Hektor – Rónai András – 2009.04.28. – http://quart.hu/cikk.php?id=3668

Szombat este sodró, erős, szabad és roppant szórakoztató koncertet adott a Sex Mob a Trafóban. A zenekar vezetőjével, a jazz világán kívül is (Lou Reedtől a Hercules And Love Affairig) sokat foglalkoztatott Steven Bernsteinnel sok mindenről beszélgettünk. Szóba került az, amikor saját magát hallotta egy bevásárlóközpontban; az improvizatív zene jövője a sztárok nélküli világban – meg egy kicsit a szexiség is.

(ehhez megmaradtak a képek, itt vannak)

Ha címkézni kéne a Sex Mob zenéjét – nem abban az értelemben, hogy kategóriába sorolni, hanem tágabban – akkor milyen címkét aggatna rá?

Sex Mob-zene, azt hiszem… Gyakorlatilag saját nyelvet alkottunk, úgyhogy nem tudok mást mondani. Az emberek a kezdeteket óta ilyesmiket kérdezgetnek tőlünk, de máig nem tudok rá választ adni; pedig jó lenne, ha tudnék, de nem. Amikor elkezdtünk játszani, senki nem játszott ilyen zenét, amiben a free jazz és a big bandek hagyománya, a grunge és a rock találkozik egy hiphop-groove-val, country-val, blues-zal és filmzenével stb. – ráadásul egyszerre teljesen szabad: mindenféle próba nélkül játszunk; másrészt pedig abszolút kidolgozott. Ma már ez normálisnak számít. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik ilyesmit kezdtek játszani, de az elsők között kezdtünk el turnézni ezzel. Miért, ti milyen címkét használnátok?

Eklektika. Esetleg hipereklektika.

Igen, de az túl intellektuálisnak hangzik. Számomra ezt a zenét játszani teljesen természetes. Bár már öreg vagyok és kopasz, na jó, öreg nem, de már nem vagyok egy fiatal kölyök – még mindig mondják azt, hogy “ez a zene annyira szexi”. Nagyon ritkán mondanak ilyesmit instrumentális zenére, főleg olyanra, ami nem próbál sikamlós lenni, vagy mondjuk funk, hanem kalandos, szabad, mindig az adott pillanatban születik. Igaz, már tizenhárom éve játszunk együtt. Nagyon érdekes, hogy már megjelent néhány kritika az új lemezről, és az egyikben ezt olvastam: “a Sex Mob, mint más jazzlegendák…” Wow, mondtam. Nem hiszem, hogy legendásak lennénk, de hány olyan jazzegyüttes van, ami tizenhárom éven keresztül ugyanabban a felállásban működött? Nem sok.

Hogyan változott ezalatt az idő alatt a zenekar?

Most sokkal egységesebb. Olyan, mintha egyetlen beszélgetést folytatna négy ember, hosszú idő óta, a saját nyelvén. Vannak dalok, amiket tizenhárom éve játsszunk, és soha nem szólaltak meg ugyanúgy, soha. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, hogy ha most megkérdezem tőled, hogy hogy érzed magad, nem válaszolnád pont ugyanazt, amit tegnap, pedig a kérdés pont ugyanaz. Ugyanígy természetes, hogy másképpen szólal meg a Sex Mob, függően attól, hogy milyen a helyszín, milyen a hangulat, hogyan utaztunk, mit ebédeltünk – mindez hat arra, amit csinálunk.

Ugyanolyan irányba változott a zenekar minden tagja?

Dehogyis, különféle módokon fejlődünk. Pont olyan ez, mint a házasság. El kell fogadnunk egymást, ahogy változunk; nem várhatjuk azt a többiektől, hogy ugyanolyanok legyenek, ugyanúgy játsszanak, mint két-három éve. A Sex Mob a kölcsönös tiszteletre épül. Ugyanakkor én vagyok a vezető. Van, amikor csak hagyom a többieket; máskor viszont közbeszólok: nem, ezt nem csináljuk, én vagyok a főnök, és azt mondom, ne menjünk erre. Az én felelősségem az, hogy a koncert minden szempontból rendben legyen: ne legyen túl hosszú, ne legyen túl sok gyors vagy túl sok lassú szám. Komolyan hiszek abban, hogy örömet kell okozni a közönségnek. Tudom, hogy nem minden zenész gondolkodik így; meg vannak, akik nem figyelnek erre tudatosan – de számomra fontos, hogy a közönségnek játsszunk.

Kire gondol? Hirtelen John Zorn jutott eszembe, akivel kapcsolatban sok anekdota szól arról, hogy nem tekinti küldetésének, hogy a közönség minden tagját kielégítse.

