Rónai András – 2010.09.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=5443

Az újjáalakult Atari Teenage Riot vezetőjével beszélgettünk testről és agyról, a Harmadik Birodalom zenéjéről és az iPhone-ról, a pop haláláról és arról, miért született annyi vacak zene az elmúlt évtizedben. A koncertet is megnéztük, szólt üvöltő hideg zaj is, mégis rockandroll volt.

Ez volt talán a legsokszínűbb közönség, amit valaha láttam egy koncerten.

Igen, éppen ez a célunk. Nem egy bizonyos közönségnek zenélünk, inkább arról van szó, hogy megtaláljuk a saját közönségünket; azokat, akik érdekelnek a gondolataink, és nemcsak egy bizonyos műfaj. Ezért nem lehet minket valamilyen kategóriába beszorítani. Nem is nagyon lépünk fel olyan fesztiválokon, amiket egy-egy műfaj köré szerveznek. Volt ilyen a múltban, elmentünk mondjuk rave-ekre, ahol némileg más műsort játszottunk. De inkább olyan helyekre megyünk, ahol van rock, elektronikus zene, indie, ilyesmik. Amikor nemrég Japánban a Summer Sonic fesztiválon koncerteztünk, a Pavement játszott előttünk a nagyszínpadon. Egy olyan fesztiválon, ahol csak egyetlen műfaj van jelen, biztos konfliktusaink lennének. Ezeken az emberek előre vannak programozva, egyetlen fajta dolgot akarnak látni, és ha nem azt kapják, akkor nem örülnek.

Milyen közönségreakció volna számodra a leginkább kívánatos a koncert után?

Szeretem, ha az emberek reagálnak a zenére, és nemcsak úgy, hogy amikor kiabálunk valamit, akkor együtt kiabálnak velünk. Fontos számunkra, hogy valóban megértsék, hogy miről szól a zene – a politikai hátterét is. Ha pedig nem ismerik, mondjuk először hallják az ATR-t, akkor azt szeretem, ha az emberek kritikusan állnak hozzánk és elgondolkodtatja őket a koncert, esetleg provokáljuk őket. Amit nem szeretek, az a hülye közönség. Van, hogy nagy kommersz fesztiválokon lépünk fel és sokan nem értik, hogy miről van szó, csak a kemény zenét hallják; de mi belezavarunk ebbe, hogy elérjük, hogy kérdéseket tegyenek fel. Hogy rájöjjenek, hogy ez másfajta energiáról szól, hogy nem tehetik meg, hogy egyszerűen csak kikapcsolják az agyukat…

Sokan úgy gondolják, hogy egy zene vagy az agynak szól, vagy a testnek.

Szerintem ez nem így van. Lehet, hogy az agyban születik egy gondolat, de a gondolkodást is az befolyásolja, hogy mit látsz, mit hallasz, mit érzel; vagyis a test és az agy együttműködik. Van, hogy először a tested reagál valamire, és az agy később tesz fel kérdéseket, van, hogy fordítva történik: előre elgondolod, hogy így fogsz cselekedni. Így van ez nemcsak a zenében, hanem általában is. Például a szeptember 11-i terrortámadás után a legtöbb embernek érzelmi reakciói voltak, féltek; és eltartott egy darabig, amíg ezt a gondolatok követték. Egy egész ország háborúba ment a gyomorban érzett félelem alapján. És ez veszélyes dolog. Vannak, akik azt gondolják, hogy a zene érzelmekről szól, a matematika pedig az agynak, de valójában ezek is összefüggenek. Mint ahogy régen Egyiptomban, ahol egyetlen tudománynak tekintették a zenét, a csillagászatot, a matematikát. Tehát bizonyos szabályokat fel lehet használni egy-egy hatás elérésére, például bizonyos frekvenciákra az emberek meghatározott módon reagálnak. Vagy ott az a kérdés, hogy az agy hogyan érti meg, hogyan fejti meg a zenei információt. Vannak, akik azért nem értik, hogy mit is csinálunk, mert túl sok az információ, nagyon sok minden történik egyszerre – és ilyenkor az ösztönök veszik át az irányítást. Szerintem pont ez a szép a zenében, hogy hat rád akkor is, ha esetleg nem érted. Míg például ha nem beszélsz jól egy nyelvet, és valaki nagyon gyorsan beszél, akkor nem fogod megérteni – de ugyanez a zenében más: mert ettől még érzelmileg hathat rád. Lehet, hogy úgy, hogy megijedsz; mert vannak, akik akkor érzik jól magukat, ha ismernek valamit, akkor érzik magukat otthon vagy egy csoport tagjának. Azt hiszem, hogy a popzene, legalábbis ahogy ma működik, pont ezen alapul. De éppen azt látjuk, hogy ennek a hagyománya éppen eltűnőben van, vagy legalábbis egyre inkább darabokra esik, az emberek nagyon sokféleképpen értik a zenét.

