Somogyi Péter – 2008.06.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=2580

Az egykor Palace Brothers, Palace Songs és hasonló neveken és formációkban zenélő Oldham 1999-ben vált Bonnie “Prince” Billy-vé, kiadva az I See A Darkness című lemezt. Azóta úgy évente ad ki új albumot ezen a néven, míg a szóló-megjelenéseket alkalmanként olyan munkák váltják, mint a Matt Sweeneyvel közös Superwolf, az instrumentális posztrock Tortoise-szal közös feldolgozáslemez (The Brave And The Bold), vagy a vendégeskedés egy Kanye West-klipben. A Lie Down In The Light különösebb figyelmeztetés nélkül, a derült égből jelent meg májusban.

Különleges tapasztalás olyan emberrel ismerkedni a zenéjén keresztül, aki saját magával ugyanezt a játékot játssza. Oldham úgy mesél önmagáról, hogy ő is figyel arra, amit a monitorokból visszahall. Legtöbbször nem is kijelentéseket énekel, hiszen majd’ minden sora után oda lehet képzelni egy abból ébredő kérdést. A hagyományos amerikai zenék világának egyszerű elemeit feloldja ez a többrétegűség, a zenéből gyalogút lesz, a zenészből pedig értelmet és mélységet kereső örökvándor. Ezen az úton együtt haladnunk kötelező, ugyanakkor veszélyes dolog is, mert a dalok könnyen szippantanak magukba, ezzel együtt előadójuk világába, ahol az intenzív érzelmek könnyen bekebelezik és csontig emésztik a tapasztalatlan látogatót. A felhasznált műfajok formai és tartalmi kliséi frissességgel telítődnek, ami viszont sohasem valamiféle újító kísérlet eredménye. Olyan önszabályozó folyamatról van szó inkább, ahol a zene maga alakítja helyét és alakját a dalszövegek meséjéhez képest, többször maga is mesévé válva. A játékos és saját szabadságával tisztában lévő alkotófolyamat kettősségét az adja, hogy az öntörvényűség és az évtizedes formák tisztelete között sodródik.

A Lie Down In The Lightot a megbékéléstől elrugaszkodó nyugalom uralja. Az első dal, az Easy Does It tempósabb indulása eltér a megszokott, befelé forduló kezdésektől. A legtöbb lemezen az instant meditáció az első dal első hangjával megkezdődik. Ez a feladat – kiváltani azt a hangulatot, amikor az ember a függöny ismétlődő mintáiból vagy szemhéja belső oldalából próbálja kiolvasni a jövőt, meg az összes ismeretlen dolgokat – átkerül a You Remind Me Of Something című dalra. A gitár és a hegedű úgy kapaszkodik össze a hibátlanul súlyozott dallamban, ahogy Oldham hangja és a puha női vokál. A For Every Field There Is A Mole lassú countryját a dal végén emelkedő klarinét- és kórusmunka együttese gyúrja country-idegenné, több oldalról mutatva részletes képet arról a módszerről, ahogyan Bonnie “Prince” Billy újraértelmezi a hagyományt.

A karcosabb és a lágy dallamok számról számra váltják egymást. Az előbbiek sikeresen mozdítanak ki abból a hangulatból, amit az utóbbiakkal együtt szívtam magamba, vagy épp fordítva – és emiatt többször dühös is vagyok, mert szinte lehetetlen végighallgatni úgy a lemezt, hogy minden dal jól essen. Ha az I See A Darkness és a Lie Down In The Light keretezte, Bonnie “Prince” Billy néven hozott albumok sorát egymás után hallgatjuk, az új lemezen a kiábrándultság zöngéit ezúttal felváltják a békés megnyugvás hangjai, ahogy a sötétséget a fény, ugye.