleman rekedtsége karcosodott, dallamai nemesedtek, ekkortájt éreztem először valami erőt az egészben, amit aztán az élőben is hatalmas hibának ható trance-es European Super State kissé le is vert. Ez volt azonban az a fordulópont, amely után gyakorlatilag egy másik koncert kezdődött, a Killing Joke pedig lépésről lépésre alakult át afféle kitörés előtti, állandóan lappangó indulattá, majd lehengerlő koszos energiává. Coleman kiszólásai is fenyegetőbbé és megfoghatatlanabbá lettek, a posztpunkosan feszes és pattogó Madness előtt három napot és kilenc étkezést ígért a káoszig, aztán egy alkalommal megkérdezte a közönséget, hogy tetszik-e nekik, mivelhogy ő cigány (félig indiai, ugye). Nem egy korszakban, hanem egy harminc éven átívelő erőkarban találta meg magát a Killing Joke a koncert második felére: a ’81-es Fall Of Because (Ferguson szikár bekiabálásaival a dobok mögül), a Great Cull és a Fresh Fever From The Skies az új lemezről, aztán a 2003-as Asteroid, majd a Wait és a Pssyche 1980-ból egyszerre szóltak és mozgattak a lélek és az ocsmány föld legmélyéről, iszonyú egységet alkottak, akkor már én is üvöltöttem. Kijózanító is volt, amikor vége szakadt hirtelen.

Aztán a Killing Joke teljesen feleslegesen visszajött egyetlen számra, ráadásul a setlistet nézve három számra jött volna (és pont a Complicationst nem játszotta), vélhetően a mérsékelt létszámú és vérmérsékletű közönségnek is köszönhetően (páran azért pogóztak). Összességében úgy éreztem, hogy egyszerre szeretne saját maga lenni és tekintene nosztalgiázva az egyenetlen életműre és a rajongókra a Killing Joke, épp úgy mint az Absolute Dissent lemezen, ez pedig felemássá tette a bulit is, mégha az új lemez némely száma őrületesen is szólt élőben (This World Hell). Ha értékelnem kell, és az egészet, akkor ez a nagyszerű végjáték ellenére, illetve annak köszönhetően egy erős B.