Mi lett azzal az iPhone-alkalmazással, amit ki akartatok adni?

Megjelent, de még nem az a teljes verzió, amit akartunk. Meg lehet hallgatni a lemezeinket meg ilyesmi, de az a része még nem érhető el, amit az 1999. május 1-i berlini tüntetésen játszott hangmintákból raktunk össze. Nagy vitákat okozott ez Németországban, egyrészt politikai okból, mert volt egy lemezünk, amit indexre tettek, ezért akárhányszor ki akarunk adni valamit, mindig gyanúval néznek ránk; másrészt pedig technológiai problémák is voltak: attól féltek, hogy az iPhone hangszórói nem bírnák ezeket a frekvenciákat, tönkremennének, és ennek a fogyasztók nem örülnének. A technológiai blogokon is sok szó esett erről, mert akkoriban jött ki az iPad, és sokat beszéltek arról, hogy az Apple kezében túl nagy hatalom összpontosul, hogy a cég mennyire ellenőrzése alatt tartja a platformjait; és az ATR alkalmazása jó példa volt erre. De most úgy tűnik, hogy nemsokára, talán a következő frissítéssel elérhető lesz Riot Sounds Produce Riots is.

Azért kérdezem ezt, mert ha jól értem, ezek a frekvenciák tisztán fizikai alapon nyugtalanságot, pánikot keltenek a hallgatókban. Vagyis anélkül, hogy az agy közbelépne. Nem gondolod, hogy ezt mondjuk szélsőjobboldali tüntetéseken is fel lehet használni?

Nem hiszem. A fasizmus ugyanis azt akarja elérni, hogy mindenki ugyanúgy viselkedjen. Ha megnézed mondjuk a Harmadik Birodalom zenéjét, a katonazenét, az azt akarja elérni, hogy mindenki összehangolódjon. Erre nem alkalmas a kaotikus zene, hanem a lehető legegyszerűbb struktúrákat kell használni. Nem véletlen, hogy a nácik betiltották a jazzt és koncentrációs táborokba küldték a zenészeket. Teljesen ellentmondott a birodalmi gondolkodásnak, és persze ráadásul a feketék zenéje. Ha azt akarod, hogy nagyon sok ember álljon mögéd és kövesse a parancsaidat, akkor szükséged van a hierarchikus struktúrákra, és ez a zenében is megjelenik. Ez megvan sok mai kommersz zenében is. Hallgasd csak meg, hogy mit játszanak a dj-k nagy rave-eken: four to the floor ritmusok, közismert dallam- és harmóniastruktúrák – egyáltalán nincs benne az a forradalmi energia, ami régen megvolt a technóban. Az a cél, hogy mindenki szinkronba kerüljön és együtt táncoljon. Nagyon érdekes, hogy a zenének ilyen hatása is lehet – templomokban, temetésekben, nagyon sok helyen. Az Atari Teenage Riot éppen ez ellen szól, és ezért utálják a szélsőjobboldaliak.

De manapság, amikor erős antifasiszta konszenzus uralkodik Európában, a szélsőjobb a lázadásban, rendbontásban érdekelt; és vannak olyan “lázadó fiatalok”, akik éppen ezért kerülnek a szélsőjobbra.

Egy lázadás (riot) nem feltétlenül követ valamilyen politikai célt, nem feltétlenül baloldali vagy jobboldali. A lázadás nem forradalom. Lehet, hogy az emberek csak dühösek. De ha győzne egy szélsőjobboldali lázadás, akkor biztos tennének arról, hogy ne legyen több lázadás, nem legyen semmi, ami zavarbaejtő vagy kaotikus. Ugyanakkor egy ilyen zavargás mindig jel, azt mutatja, hogy valami gond van a ahatalommal, hogy a társadalom egyes csoportjai olyan helyzetbe kerültek, hogy úgy érzik, hogy csak erőszakkal tudnak változást elérni. Például a párizsi külvárosi zavargások: voltak, akik azt mondták, hogy ez nem több, mint hogy vandál fiatalok rombolnak – szerintem ennél sokkal mélyebb dologról volt szó, még akkor is, ha esetleg nem tudták volna pontosan megfogalmazni, hogy mit is szeretnének elérni. Az biztos, hogy voltak problémák, különben ugye mindenki boldog lett volna és táncolt volna az utcán.

Hogyan változott meg az Atari Teenage Riot körül a világ a feloszlás és az összeállás közötti időben? Politikailag, zeneileg vagy a zeneiparban.

Azt hiszem, a legfontosabb az, hogy sok minden, amit annak idején mondtunk, akkor olyan volt, mint egy figyelmeztetés – és mára ezek a dolgok teljesen nyilvánvalóvá lettek. Például hogy a politikusok nem képviselik a választóikat, vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellene, multicégek zsarolják őket. A kilencvenes években pesszimistának tartottak minket az ilyen állítások miatt, manapság sokkal inkább megértik, hogy mire gondolunk. Főleg az iraki és afganisztáni háború és a gazdasági válság óta vált láthatóvá mindez, azok számára is, akik nem törődnek a politikával, ugyanis ezek a dolgok rájuk is hatnak.

