Inkei Bence | Lang Ádám | Sidó Zoltán | Gelegonya Edina | Dankó Gergő | Rónai András – 2011.02.28. – http://quart.hu/cikk.php?id=5976

The Streets: Computers And Blues

B

Várakozások: A Streets búcsúzik. Már egy ideje tudott dolog, hogy Mike Skinner korszakalkotó jelentőségű projektje az ötödik lemezével elköszön a közönségtől, mivel saját bevallása szerint már nem tud megújulni, és nagyjából kivette az összes zsetont a Streetsből. Hogy utána mi lesz? Egyelőre annyit tudni, hogy másodmagával ír egy kórházban játszódó thrillert, de őt ismerve talán erre sem kellene mérget venni. Mindenesetre Skinner már messze nem az a szerencsétlen, Playstationön, kebabon és olcsó drogokon élő lúzer, akinek a kalandjait olyan szemléletesen ábrázolta első lemezén, az Original Pirate Materialen, és valószínűleg ő is tisztában van vele, hogy ez állt neki a legjobban. Most már kislánya van és egy őrülten arisztokratikus nevű francia barátnője, mi sülhet ki ebből?

Eredmény: Ami engem illet, én valahol ott szakadtam le a Streets-sztoriról, hogy az első két, közel sem csak a Streets karrierjében elképesztően fontos lemez után valahogy egyre kevésbé tudott érdekes lenni. A harmadik lemezből már nem sokra emlékszem, a két évvel ezelőtti Everything Is Borrowedot pedig nem is volt kedvem meghallgatni. A Computers And Blues mondjuk a borítójával rögtön kedvet csinált a hallgatáshoz: Skinner a kelet-angliai egyetem egyik futurisztikus épületének ablakában szemlélteti a Digitális Ember magányosságát. A kép nem véletlen, hiszen a Computers And Blues valamiféle tematikus lemez arról a generációról, amelyik a Facebookról tudja meg, hogy akibe belezúgott, az most éppen “kapcsolatban”-ra változtatja az állapotát (ez speciel pont a legbénább száma a lemeznek egy olcsó slusszpoénnal), és amelyik már születése előtt hónapokkal már lát pár pixelnyit későbbi gyermekéből. Zeneileg egész jól össze van rakva a lemez, és ugyan hiába keresünk olyan eklektikus, a brit popzene legszebb hagyományait modernizáló dalokat, mint amelyek az első két lemezen voltak, azért ez is egész egységesnek tűnik. A Without Thinking alapja például egyenesen vidámabb és pozitívabb, mint amit valaha a Streetstől hallottam, és legtöbbször ügyesek a hangminták is, míg Skinner ritmustalan szövegelése mintha semmit sem változott volna tíz év alatt. Mondjuk, azt nem írom a javára, hogy mire végre elfeledhetnénk a rosszemlékű The Music zenekart, Skinner előrángatja a még mindig idegesítő hangú frontemberét, Robert Harveyt, aki haza is vágja a funkciótlan ordibálásával a Going Through Hellt. Mire aztán elérünk a záró Lock The Lockshoz, melyben egy fásult irodista mond fel a munkahelyén (ugye mindenki érti a párhuzamot?), valahogy összeáll az egész: értjük, miért akar búcsúzni a Streets, és azt is, hogy miért volt szükség ehhez egy a menthetőt mentő búcsúlemezre.