Nem, John Zorn is kiszolgálja a közönséget, és nagyon is tudatában van ennek. Egyszer egy koncerten, ahol ő is és a Sex Mob is fellépett, a ráadásban két számot játszott. Az első a legrútabb szám volt, amit életemben hallottam, egyszerűen rémes volt – aztán másodikként pedig a leggyönyörűbb dalt játszotta, amit valaha hallottam. Nagyon is tudatosan csinálja ezt. Nem úgy, mint én, mert én szeretek szórakoztatni, őt viszont ez nem érdekli; de szerintem mint mindenki, ő is azt akarja, hogy az embereknek tetsszen a zenéje, még ha esetleg nem is törődik ezzel kifejezetten.

A Sex Mob zenéje nagyon groove-os. A jazz gyökerei a tánczenében vannak, de aztán a műfaj meglehetősen más irányba kanyarodott.

A bebop volt az első műfaj, amit elkezdtek csak hallgatni, tánc nélkül, de ha meghallgatsz egy korai bebop-felvételt, az még mindig táncos ritmusban van [mutatja] – bár maga a zene már jóval intellektuálisabb. Vannak, akik kinevetnek, de számomra fontos, hogy azok is, akik nem jazzrajongók, szeressék a zenénket. Nagy örömet okoz, ha mondjuk a koncert után odajön egy fiatal lány, és azt mondja, hogy megríkattuk. Komoly érzelmi hatása van annak, hogy a zene ott születik a szemünk előtt, és én éppen ezt keresem, ezt az érzelmi kötődést a közönséggel. Nem imponálni akarok, hanem érzéseket felkelteni.

Érdekes, hogy a Sex Mob másik fontos jellemzője a humor – viszont sok olyan jazzegyüttes, amelyik feldolgozásokat játszik, a humornak inkább az eltávolító, ironikus felfogásával közelít az alapanyagához.

Ez igaz – viszont amikor mi eljátszunk egy ABBA-számot, akkor nem akarunk gúnyolódni. Szeretem azt a számot, szerintem nagyon szép. Sokkal több értelme van egy korombeli ember számára ABBÁt játszani, mint mondjuk a Round Midnightot. Azt is szeretem, de amikor felnőttem, az már egy régi dalnak számított, míg az ABBA dallamai sokkal személyesebbek számomra, gyerekkori emlékeket ébresztenek – ezért úgy tudok viszonyulni hozzájuk, mint Miles Davis a Round Midnighthoz, amikor eljátszotta. A Sex Mobban megjelenő humor pedig a személyiségemből fakad, az én vagyok. Az a hitvallásom, hogy mindenkinek olyan zenét kell játszania, amilyen a személyisége. Van, aki komolyan zenél, de lehet, hogy ő így őszinte; én pedig úgy, hogy mosolygok, viccet mondok. A zenénk, az én vagyok. De annyira, hogy még menedzser sincs, se turnémenedzser, se kiadó. Senki nem fizet nekem, hogy felvegyek egy lemezt, nincs producer; a borító úgy készül, hogy felhívok egy művészt, van-e kedve megcsinálni, gyakran olyasvalakit, aki szereti a zenénket.

Nemrég Budapesten járt a Bad Plus: egy bizonyos, talán felszínes megközelítésben elég hasonló dolgot csinálnak, mint a Sex Mob.

Igen, másfelől viszont aligha van olyan zenekar, amelyik jobban különbözik tőlünk. Olyan sokat nem hallottam őket; először a Knitting Factory-ban láttam egy fellépésüket, ahol hallottam vagy ötszáz-ezer koncertet, én magam is játszottam vagy ötszázat; utána odamentem hozzájuk, és mondtam nekik: soha nem hallottam még ilyet. Igazán egyedi, amit játszanak; bár nekem úgy tűnik, hogy koncertről koncertre elég hasonló lehet. Nagyon meg van tervezve, összepróbálva – szemben a mi zenénkkel. Ráadásul Ethan Iverson, a zongorista brilliánsan játszik harmóniákat, nagyon jól ismeri a modern klasszikus zenét is – a Sex Mobban pedig nincs is harmóniákat játszó hangszer.

Csináltunk interjút Ethannel, és azt mondta, nem sok értelmét látja a tisztelgő feldolgozásoknak. Ugyanakkor azt is mondta, hogy vannak olyan erős szerzők, mint például Kurt Cobain, akinek a számaival nem lehet mindent megcsinálni.

