Inkei Bence – 2010.06.13. – http://quart.hu/cikk.php?id=5127

Idén tízéves a pécsi gitárzenekarok újabb generációját képviselő 30Y, ennek örömére énekes-gitárosával, Beck Zoltánnal meghallgattunk néhány számot, miközben beszélgettünk. Kiderült, miért rajzolnak fel három csíkot a kezükre a tagok koncertek előtt, mint ahogy az is, mi lehetett a zenekar szerencséje. Szóba került természetesen a 30Y viszonya a Kispál és a Borzhoz is, meg az is, hogy miért nem könnyű megint a gitárzenekaroknak.

(A számok a címükre kattintva meghallgathatók.)

1. Pearl Jam: Corduroy

Most akkor meg kell említenem a Pearl Jamet, mint nagy kedvencemet, igaz? Elég sokszor próbáltuk már megnézni őket, mindeddig hiába, de ha minden jól megy, most júliusban megyünk Velencébe, Pearl Jam-koncertre, úgyhogy ez most különös izgalomban tart. Érdekes, hogy a 30Y-ból mindenkire máshogy hatottak ezek a seattle-i zenekarok, én a Pearl Jam felé fordultam leginkább, de az Alice In Chains, a Nirvana vagy a Stone Temple Pilots ugyanúgy hatott valamilyen formában az együttesre. Amikor a Ten című lemez megjelent, akkor elementáris élményként hatott rám, szemben például a Blood Sugar Sex Magik című Red Hot Chili Peppers-lemezzel, ami ugyanakkor jelent meg. Emlékszem, hogy azt egy barátom hozta az albérletembe, hogy ezt most azonnal hallgassam meg, mert ez az új zenei világ, és én azt akkor egyáltalán nem tudtam értelmezni, úgyhogy csak sokkal később, a kilencvenes évek végén értettem meg azt az együttest, ellentétben a Pearl Jammel. Egyébként a zenekar ilyen bujkáló élmény nekem, mert a kilencvenes évek végén megjelent Yield után egy időre leálltam a Pearl Jam követésével, és csak 2007-ben kaptam egy dvd-t az olasz turnéjukról, és akkor újra visszatért az élmény. Van ezen a dvd-n egy olyan nagyon erős jelenet, amit éppen a kislányommal a kanapén ülve láttam: Eddie Vedder a milánói koncertről távozik a koncertbuszon ülve, és a kislányával néznek ki, hogy “Ciao Milano”, ez valamiért nagyon megfogott, akárcsak a tavalyi Backspacer lemez is. A 30Y életében úgy is jelen van a Pearl Jam, hogy a zenekari összetartozás jeleként három csíkot rajzolunk a kezünkre alkoholos filccel a koncertek előtt, ami onnét jött, hogy az MTV-s Pearl Jam unplugged koncerten Eddie Vedder felírta a karjára, hogy “Have choice!!!”, három felkiáltójellel, de nem nagyon lehetett azt elolvasni, és csak a három csík maradt meg.

Mondhatjuk akkor, hogy a zenekart ért hatások döntően amerikaiak?

Hát valószínűleg szám szerint több amerikai zenekar volt ránk hatással, mint mondjuk angol, utóbbiak közt több olyan is van, amit később ismertünk meg, vagy éppen kritikákban olvastuk, hogy emlegetik őket a zenekarunk kapcsán. Ilyen volt például a Blur, amit bírtunk azelőtt is, de nem voltunk akkora rajongók. De aztán ott van a Depeche Mode, ami Endynek [Gradvolt Endre gitáros] régóta nagy kedvence, és valamennyiünkre nagy hatással volt az Achtung Baby a U2-tól, szóval vannak brit és ír kedvenceink is.