Kinek ajánljuk: Aki szeretné megérteni a stílusos búcsú fogalmát. (IB)

Lykke Li: Wounded Rhymes

B+

Várakozások: Lykke Li első lemeze, a Robyn játékos elektro-popjával, az El Perro Del Mar könnyed twee popjával és Jens Lekman eklektikus, de nem túlzsúfolt, csilingelő ornamentikájával körülírható Youth Novels ugyan nem volt egy tökéletes, inkább csak egy simán jó lemez, aminek sikeréhez kellett Lykke szerethető személyisége és az is, hogy nagyon jó időben jelenjen meg. 2008-ra a Knife Silent Shoutja, Lekman Night Falls Over Kortadelája és persze Robyn Robynja után ugyanis világos lett, hogy Svédországgal nem csak, hogy számolni kell, mint az angolszász államok utáni legfontosabb könnyűzenei exportőrrel; hanem az is, hogy a svéd popzenének önálló arculata van, amit úgy fel lehet ismerni, miként egy, legfeljebb két ütem után kitalálnánk a hangzás alapján – ha ilyet játszanánk – hogy mondjuk Strokest vagy Libertinest hallunk-e éppen. Mindemellett a zene-tánc-szerelem párhuzamait bejáró, ártatlan Youth Novels remekül passzolt az elvágyódó, és/vagy a helyi időjárási viszonyokat semmibe vevő napsugaras produkciók (I’m From Barcelona, Air France, Tough Alliance stb.) közé is. Lykke a bemutatkozó lemeze óta eltelt időben dolgozott többek közt a Primal Screammel, Kanye Westtel, Drake-kel, a Röyksopp-pal; és feltehetően az egyik Twilight-filmhez készült betétdala, a tőle akkor még meglepően borúsnak számító Possibility se kis mértékben növelte az ismertségét. Lykke aztán úgy döntött, hogy Los Angelesben készíti el második lemezét, miközben még egy láthatóan Jodorovsky által inspirált rövidfilmben is szerepelt, ami már a következő lemezének, a Wounded Rhymesnak a hangulatát vetítette előre.

Eredmény: Az ellentétek vonzás-törvényét ismerve igazából nem is meglepő, hogy Lykke éppen a napos Los Angelesben, és a környék sivatagain találta meg világ sötét oldala zenei leképezésének eszközeit. A Wounded Rhymes ugyanis a Youth Novels fájdalmas-harcias párja lett. A lemez tíz dalának egyik felét az úgymond táncosabb dalok teszik ki. Az első kislemeznek választott Get Some például tiszta olyan, mintha az – amúgy épp LA-ben játszódó – Mulholland Drive nyitódalának dobtémáit ütnék rá törzsi hangszerekkel egy fogós elektro-pop-slágerre, a második kislemez, az I Follow Rivers pedig már-már a Knife ridegebb pillanatait idézi. Olybá tűnik, mintha a sivatag megmutatta volna Lykkének, hogy ahol a nap süt, ott is tud hideg lenni, éppen úgy, ahogy Svédországban is kisüt a nap, ha úgy van. A lemez érdekességét azonban nem is ezek a boszorkánytáncok adják, hanem az olyan bensőséges lassú dalok, mint az álmodozó Love Out Of Lust és a szellemjárta outróval záródó I Know Places vagy, hogy a lényegre térjek, a lemez két legütősebb darabja, a szívfolyatós Sadness Is A Blessing és a szomorkás Unrequited Love. Olyan nagyívű balladákra, mint ez utóbbi kettő, az előző évek ironizáló közhangulatában nem nagyon volt példa. Érdekes módon Lykke, az irónia-témát ugyancsak skippelő Anna Calvihoz hasonlóan rendre meg szokta említeni a filmeket is, ha az őt ért hatásokról faggatják, utalva arra, hogy olyan érzelmi többletet akar belevinni a zenéjébe, ami csak a filmekben tapasztalható – felidézve talán egy sosem volt teljes világot, gondolom. Lykkénél amúgy már az első lemeze idején is megvolt ez a fajta distanciamentes művészetfelfogás. Gondolok itt most arra, amikor egy számban arról énekelt, hogy elmondani ugyan nem tudja, viszont gond nélkül eltáncolja az érzéseit. Most pedig ezzel a két, szerintem szándékosan egyszerű dalszövegű (“Sadness is my boyfriend”; “All my love is unrequited”) és viszonylag puritán hangszerelésű balladával bebizonyítja, hogy a dalt is meg lehet úgy sebezni, azt ne csak egy “ironikus” szűrővel lehessen felvállalni, hanem hitelt is adjunk annak, aki énekli. Lykke végül a beszédes című Silent My Songgal odavágja a hallgatónak, hogy ő is csak úgy nézi a fájdalmait, hogy közben élvezi, mintha műalkotást nézne. És igen, én tényleg élvezem a Wounded Rhymes-t, viszont amikor lejár a lemez, és csak a csend marad – mint egy szakítás után – tényleges záródalnak, amiben a poétika és a kurva élet már szétválaszthatatlanok, érteni is vélek valamit.