Szerintem mindent meg lehet csinálni [nevet]. Én legalábbis így látom a világot. Mondjuk én eleve egy olyan hangszeren játszom, amin senki más, úgyhogy ki mondja meg, hogy mit csinálhatok és mit nem? Az igaz, hogy tisztelni kell a számot, nem tehetsz meg önkényesen bármit. Én a világot végtelen lehetőségek tárházának látom – de persze nem mindegyik működik. Soha nem játszanánk egy dalt valami értelmetlen megközelítésből, csak azért, hogy másmilyen legyen, mint az eredeti. Mindig van valami oka, hogy úgy nyúlunk hozzá, ahogy. Biztos vagyok benne, hogy Ethan is erre gondolt, csak más megközelítésből.

Azt mondta, ön az egyetlen, aki a szoprán harsonán [slide trumpet] játszik.

Túloztam, lehet, hogy hárman is vagyunk. Egyébként a legtöbb zenekarban trombitán játszom, vagy trombitán és egy kicsit szoprán harsonán – csak a Sex Mob az a zenekarom, amely a szoprán harsonára épül. 1977-ben vettem az első ilyen hangszert, aztán amikor New Yorkba költöztem, az első ottani zenekarommal, a Spanish Fly nevű trióval játszottam néhány számot rajta, és az emberek igazán jól fogadták. És Dave Douglas, aki az egyik legokosabb ember, akit ismerek, azt mondta: miért nem gyakorolsz rajta? Mert a trombitán minden nap kell gyakorolni, legalább két órát. De a szoprán harsonával ezt korábban nem csináltam, csak egy-két számot játszottam koncerteken. Úgyhogy Dave tanácsára elkezdtem gyakorolni, és elhatároztam, hogy összehozok egy zenekart, amiben csak ezen játszom. Ez lett a Sex Mob, kezdetben egyébként nem is feldolgozásokat játszottunk, hanem főleg saját szerzeményeket, csak aztán átalakult a koncepció.

Egyes számokban olyan a hangzása, mint az elektromos gitárnak. Játszott azon valaha?

Nem, nem tudok. Mint mindenki az én korosztályomban, amikor először hallottam Jimi Hendrixet, azt mondtam: hú, ezt meg hogy lehet megcsinálni? Egyébként egy csomó zenekarban játszottam, amiről nem tudnak ma már ez emberek, mert egyszerűen nem készített felvételeket, és így New Yorkon kívül egyáltalán nem volt ismert. Játszottam például Vernon Reiddel is, igazi Downtown együttesekben, még a Knitting Factory előtt. És amikor Vernont hallottam szólózni, elgondolkodtam azon: ezek után hogyan játsszak trombitaszólót? Mert akármit is játszom, elcsépelt lesz és régimódi. Ezért kezdtem elektronikus effekteket használni a gitáron meg a szoprán harsonán. És azóta már előfordult, hogy odajött hozzám egy gitáros, és azt mondta: “szeretném, ha így tudnék megszólalni”. Mire azt mondtam: “tudom, mert hallottalak játszani”. [Nevet.]

Két évvel ezelőtt John Medeski és Billy Martin adtak nekünk interjút, és azt mondták: a New York-i Downtown szcéna az utóbbi időkben egyre inkább a fősodor részévé vált, és ezzel párhuzamosan egyre csökkent az elevensége, frissessége, egyre kevésbé improvizatív. Mit gondol erről, hogy látja a Downtownt ma?

Ma már egyszerűen nincs Downtown szcéna, mert nincs New Yorkban olyan hely, ahol az olyanok, mint én vagy John Medeski felléphetnénk. A Knitting Factory-ból rockklub lett, a Tonic [John Zorn klubja] bezárt, John Woodstockban él, én is elköltöztem onnan, igaz, nem olyan messze. Volt idő, hogy egy héten öt este öt különböző zenekarral léptem fel New Yorkban – ma pedig egyáltalán nem játszom a városban. Másfelől viszont hallhatsz engem tévéreklámban, filmzenében, a rádióban. Nemrég a lányommal egy bevásárlóközpontban voltam, és hallottam egy számot, ami nagyon ismerős volt. És rájöttem, hogy hát ez én vagyok – pontosabban az a fúvós hangszerelés, amit Rufus Wainwright: Release The Stars című lemezére készítettem a címadó számhoz, és játszom benne én, a Sex Mob többi tagja, John Medeski és mások. Rufus valami nagyon élő, jazzes hangszerelést akart, amit ő maga nem tudott megcsinálni, és azt mondta, hogy hívjam csak a többieket. Tehát lehet, hogy a Downtownban nem játszom, de saját magamat hallom a bevásárlóközpontban. Na nem mintha bárki tudná, hogy én játsszom, nem vagyok híres, gyakorlatilag senki nem tudja, ki vagyok… Vagy a Leonard Cohenról szóló dokumentumfilmben, az I’m Your Manben a Sex Mob zenél, a Lou Reed’s Berlin című filmhez pedig én raktam össze a fúvósszekciót – tehát szivárgunk be a fősodorba. De nem hiszem, hogy kevésbé lennénk improvizatívak, én például mindig improvizálok.