2. Kex: Család

Ezt akkor is tudnám, ha sosem hallottam volna, hiszen játsszuk koncerteken [nevet]. Bár egy nagy szekunddal lejjebb tettük, mert a Baksa-Soós hangja tenorosabb. A Kex-élmény egyébként nagyon erős volt: ezek az urbánus folkzenék eljutottak hozzám, hiszen a nyolcvanas évek igen nagy részét különböző tábortüzek körül töltöttem, dobozgitárral, és így valahogy elért ez a Kex-mítosz is. Életem első rockkoncertje ’87 körül egy Hobo-koncert volt, az ajkai városi művelődési ház mozitermében, lecsavarozott székeken ülve. Ő pedig ezt a Kex-mítoszt eléggé tolta, és ott hallottam a Zöld-sárgát, amiről akkor nem is tudtam, hogy kinek a dala, csak később kezdtem el utánaolvasni. Amikor a Baksa-Soóst megkérdezték, hogy hozzájárul-e, hogy játsszák a mi Család-verziónkat a rádióban, akkor valami olyasmit üzent, hogy ha valaki érdekelnek még ezek a gyerekdalok, akkor nyugodtan játssza őket.

Ő már ezen túl van, azt szokták mondani.

Igen, eltávolodott. Ő egy új szakaszt kezdett az életében, és nem épített fel erre egy szép narratívát, amiben a híres magyar beatzenész híres németországi performansz-művésszé válik, hanem új lapot kezdett, de szerintem ez a történet így is szép kerek.

3. Die Sterne: Was Hat Dich Bloss So Ruiniert

A House Of The Rising Sun akkordjait ismerem csak fel, magát a számot nem.

Ez a hamburgi Die Sterne, amely a kilencvenes években egész sikeres volt német nyelvterületen, amikor kialakult egy német nyelvű számokat játszó alternatív szcéna. Ti is egy hasonlónak vagytok idehaza a részesei, szerinted mik a lehetőségei egy gitárzenét játszó magyar zenekarnak?

A legtöbb zenei műfajnak – de legalábbis a gitárzenének mindenképpen – van egyfajta hullámzása: elmozog a mainstream felé, kinyílik, felszínre kerül, aztán megint visszaszorul, eltűnik, ciklikus jelleggel, ahogy ezt a közízlés hatalma szabályozza. A 30Y-t pont 2004-2005 táján ez a hullám kapta el, és ugyanez tette abszolút érvényes zenekarrá a Quimbyt is, míg azelőtt hosszú évekig nem tudtak érvényesülni az új gitárzenekarok, hiszen a kilencvenes évek közepétől volt az a négy-öt éves elképesztő időszak, amit teljesen a technoélmény uralt, és a Hiperkarma 2000-2001-es felbukkanásáig nem is jött új zenekar, de még utána se nagyon. Aztán úgy az évtized közepére szélesebb lett a befogadói bázis, megjelentek olyan terek, ahol ezek a zenekarok meg tudták magukat mutatni, de a saját történetünket én úgy mutatnám be, hogy szerencsénk volt, pont jókor jöttünk, amikor igény volt az új zenekarokra, viszont ha megnézed, azóta nem volt az elmúlt években más hasonló robbanás. Most megint azt tapasztalom, hogy eltűnőben van a gitárzene az elmúlt egy-másfél évben, legalábbis a nyugati mainstreamről beszélek és a legnépszerűbb zenekarokról: 2004 és 2007 között nagyon erős volt a gitárélmény, most viszont az elektronika került megint előtérbe.

4. La Roux: Bulletproof

Ezt nem ismerem sajnos.

Tavalyi szám, de Amerikában épp most a héten került be a Top 10-be. Most mondtad, hogy érzékeled, hogy elcsúszott a hangsúly a gitárról az elektronika felé, a ti zenétekben észlelhető lesz majd ez a klímaváltozás?

Erre most még nem tudok válaszolni, mert épp most kezdtünk egy izgalmas vállalkozásba az új lemezünk kapcsán, hiszen az új lemezünk producere Jappán lesz [Takács Zoltán – Heaven Street Seven és Soerii & Poolek], aki billentyűsként imádja az elektronikát, főleg ennek a legidiótább felhasználási módjait, lásd Soerii & Poolek, ugyanakkor meg a gitárzenéket is nyilvánvalóan szereti. A zenekar meg éppen szembemegy mindezzel, hiszen az új dalok olyanok, hogy sosem mozdultunk el ennyire a hagyományos gitártrió-hangzás felé, mint most, ráadásul egy térben, egyszerre vesszük fel őket. Úgyhogy fogalmunk sincs, mi lesz ebből az együttműködésből, csak annyi biztos, hogy augusztus elején elkezdjük a felvételeket Pécsen, ahol találtunk egy izgalmas teret: hiszünk abban, hogy a direkt térélmény fontos, az analóg cuccok, a dugók, amiket tényleg be kell dugni, szemben egy virtuális térrel, ahol csak szimulálják mindezt. Egyébként ez egy lepattant művelődési ház, vagy ilyesmi volt régen a gyárvárosban, és nekünk pont az tetszik, hogy ilyen, főleg, hogy néhány srác önkéntesként csinált belőle egy kulturális centrumot.

