Tövisházi Ambrus – 2006.12.11. – http://quart.hu/cikk.php?id=541

Három nagyzenekaros-énekes lemezt vizsgálunk: egy Ray Charles-koncertfelvételt újra feljátszott kísérettel, a Pet Shop Boys nemrégiben megjelent koncertalbumát és Paul Anka tavalyi rock-feldolgozásainak gyűjteményét. Kellenek-e fúvósok és hegedűk a popzenébe?

Ray Sings Basie Swings
Ray: B+, Lemez: C
1973-as európai turnéja során  Ray Charles egy koncertjét magnóra rögzítették, a felvételből koncertlemez készült volna, de valamelyik hangmérnök többet ivott a kelleténél: a felvételből egyedül a soul-géniusz hangja maradt meg, zenekar sehol. A Concord Records-os John Burk producer most összehozta, hogy az 1984-ban elhunyt Count Basie nevét viselő, ma is aktív big band újrajátssza a kíséretet. Fantoménekest kísér a fantomzenekar. A zenei producer Gregg Field volt (aki Charles és Basie zenekarában egyaránt dobolt valaha), a hangszerelések legtöbbjét Shelly Berg alkotta újra, de két számhoz Quincy Jones is hozzátette a magáét.

Persze az egésznek csak akkor lenne értelme, ha valami új születne meg. De túl pontos, túl szabályos lett ez a technikai bravúrként is marketált album. Szépek a dalok, Ray Charles éneklése jó. A kottát ugyan megfejtették, de pont azt nem érezni, hogy összeérne az ének és a kíséret. És akkor elég nagy baj van, amikor a középosztálynak készül egy lemez. Juj, nehogy betorzítson az ének! (Ráteszünk jótékony visszhangot, még akkor is, ha tudjuk, hogy 73-ban nem használtak ilyen típusú mesterséges tereket). Juj, nehogy egy-egy szólóban olyan hangok legyenek, ami nem való egy színházteremben! (Inkább használjunk, és ennél nagyobb szitokszót nem tudok kitalálni, Dés-Presser-féle nyolcvasévekbeli elektromos zongorát, az simogat és nem bánt senkit). Ennek így sajnos nincs jobb íze, mint a McDonald’s-os csokis muffinnak.

Paul Anka: Rock Swings
A
Ez az elmúlt év nagy slágerlemeze, de még nem írtunk róla a Quarton. A 60-as évek szívtipró-sztárja, az 1957-ben a Dianával berobbant, idén 65 éves Paul Anka vegasi stílusú rock-feldolgozáslemeze az egyik legjobb zenei geg az elmúlt évekből. Nirvana-, REM-, Bon Jovi-számok egymás után, nagyzenekari swing-alappal.

A legjobb ebben az, ahogy egymáshoz szelidülnek az eredetiben hallgathatatlan számok, mondjuk az Oasis Wonderwallja és a hajrockban utazó Van Halen penetráns szintihangokkal felszerelt Jumpja. Itt a borzasztó szintik helyett lábmozgató rézfúvós-szekció játssza a témát: azt sem tudom, hogy sírjak, vagy nevessek. Nevetni egyébként azért muszáj végig, mert az egész lemez hihetetlen komolyan van véve: egytől egyig átgondoltan, játékosan, pompás zeneiséggel vannak áthangszerelve és felcicomázva ezek dalok. És ami talán még ennél is fontosabb: Paul Anka hangja varázslatos, elhiszi és rendesen magáévá teszi ezeket azokat a sorokat is, hogy “Hello, hello, hello, how low?”. Viszont ezt hallgassátok: állítólag Michael Jackson Billy Jeanje is felkerült volna a lemezre, de az énekes a szöveg egy pontján mindig elröhögte magát, ezért nem tudták felvenni a számot. Aki nem hiszi, járjon utána!

Pet Shop Boys: Concrete
B+
Ez a pár hete megjelent anyag nem igazi bigband-album, hanem a világ egyik legjobb popduójának a BBC koncertzenekarával közös koncertlemeze, amelyet a londoni Mermaid színházban vettek fel. Egyébként a Pet Shop Boys idáig egyetlen, hivatalosan megjelent koncertalbuma.

A szintipopperek nem tudnak és nem is akarnak elszakadni a gyökerektől, hiába van hátul egy komplett szimfonikus zenekar, nem állták meg hogy ne szóljanak végig a 80-as évek szinti-szőnyeghangjai is. És persze a klasszikus dobgép-programok is futnak. Ezért nem haragudhatunk, hisz ezektől olyan a Pet Shop Boys-hangzás. A nagyzenekarból a vonósok dolgoznak meg igazán a pénzükért: minden számban húzzák. A legújabb, a Fundamental lemezről származó számaik fakónak tűnnek, de a klasszikus, Actually-korabeli dalok igazán meggyőzők koncerten is. Az abszolút csúcspont a Jealousy, amelyben Robbie Williams énekli a legelső közös Chris Lowe-Neil Tennant-szerzeményt, nem is rosszul, de azt a számot talán nem is lehet elrontani. A legjobb hangszerelés pedig a másik Actually-sláger, a még 19 év után is gyomorszorító Rent – ebben igazán kihasználják a nagyzenekart. A Pet Shop Boys-hallgatáshoz hangulat kell és elbágyadás, nem minden napszakban értelmezhető az intellektuális giccs. Egy pár szám mégis nagyot üt ezen a lemezen, de a zenekar jelenléte irreleváns: a primkó dúr-moll dalok és Neil Tennant arisztokrata kiejtéssel énekelt fásult szerelmes szövegei önmagukban elegek a sikerhez.