Mit gondol az improvizáció jövőjéről? Egyesek szerint egyenesen halott.

Igen, egyfelől az, másfelől viszont a Sex Mobot – amivel kezdetben senki nem tudott mit kezdeni, aminek nincs kiadója vagy menedzsere – a Sexotica lemezzel Grammy-díjra jelölték. Kezdenek elismerni minket a szórakoztatóiparban. Vagyis az, hogy sok minden meghalt vagy haldoklik, teret nyit az olyan emberek számára, akik korábban teljesen kívülállók voltak. Amikor még voltak hatalmas jazz-sztárok, egy olyan ember, mint én, nem kaphatott figyelmet. De ma már nincsenek sztárok, sokkal kiegyenlítettebb a játéktér. Mármint vannak híresebb jazz-zenészek, akik nagy helyeken játszanak, de senkit nem izgatnak igazán. Nem tudom elképzelni, hogy valaki felébred és arra gondol: “alig várom már, hogy meghallgassam ennek meg ennek a jazz-zenekarnak az új lemezét!” Vannak, akik gazdag jazzrajongóknak játszanak, mi meg szegény jazzrajongóknak játszunk. Lehet, hogy mi kétszáz ember előtt lépünk fel, a híresebb előadók meg ezer ember előtt, de ez nem igazán nagy különbség – és szerintem ez így rendben van. És hallok nagyon jó fiatal zenészeket, akik számára azok a különbségek, amik számomra fontosak voltak, nem is léteznek. Lincoln Center versus Downtown, ez versus az – leszarják az ilyeneket, csak a saját zenéjüket akarják játszani. Amikor én felnőttem, olyan akartam lenni, mint Lester Bowie, Don Cherry, Cecil Taylor; meg láttam Dexter Gordont, Art Blakey-t is, de nem hozzájuk nem akartam hasonlítani. De a mai fiatalok számára az már mind múlt, ez nem érdekli őket; csak lemezen hallották mindezeket az előadókat.

A közmegegyezés szerint Downtown szcéna a loft jazz örököse. Abban azonban főként fekete zenészek vettek részt, akik számára fontos volt, hogy ők feketék – míg manapság a Downtownhoz sorolt zenészek sokkal inkább a fehérek közül kerülnek ki. Ráadásul ha nem is olyan erősen, de a zsidó örökség is jelen van, mint például John Zorn Tzadik kiadójának Radical Jewish Music című sorozatában, amiben ön is megjelent.

Ez egy hosszú történet. Röviden az történt, hogy a loft jazz akkor jelent meg, amikor a jazz még a fekete kultúra integráns része volt. A klubokban és otthon is ezt hallgatták. Aztán jött Coltrane, aki a jazz egy sokkal spirituálisabb formáját kezdte játszani, közben pedig az r&b is megváltozott, és a feketék egyre inkább ez utóbbit hallgatták – bár az idősebbek továbbra is jazzt kedvelték. Ez a helyzet lehetőséget teremtett a loft szcéna résztvevőinek, hogy a műfaj egy nem kommerciális változatát alkossák meg. De ez még mindig a közösség életében gyökerezett. Persze egyébként a kezdetektől fogva voltak fehér jazz-zenészek is. Ami pedig a Downtown szcénát illeti: igaz, hogy egyfelől a loftból jött, de másfelől pedig az Andy Warhol, Velvet Underground fémjelezte művészközösségből és klubokból. Ebből a kombinációból eredeztethető, hogy ezt a fajta jazzt több fehér játszotta. Aztán egy ponton valaki észrevette, hogy nahát, mennyi zsidó fickó van ebben a szcénában. Legalábbis gondolom, John Zornnak erről jutott eszébe ez a sorozat, ami azt vizsgálja, hogy mit jelent, hogy zsidók vagyunk és ezt az afroamerikai eredetű zenét játsszuk – de erről őt kéne megkérdezni. De nem a gyökerek kereséséről szól ez a sorozat, legalábbis az én lemezem biztos nem. Számomra nincs különbség aközött, hogy zsidó zenét játszom, vagy tánczenét vagy akármit. Játszottam például egy számot, ami egy imára épült – valaki megkérdezte, hogy tudom-e, mit jelent az ima szövege. Nem tudom, mert nem a szöveg foglalkoztatott, hanem a dallama. És ezt el is fogadták. Ez egy gyönyörű ima – mondták; biztos – válaszoltam -, de én zenész vagyok, nem rabbi.