Mikorra tervezitek a lemezmegjelenést?

Még idén mindenképpen, de szerintem november közepéig ki fog jönni. A virtuális kislemezünk már elkészült, rövidesen nyilvánosságra is hozzuk majd. [Sötét fiúk címmel már elérhető a 30Y honlapjáról.] Mindenesetre nagy izgalommal tekintek az olyan együttműködésekre, amikor mindkét félnek erős elképzelései vannak a zenélésről, és nem lehet tudni, mi jön ki belőle.

5. Oasis: Shakermaker

Vajon melyik angol zenekar ez? Ez a kérdés, ugye? Hát az Oasisre emlékeztet leginkább, de túlságosan hátra van keverve ez az ének ahhoz…

Pedig ez az, csak az első lemez.

Ja, hát az viszont nincs meg.

Az Oasisnek is elég sokszor meg kellett küzdenie azzal, hogy folyton egy nagy elődhöz hasonlítgatták.

Hát én nem vagyok egy nagy Oasis-rajongó, de világos az analógia. Nem tudom, hogy ők mit kezdtek ezzel a nagy hasonlítgatással, de szerintem nem is nagyon kell mit kezdeni. Ez egy nagyon összetett kérdés, az egyik oldalon az eredetkultusszal, a másikon pedig a folytonosságvággyal, és ennek a nagy esztétikai küzdelemnek a felhígított változata, amikor poprock zenekarok megkapják a paradigmaváltó címkét, vagy éppen hogy epigonnak, klónnak címkézik őket. Ebben az is benne van, hogy egy adott zenekar mikor jelenik meg, és az is, hogy ki hallgatja a másikat. A mi esetünkben a Kispál viszonylag evidens, hiszen nagyjából mindenki hallgatott Kispál és a Borzot: viszonylag kevés olyan zenekar volt, amely a kilencvenes évek elejétől végéig folyamatosan a színen volt és fontosnak is számított. A zenekarban nagyjából mindegyikünknek hangsúlyos élmény volt, de hogy a zenénkre mennyire hatott, az egy másik kérdés, hiszen rengetegféle zene hatott ránk, hol direkten, hol közvetve. Szerintem sokkal érdekesebb, hogy megmarad-e a folytonosság, aminek segítségével felismerhető, hogy mi az, amit csinálsz, és az megnyugtat, hogy vannak olyan dalaink, amelyekben ez a folytonosság tetten érhető.

6. Európa Kiadó: Mocskos idők

“Helló bébi, te nyomorult állat!”

Veletek kapcsolatban pont ezt a nyolcvanas évekbeli magyar undergroundot nem szokták emlegetni.

Szerintem úgy van ez, hogy ez a szcéna, az Európa Kiadóval, az URH-val, vagy akár az egész Bahia-csoporttal meg a Bizottsággal, azért erősen nyomot hagyott a mi zenei világunkban is, csak nem közvetlen módon. Ahogy a Pál Utcai Fiúk még észrevehetően ennek a vonalnak a folytatása volt, a Kispál már kevésbé, de azért nyilvánvaló volt, hogy ott vannak ám ezek az előzmények benne. Volt régen egy kiváló zenekarom, amit egy Janesz nevű bolond barátommal alapítottunk és egy óriási dobossal, akit Jamatának hívtak, és aki ugyanolyan nagydarab ember volt, mint a fotósotok, velük például ezt a számot is játszottuk.

Szokták erre a színtérre azt is mondani, hogy túlságosan Budapest-centrikus, zárt szubkultúra volt ez, ezért sem olyan nyilvánvaló a hatása vidéken.