Kiknek ajánljuk: Azoknak, akik (nem) tudják, hogy a legvégső soron sosem mi játszottunk az iróniával, hanem az velünk. (LÁ)

Ghostpoet: Peanut Butter Blues And Melancholy Jam

B+

Várakozások: Nem sok panaszunk lehet mostanában a brit urban popzenére, a szigetország sok izgalmas, feltörekvő előadót termelt ki az utóbbi időben, méghozzá meglehetősen különböző műfajokban. Ami mégis összeköti őket, az az, hogy egytől egyig magabiztosan és kreatívan nyúlnak a brit könnyűzenei hagyományokhoz. Az inspirációk többségét a közelmúlt elektronikus zenéjéből merítik: a 2-step, a jungle, a grime, a garage, meg persze a még mindig pislákoló, de már újrafelfedezett-továbbgondolt dubstep egészen különböző formákban és mennyiségben bár, de ugyanúgy megtalálható olyan, zeneileg egymással köszönőviszonyban sem lévő előadók dalaiban, mint mondjuk Tinchy Stryder és Jamie xx. A Ghostpoet néven zenélő Obaro Ejimiwe is beilleszthető ebbe a sémába nagyjából, annyi különbséggel, hogy ő a triphopot is beemeli a bátran felvállalt brit zenei hatások közé. A huszonnéhány éves Obaro első ep-jéről mi is megemlékeztünk: a négyszámos Sound Of Strangers még csak szűk körben váltott ki lelkesedést, de ha már brit sajátosságoknál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy a nemrég megjelent első lemez kapcsán a brit sajtó egy része – élen a BBC-vel – máris az új Mike Skinnert üdvözli a fiatal zenészben. Mi egyelőre nem teszünk ilyen elhamarkodott kijelentéseket.

Eredmény: Az már az első néhány számból kiderül, hogy az album korántsem olyan jólesően szerteágazó mint amilyen a kislemez volt. A Sound Of Strangers-ön jóval több zenei hatás volt megkülönböztethető, a soulos, jazzes alapok (Gone), vagy a hiphop aranykorát idéző beatek (Love Confusion) azonban lemaradtak a nagylemezről. Ami maradt: sok sötét, nehézkes szinti, puha, kattogó ritmusok és persze Obaro jellegzetes énekbeszéde. Klasszikus rapet szinte egyáltalán nem találunk a lemezen, helyette mély, rekedtes szövegelés van, ami néhol reménytelinek, néhol kimondottan enerváltnak hat. Talán az utóbbi a gyakoribb. A dalok többsége meglehetősen komor hangvételű, van itt nagyvárosi szorongás és urbánus elidegenedettség bőven – az Us Against Whatever Ever hangulata például olyan, mint egy üres szupermarketben bolyongani. A zenei megoldások alárendelődnek a hangulatfestésnek. A lemez szinte egy pillanatra sem lép ki a már rögtön a lemez legelején felvázolt belassult-nézelődő, kormos, triphopos keretekből, ám Ghostpoet van olyan szuggesztív előadó, hogy ne érezzük unalmasnak, vagy üresnek a lemezt. Egységes és erős munka lett tehát a Peanut Butter Blues…, azt azonban nem bánnánk, ha Ghostpoet a továbbiakban szabadjára engedné kíváncsibb, kísérletezőbb énjét is.

