Kiss Gergő – 2008.04.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=2402

Szokás egy-egy friss zenei irányzat érettségét azzal mérni, hogy képes-e valamelyik képviselője igazán mértékadó albumot összehozni. Általában szokás azt is megállapítani, hogy az elektronikus tánczenének nem természetes közege az album formátum.

Ez utóbbi megállapításban van is igazság, hiszen ezen zenék többsége arra született, hogy az éjszaka közepén táncra bírja az embereket egy klubban. Ott pedig jellemzően sok különböző művész zenéjét keveri a dj, így egy zenésznek csak néhány percnyi izgalmat, egyedi ízt, stb. kell egy-egy számba csempésznie. Ezzel szemben egy album esetében, amit egy ideális világban elejétől a végéig egyben fogyaszt a hallgató, nettó 40-60 percen keresztül kell szórakoztatni. S az is viszonylag ritka, hogy egy tánczenei albumot a szobában, az utcán vagy az irodában végigtáncoljon az ember.

A dubstep tavaly jutott el abba a fázisba, hogy kinőtte Dél-Londont és nemzetközi ismertségre tett szert. A műfaj nevesebb előadói világszerte fellépnek, és már nem a fehércimkés bakelit az abszolút domináns megjelenési forma. Ezzel párhuzamosan a zenei újságírók el is kezdték számon kérni az album megjelenését.

Mert ugyan jelent már meg nagylemeze több dubstep-producernek is – Vex’d, Skream, Pinch, hogy néhány nevet említsünk – de igazán kiemelkedő kritikai elismerést eddig csupán Burial lemezeinek sikerült kivívnia. Azok a lemezek pedig, valljuk be, csak mandinerből minősíthetők dubstepnek. Ez persze egyáltalán nem von le az értékükből, éppen csak nem juttatták a dubstepet az ún. albumérettség státuszába. A többi nagylemez pedig az érdektelenség és a csalódottság ködébe veszett. Jegyezzük meg: nem feltétlenül alaptalanul.

Legújabban a tavaly nyáron egy meglehetősen szétesett fellépés erejéig hozzánk is ellátogatott Benga tett próbát arra, hogy bebizonyítsa: a dubstep nem csupán klubokban, bakelitlemezek egy-egy oldalára vágott számok formájában életképes, hanem otthon, a cd-lejátszókban is az lehet. A Diary Of An Afro Warrior Benga második albuma, az első Newstep címmel saját, Benga Beats nevű kiadójánál jelent meg 2006-ban, ám nem különösebben kavarta fel a közvéleményt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Newstep amolyan gyűjteményes album, melyen az évek során csak bakeliten megjelent számok váltak cd-n is hozzáférhetővé. És az is igaz, hogy leginkább a visszatekintés szempontjából érdekes, ugyanis érzékletesen demonstrálja, hogyan vált a garage-ből dubstep. Kicsit olyan, mint a művészettörténészek számára egy szobrász befejezetlen, korai alkotása.

Ezzel szemben a Diary Of An Afro Warrioron található számok döntő része eleve azzal a szándékkal készült, hogy együtt, egy kiadványon szerepeljenek. Első pillantásra látszik, hogy Benga tisztában volt vele: csupán halfstep-ütemekkel és röfögő basszusokkal teletömni a lemezt nem lesz nyerő stratégia. (A halfstep röviden úgy írható le, hogy egy dobütem a valóságban mondjuk 70 bpm körüli, ám a szám tempója valójában ennek duplája, ami egyéb hangoknak, illetve a hallgató-oldali “kiegészítésnek” köszönhető.) Ennek megfelelően már az albumot indító Zero M2 is egészen más hangnemet üt meg. A nyitó bőgő- és a később belépő Rhodes-hangok inkább idézik az egykor szebb napokat látott bristoli drumandbass füstös hangzását, mint a dél-londoni keményvonalas dubstepét. A számban a morcos basszusok csak a második perc környékén jelennek meg, akkor is csak átmenetileg. Másodikként a Night következik, dubstep-körökben a tavalyi év egyik legnagyobb slágere. A jellegzetes ütemvilág és basszusmenet egy mutáló morzetávíró hangjaival és kolomppal egészül ki. E néhány ötletes adalék gazdaságos, de rendkívül hatásos felhasználása egyrészt érdekessé, másrészt fülbemászóvá teszi a Nightot – még ha kicsit bizarrnak is hat ezt egy dubstep-számmal kapcsolatban leírni.

A következő négy-öt számot tekintve továbbra is elég nyilvánvaló az a törekvés, hogy Benga változatossá szerette volna tenni a lemezt, és ez – az album első felében – többnyire sikerül is. Mindegyik számban van egy kis plusz, ami miatt nem válik a zene egysíkúvá: a B4 The Dual rézfúvósokkal operál, az E-Tripsben valamiféle rockos attitűd körvonalazódik, a Someone 20 és Light Bulb pedig az electróból merít. Szerencsére Benga kellően tehetséges ahhoz, hogy e beemelt elemek ne üres parafrázisnak hassanak, hanem zenéje szerves elemének. Mindent egybevéve a Diary Of An Afro Warrior első felén hallható számok külön-külön is a dubstep további fejlődésének egy-egy lehetséges irányát villantják fel. A Crunked Up aztán egy újabb klubsláger, ami tulajdonképpen csupán egy ellenállhatatlan torzított basszusmenetre, az azzal párhuzamos szintetizátor futamra, a ritkásan elhelyezett pergőkre és a még ritkásabban elhelyezett különös, percegő hangokra épít.

Az album legnagyobb problémája, hogy nem ér véget ezen a ponton. Sajnálatos módon a lemez második felére elfogy a lendület, és bár vannak érdekesebb pillanatok, többnyire olyan dubstep-darabok szólalnak meg, amelyek nem túl érdekfeszítőek. Így, egy album kontextusában legalábbis biztosan nem. A Diary Of An Afro Warrior ezzel együtt is a dubstep eddigi történetének egyik legsikeresebb kísérlete a teljes értékű nagylemez megalkotására. A kérdés, ami ezek után felmerül, csak az: érdemes-e kísérletezgetni? Személyes állásponton továbbra is az, hogy a nagylemezt mint olyat számon kérni akár a dubstepen, akár más klub- és táncorientált zenén irreleváns. Ahhoz, hogy egy olyan dubstepnek címkézhető album születhessen, ami teszem azt 13 számon és 50 percen keresztül érdekfeszítő és szórakoztató, minden bizonnyal túl kellene nyúlni a műfaj jelenlegi keretein, és el kellene felejteni a táncteret. Ebben az esetben azonban valószínűleg rögtön meg is születne egy új al-műfaj elnevezés, amiben legfeljebb a második helyen szerepelhetne a dubstep szó.