Ez is biztos igaz, meg az is benne van, hogy az a fajta esetleges, flegma attitűd, ami ezekben a zenekarokban uralkodó volt, az nincs meg az én zenéhez való hozzáállásomban. Egyszer az Ádámnak, a basszusgitárosunknak mutattam egy Európa Kiadó-koncertfelvételt a kocsiban, és körülbelül tíz-tizenkét másodperc után mondta azt, hogyha nem kapcsolom ki, akkor kifejeli a szélvédőmet. Ha ennek a zenei szcénának nincs meg a kulturális kontextusa, akkor már jóval nehezebb megérteni. De például egy Ramones-számban vagy pláne egy kezdő punkegyüttes zenéjében pont ez a szétesettség vagy akár ügyetlenség az, aminek megvan a maga bája, és nem teszel fel ilyen kérdéseket, hogy jó zenészek-e vagy nem. Alapvetően a könnyűzenében mindig félek ezektől, hogy ki a jó zenész, hiszen ha nagyon nagy paraszt akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy az, aki jó zenész, az komolyzenét vagy jazzt játszik, mert azok a három vagy négyakkordos, rövid kompozíciók egyszerűen nem zenei bravúrként jelennek meg, hanem életérzésként vagy egy magadnak elmesélt történetként. Ha nem működik ez a történet, akkor lehet ugyan nagyokat gitározni, de nem érzem, hogy egy ilyen virtuóz gitárszóló mögött bármi történés lenne.

7. The XX: Islands

Nem tudom megfejteni.

Ez az XX, az utóbbi egy évben lettek népszerűek, úgy, hogy megőrizték az egész produkció hálószobajellegét.

Nem ismerem őket sajnos, viszont az Owl City-lemezről hallottam néhány dalt, ami ugyan eléggé más, de szintén megvan benne ugyanez a hangulat, hogy a srác otthon ül a sok cuccával. Nem vagyok otthon ezekben a zenékben annyira, a legszéléig talán az MGMT-vel merészkedtem, és az első lemezük szerintem nagyon jó is volt, a másodikat a kritikák nem szerették annyira, ha jól emlékszem.

Hát itt nálunk ilyet nem olvashattál.

Én is eléggé élveztem ezt a lemezt, de amikor megmutattam a többieknek, akkor vicces, hogy ketten is azt mondták, hogy talán ehhez már túl öregek vagyunk. Mármint nem ahhoz, hogy ilyet csináljunk, hanem befogadóként. Az is tök érdekes, hogy a 11 éves lányom MGMT-rajongó, megyünk is majd decemberben koncertre Bécsbe, de szerintem jól mérhetők ezek a zenék úgy, hogy át tudnak lépni egy ilyen generációs küszöböt. És az MGMT-ben meg tudom találni azt, ami számomra is érvényes. Ugyanakkor sok olyan zenekar van, amelynek az áttörést követő második lemezétől szabályosan elszomorodtam, mint például a Vampire Weekendétől, amelynek ez az új iránya eltávolított a zenekartól. Ide kapcsolódik, hogy Gróf Balázs barátom pár hete volt Angliában, és mondta, hogy mennyire el van ájulva, hogy milyen jól működik ott ez az egész színtér, minden utcasarkon tizenéves zsenik zenélnek, ott ülnek a producerek a koncerteken és figyelik a tehetségeket. Nálunk itthon meg nagyon szűk a tér, amin belül hosszú időnek kell eltelnie, amíg valaki átér: a 30Y tíz éve fiatal zenekar volt, de csak 2007-2008 táján, a harmadik lemezünkkel jelentünk meg istenigazából a színen. És ez nem a mi szomorú hét évünk története, hanem tényleg ennyi idő, amíg egy zenekar áttörhet. Számos olyan zenekart láttam, amely nem tudott ezzel megbirkózni és végül felőrlődött. Nekünk szerencsénk van, talán genetikai okai is vannak, hogy fiatalok maradtunk. A Gothár-történetek utolsó mohikánja vagyok, megállt az idő, hátrasandított és bevárt. A másik út, amikor hirtelen kerül valaki a reflektorfénybe, és aztán nem tud ezzel mit kezdeni. Többek között az Eleven Holdnál éreztem ezt: volt egy zenekar, amit meg is bénított ez a hirtelen reflektorfény, bezárták őket egy skatulyába, ahol igyekeztek minél “Eleven Hold-asabb” számokat írni. Mi ezt az időszakot szerencsésen túléltük, és most már megtehetjük, hogy olyan lemezt csináljunk, amihez kedvünk van, ennyit nyertünk azzal, amit a nagy kussolás hozott.