Kiknek ajánljuk: Akik háttérzenét keresnek nagyvárosi bolyongáshoz. (SZ)

Vinicius Cantuária & Bill Frisell: Lágrimas Mexicanas

A-

Várakozások: A duóból Bill Frisellt azért már csak nem kell bemutatni: a jazz szélsőséges eseteitől a “posztmodern Americanáig” és tovább nagyjából mindent játszott már, nemrég Budapesten is járt. A régóta New Yorkban élő, brazil származású Vinicius Cantuária énekes-gitáros-ütős-zeneszerző jóval kevésbé ismert, nemcsak nálunk, hanem nemzetközileg is. Pedig írt slágert Caetano Veloso számára, játszott az ő, Gilberto Gil, Chico Buarque és mások együtteseiben; illetve olyanokkal dolgozott, mint Laurie Anderson, David Byrne, Brian Eno, Ryuichi Sakamoto, Arto Lindsay, Marc Ribot. Valamint Bill Frisell-lel is évtizedek óta ismerik egymást, mindkettejük játszott már a másikuk albumain (Cantuária is kiadott több mint egy tucatnyit, van, amelyiken a bossa nova jazzesebb, másokon elektronikusabb irányába kalandozik); ez az első, amit duóként jelentettek meg. Vinicius Cantuária énekel, akusztikus gitáron és ütősökön játszik, Bill Frisell elektromos gitáron és elektronikán. A dalokat (szemben azzal, amit esetleg a cím alapján várnánk) Cantuária New York-i élményei és az ottani sokféle spanyol ajkú közösségekkel szerzett tapasztalatai inspirálták.

Eredmény: A Lágrimas Mexicanas nagyszerű és többszörösen ravasz lemez. A legfőbb ravaszsága pont abban áll, ahogy többszörösen elrejti a nagyszerűségét. Elsőre úgy tűnik, hogy kedves, pihe-puha dalok ezek, Cantuária bársonyosan behízelgő, mindig visszafogott hangján, a bossa nova és más ismerős brazil idiómák kíséretében, meleg, tiszta megszólalással – szép, szép, de amolyan észrevétlen; nemcsak a felszínes hallgatónak, hanem lényegileg: annyira természetesen szólal meg. Később derül csak ki, hogy mennyire szépek ezek a dalok és mennyire fülbemászók (onnan derül ki, hogy bizony bemásztak a fülünkbe); valamint az is, hogy hangulatilag milyen sokszínűek az általános pihe-puha melegség leple alatt: a könnyed melankóliától a kedvességgel leplezett érzékiségig. Persze aki tudja, kikről van szó, az keresi, hogy hol vannak itt a csavarok: ez derül ki a legkésőbb, és talán ez okozza a legtöbb örömet. A Mi Declaración visszafogottan, de határozottan húzó ritmusai, illetve ugyanebben a számban Frisell wah-wah gitárja; a Calle 7 egymásba kapaszkodó szólamai; a már majdnem táncos címadó szám a háttérbe eldugott zúgásai és nyávogásai; a Lágrimas de Amor szomorú-szerelmes dala alatt egyre emelkedő pszichedelikus country-gitárok; az El Camino szöveg nélküli számban megjelenő Americana-emlékek; az Aquela Mulher majdhogynem észrevétlen ambientes “kiállása”; az, ahogy a Briga de Namorados könnyed instrumentális dalocskából tétova improvizációba fordul – ezek és más csavarok, elmozdítások olyan természetességgel simulnak bele a dalokba, hogy még csak nem is meglepőek; inkább az a meglepő, amikor felfedezzük őket, hogy mennyire nem azok. A jazz, vagy inkább az improvizatív, játékos hozzáállás sem egyes elemekben fedezhető fel, inkább az egészben. Sokáig tart, de végül kiderül, hogy nem túloz az All Music Guide, amikor azt írja: “egyszerre meleg, szexi és vizionárius.”

