Puskár Krisztián – 2010.09.30. – http://quart.hu/cikk.php?id=5496

Nick Cave és együttese vad énjét formálta meg négy éve a Grindermannel – most a hetvenes évek elejének pszichedelikus rockjába merül, vagy legalábbis ezt mondja; a Killing Joke pedig harminc éve a sötét oldalon van, ám most rövid életű, klasszikus tagságával tér vissza – bár szinte mindvégig itt volt. Türelmesen vártunk, aztán meghallgattuk mindkettőt. 

Az új Killing Joke-lemezt megelőző várakozás két, egymással némileg ellentétes irányból felfokozott, ami a dolgok kioltását épp úgy jelentheti, mint azok hatványozását. Egyrészt ugyanis huszonnyolc év után áll össze az a klasszikus tagság (Jaz Coleman, Martin “Youth” Glover, Paul Ferguson, Kevin “Geordie” Walker), amely a brit, azon belül is londoni posztpunk legvészjóslóbb és legprofetikusabb albumait hozta létre Killing Joke és What’s THIS For?! címmel (és a ’79-es Turn To Red ep-vel), másrészt azonban a kétezres években a Killing Joke borzalmas ihletet kapott, és először 2003-ban Dave Grohllal vett fel kiváló lemezt (Killing Joke), majd 2006-ban a Hosannas From The Basements Of Hell nyolcperces delejes monotóniáival életműve talán legjobb hanganyagát szülte meg egy koromsötét prágai pincében, nem mellesleg negyedszázados, gyakorlatilag állandó tagjának, Paul Raven basszusgitárosnak köszönhetően. Ő azonban 2007-ben meghalt.

Az Absolute Dissent tehát az egyebként a napokban hozzánk is ellátogató Killing Joke tizennegyedik nagylemeze, amely egyrészt kissé ellentmondásos módon idézne fel egy egész életművet azzal a tagsággal, amely csak az első két-három évben játszott ebben a formában együtt, másrészt folytatása is szeretne lenni a négy évvel ezelőtti magasságoknak/mélységeknek. És már-már lehengerlően indít, egyszerre a Hosannas szemcsés és fémes hangzásával, illetve erős slágerpotenciállal. A címadó dal egy percénél a diszkóbasszus felszabadító erejű, a Great Cull hátborzongató súlyú, a Fresh Fever From The Skies tömény, tört, feszes zakatolása pedig himnikus. Aztán húsz perc után valami elromlik. Az első törés a European Super State soft-industrial technója, ami nem csak hogy egészen rossz és teljesen kilóg az anyag szövetéből, hanem csúnyán meg is bontja a maga hatvanhárom percével és tizenkét számával egyébként is túl hosszú lemez lendületét (nyilván más lenne a hatás, ha ez egy új Portion Control-szám lenne, amin Jaz Coleman vendégénekel). Nem is talál újból magára a Killing Joke, összevissza kapkod a korszakai között. A This World Hell csupán rendkívül súlyos és ipari, de a végét leszámítva teljesen szellemtelen, hasonlóan a Ghosts Of Ladbroke Grove dubjához, amely csak formalitásnak hat, nyomába sem ér a Turn To Red zsigeri zsenialitásának; a Raven King tisztelgése kényelmetlen giccset sugároz, az elektronika többnyire ügyetlenül szól, illetve a nyáron megjelent ötszámos (és töménységében sokkal összeszedettebb) In Excelsis ep-ről is hallható a lemezen három dal, indokolatlanul, és pont a legjobb maradt le innen (Kali Yuga), bár az Endgame tényleg nagy sláger.

Elvétve hallható még a végén nyers erő (Depthcharge) és jó dalszerzés (Here Comes The Singularity), összességében mégis túl bántó az a néhány rossz, és túl sok a közepes pillanat a lemezen. Mert miután a Killing Joke négy éve úgy idézte meg régi önmagát, hogy megszabadult minden kötöttségtől, most mintha meg akarna felelni valaminek, ami már nem saját maga. Vagy talán zeneileg tematikusabb ep-ken kellett volna ezeket a számokat kiadni, úgy kompaktabb lenne a hatás. C+

A Grinderman (Nick Cave, Warren Ellis, Jim Sclavunos, Martin P. Casey) második lemeze három és fél év után követi az elsöprő vitalitású elsőt, és kettő és féllel jött ki a legutóbbi Bad Seeds után (Nick Cave közben megállás nélkül dolgozik, könyvet és filmzenét ír, utóbbit szintén Warren Ellisszel). A Grinderman 2 látszólag kevésbé kötődik Nick Cave múltjához, mint az első, inkább idéz meg egy olyan hagyományt és korszakot, amelynek mondjuk, hogy ellenében vagy legalábbis folytatásaként kezdte meg annak idején Cave az életművét, a hetvenes évek második felében. A beharangozókban mindenesetre felmerült az Amon Düül 2 és Sly Stone neve, meg hogy ez bárdolatlan rock lesz. Megjegyzem, hogy a Killing Joke-lemezhez hasonlóan a Grinderman 2 is kész van már lassan egy éve, és mindkettő alkotói a kelleténél mintha egy fokkal nagyobb vehemenciával hangsúlyozták volna a lemez megrendítő mivoltát, ez a kettő pedig a történelem során épp elégszer jelentette már a dolgok ellenkezőjét.

A Grinderman 2 azonban legalább annyira mutatós, mint John Hillcoat remek felszopó videói. Zenére fordítva: nagyon jól szól és rendkívül szórakoztató a tálalás. Karcos és faragatlan, mégis sok bennük az izgalmas és “fura” hang és torzítás, mindez többnyire a szakállas bolond, Warren Ellis érdeme. A lemezt nyitó Mickey Mouse And The Goodbye Man hatásosan fokoz, kezd elölről és késleltet körbe-körbe öt és fél percen keresztül, a Worm Tamer telt vokáljai és zakatoló lüktetése sokat sejtetnek és hatásosan teremtik meg az alaphangulatot. Jól kezdődik és jól szól tehát a Grinderman 2, ám a lemez fennmaradó részére ez nem elég: egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az érezhetően örömteli, ám mégis stílushajszoló jammelés mellett nincsenek jó dalok, a számok többsége meglehetősen üres, épp ezért az egész nem képes magába szívni. Két hét után, ötödszörre sem. Ez leginkább a lemez lassabb és sajnos halvány dalain érezhető (What I Know, Kitchenette, When My Baby Comes – utóbbi azért a végén nagyon szép zúzásba vált), azokban a már meglevő energia is elveszik, és más nemigen marad. Aztán a lemez második felén ismét a Birthday Party kerül elő egy időre (Evil), majd a legvégén hallható a két legjobb darab: a fesztelen Palaces Of Montezuma és a nagyszerűen megírt és hangszerelt Bellringer Blues azok a dalok, amelyek Nick Cave és együttese identitásának valódi helyét mutatják abban a mítoszban, ami a pszichedelikus rock. B-