Kinek ajánljuk: Aki egy kis puha kedvességre vágyik, és annak is, aki szívesen fedezi fel ennek mélyén a ravaszságot. (RA)

Clare Maguire: Light After Dark

C

Várakozások: A BBC januári, új felfedezetteket megjósló popzenei előrejelzéseinek aranyérmeit már negyedik éve énekes-dalszerzőnők között osztják ki, és ha megnézzük a többi helyezettet, akkor is feltűnhet, hogy ezen túl is tele a mezőny különböző jóhangú csajokkal. A tippelgetéseknek persze több okból sem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítani, ugyanakkor azt mindenképpen jól illusztrálják, hogy nincs az a mennyiség singer-songwriter lányokból, amit a mai piac ne tudna magába szippantani. A legújabb reménységek között szerepel az ír származású, de Angliában született és élő Clare Maguire is, aki a Sound Of 2011 ötödik helyét csípte meg magának. Persze a 23 éves énekesnő sem az egyik pillanatról a másikra bukkant fel a semmiből, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy aktív karrierépítését még erős és célzott myspace-ezéssel kezdte – kisebb-nagyobb sikereket leszámítva azonban eddig nem igazán jutott egyről a kettőre.

Eredmény: A bemutatkozó lemez az intro után rögtön egy egész jó kis számmal, a Shield And The Sworddal indul, innentől kezdve azonban egy elképesztő kliségyűjtemény minden apró eleme tárul fel előttünk: előretolt vonós hangszerek és zongora keverednek elektropoppal, miközben egy érett hangú énekesnő foglalja össze röviden, mint gondol az életről, a családról, és persze leginkább a szerelemről, a párkapcsolatokról. A biztonsági felnőttpopban utazó dalokról tényleg rettenetesen nehéz bármit is írni, és ami még külön megdöbbentő, hogy talán éppen a két klipesített szám, a Last Dance és az Ain’t Nobody a legjellegtelenebb az összes közül. A már említett Shield And The Swordot (ami egyébként szintén nem egy formabontó alkotás, de legalább van egyfajta kellemes sodrása, meg egy kis kémfilmes hangulata) leszámítva pozitívumként talán csak a több helyen felerősített, a felvételeknek sötét tónust biztosító dobokat tudnám kiemelni. Mert a Light After Darkon a rádiók kedvenc, örökké változatlan, hangkitörésekben gazdag nagyívű balladái térnek vissza seregestől, így hallgatáskor néha már szabályosan rettegtem, hogy Maguire-ből hirtelen kibukik egy “újra szeretni fogok”, brrr. Clare-nek nemcsak a hangja kimondottan érett, de az egész album is minden tekintetben felnőttnek nevezhető: monumentális érzelmekkel, jól átgondolt nyomatékokkal, minden szertelenséget kiiktatva. Jó, már tényleg nem kiskamasz ő, de azért ez a 23 év sem olyan borzalmasan sok, hogy rögtön száműzni kelljen a közönségből mindenkit, aki még nincs túl minimum egy darab gyerektartási peren. Ebből a szempontból talán az ugyancsak rendkívül megfontolt Amy McDonalddal lehetne párhuzamba állítani Maguire-t, de igazából mégsem, mert a skót lány megközelítőleg sincs ennyire sótlan. Szóval a Light After Dark egy vértelen, minden karaktert nélkülöző lemez, amibe a gyilkos találatot legvégül az viszi be, hogy a cd-borítón szegény Clare egy az egyben úgy néz ki, mint Katy Perry, elvéve ezzel az énekesnőtől az utolsó lehetőséget is, hogy lemeze legalább egy egészen kevéske saját ízt magának mondhasson.

Kinek ajánljuk: Aki ha új zenékre vadászik, az internet helyett még ma is a rádióadókra esküszik. (GE)

WIN WIN: WIN WIN

B-

Várakozások: Alex Epton elfoglalt ember lehet: egyrészről a Spank Rock kvázi-hiphop formáció alapító tagja, producere, másrészt XXXchange néven Kylie Minogue-tól Panda Bearig a fél művészvilágot körberemixelte. Ezen túlmenően számos előadónak írt egy-egy számot, valamint producere és társszerzője volt a Kills 2008-as albumának és Kele Okereke tavalyi szólólemezének. A hiperaktivitás folytán nem is meglepő, hogy a Spank Rock után egy újabb zenekart alapított, ezúttal régi barátjával Dj Devlinnel. A WIN WIN név tehát két dj-t takar, valamint egy, a kaotikus montázsokból felépülő vizuális megjelenésért felelős tagot. Általában megalapozott a kétkedés azzal kapcsolatban, hogy vajon a remix-kultúrában mozgó dj-k egy teljes albumot meg tudnak-e tölteni saját, izgalmas témákkal. A bemutatkozó lemezről tavaly novemberben megjelent első single, a ReleaseRPM ezt a kételyt nem oszlatta el, csak bizakodásra adott okot.

Eredmény: Az eredmény leginkább egy olyan házibuli playlistjéhez hasonlít, ahol szinte mindenki odanyomakszik a számítógéphez, hogy a saját kis kedvencét berakja, a haverok pedig mikrofont ragadva teszik hozzá a magukét. Meglepő módon mégsem káosz és anyázás a végeredmény, hanem önfeledt bulizás. Köszönhető ez annak, hogy hellyel-közzel végig szórakoztató marad az album, bár a bevezetőben említett ReleaseRPM-nél nem sikerült jobbat alkotni. Ez is inkább köszönhető a Gang Gang Dance énekesnőjének, mint magának a zenei alapnak. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy Liz Bougatsos messze az egyik legérdekesebb jelenség az aktuális énekesnők közül. Joanna Newsomhoz hasonló gyermeki-bizonytalan hangjában, annyi minden van egyszerre jelen, hogy még egy ilyen – amúgy nem túl ötletes – számot is izgalommal és feszültséggel tud megtölteni. Ezen kívül is akad még klassz vendégszereplés: ilyen az Andrew W.K. falzett (!) énekével súlyosbított Pop A Gumball bowie-s glam rock – electro fúziója, valamint – a szintén producerkedésből előlépő – Blaqstarr rnb-s agónizálásának egy zajos, nyers gitár-looppal való szerencsés egymásra találása a Victimben. Egyedül a Hot Chip énekesével készült Interleave With You sikerült kevésbé emlékezetessé, azaz olyan, mint Alexis Taylor szinte bármelyik korábbi ficsöringje: tehát profi, szép, de semmi különös. Ez az utóbbi megállapítás alapvetően igaz a többi dalra is, még akkor is, ha vannak jól sikerült pillanatok. A dalok remixszerű megközelítése nem engedi, hogy egy sajátos hangulata, stílusa legyen a lemeznek, ráadásul sok esetben kiforratlan ötleteket nyújtanak egész, 4 perc feletti számokká. Annak sem ajánlanám a WIN WIN-t, aki új megoldásokat, új hangzásokat keres egy elektronikus lemezben. Nem arról van szó, hogy ne szólna jól, csak éppen a szcéna sajátos törvényeinek megfelelően néhány témáját már most meghaladta az idő. Összességében azonban tényleg szórakoztató, és partihangulat megteremtéséhez kiválóan alkalmas bemutatkozás, amelyen érződik, hogy ez is volt a cél, vagy ha többet is gondoltak bele az még pont nem zavaró.

Kinek ajánljuk: Aki szereti a házibulikat és a bevált formulákat. (DG)