A zene pedig az elmúlt évtizedben – vagyis 2001. szeptember 11. és Obama megválasztása között, szerintem ugyanis ezt érdemes egyetlen időszaknak tartani – nagyon konzervatív lett. Mintha a zenészek attól rettegnének, hogy nem adnak el elég lemezt, vagy feketelistára kerülnek a rádióknál, ha valami “rosszat” mondanak; vagy attól, hogy ha egy rossz számot, egy rossz lemezt írnak, akkor az anyagi katasztrófához vezet. Ez szörnyű zenéket eredményezett; sokan nem mernek az ösztöneikre hallgatni és azt játszani, amit igazán szeretnének. Emiatt volt az is, hogy nagyon sok mindent láttunk elindulni és egy darabig növekedni – aztán egyszer csak megálltak. Ha például megnézed a nagy fesztiválokat, és azt, hogy a legnagyobb sztárok alatt milyen neveket látsz, akkor fel fog tűnni, hogy ebben az évben ez a menő banda van ott – aztán eltűnik. A következő évben újabb menő banda – ez is eltűnik. Igazi állóvíz alakult ki. Vagy itt van az internet, ami elvileg a kreativitás fóruma, bárki feltöltheti a zenéjét, és ez nagyszerű is; de az ettől még alig lesz több, mint egy szám egy telefonkönyvben, nem fog eljutni az emberekhez. Persze ismerjük ezeket a sztorikat, hogy hogyan lettek nagyok csak a MySpace által egyes zenekarok, de mindenki tudja, hogy ez üres marketingduma, amivel a hirdetőket akarják megnyerni. Remélem most, hogy új évtized kezdődik, a nagy zeneipar pedig folyamatosan hanyatlik, és már a zenéből nincs is bevétel, csak az mp3-lejátszók eladásából – kipukkad a buborék, eltűnik a régi hierarchia, amikor például a rádió mondta meg, hogy mi az, amit “mindenkinek szeretnie kell”; és mindenki megtalálhatja majd a zenét, amit szeret. Egyre jobban szét fog forgácsolódni a zene, a pop pedig haldoklik. Mármint abban az értelemben, hogy a pop olyan zene, amit széles körű egyetértés övez. Persze a pop mint forma talán soha nem fog meghalni, valószínűleg mindig fognak ilyet írni, de ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy élő, lélegző dolog lesz.

Van vagy volt egy másik optimista elgondolás is, nemcsak arról, hogy mindent fel lehet tenni az internetre, hanem hogy zenét csinálni is egyre könnyebb lesz, mondjuk otthon egyedül, a hálószobában. Te is játszottál például Nintendón…

Nem az eszközök számítanak, hanem hogy van-e mit kifejezned. Ha nincs semmilyen elgondolásod, akkor lehetnek akármilyen eszközeid – nem azok csinálják a zenét. Sokan gondolták, hogy ha ezt a hangszert, gépet, szoftvert megszerzem, ha ebben a stúdióban ezzel a producerrel dolgozhatok, akkor sztár lehetek. Végülis évtizedeken át ebből az álomból élt a hangszerkereskedelem. És ez nem feltétlenül rossz: az, hogy valakinek nincs mondanivalója, nem jelenti azt, hogy nem is szabad megpróbálnia zenét írni. A kérdés az, hogy megszületik-e az adott pillanatban lehetséges legizgalmasabb zene. És ebben most kételkedem.

Ami az otthoni zenélést illeti: amikor én számokat írok, fontos nekem, hogy a legkülönfélébb emberektől halljak véleményeket. Nagyon sok mindent kontroll alatt tartok, de a vélemények is fontosak. A kiadóé, más zenészeké, a hangmérnöké. Nemcsak meghallgatom őket, hanem szeretek együtt is dolgozni másokkal. Nagyon nehéz ugyanis objektív képet kapnod a saját zenédről. Én az évek során megtanultam, hogy felismerjem, hogy ez nem igazán jó, vagy azt most nem kéne kiadni – de sokaknak szükségük van külső kontrollra. Éppen ezért nem feltétlenül rossz, ha valaki egy kiadóval vagy menedzsmenttel dolgozik együtt. Csak fontos, hogy a jó embereket válaszd ki, illetve az, hogy ne hidd, hogy ha aláírod a szerződést egy menedzsercéggel, akkor a következő pillanatban már dőlni fog a pénz. Ráadásul, mivel egyre többen csinálnak mindent saját maguk, a mai zenészek nagyon sok mindenre figyelnek, az image-re, a marketingre, és a zenélés csak egy kis része a zenekarosdinak. Ez pedig gyakran az eredményen is hallatszik.

* * *

Az Atari Teenage Riot koncertjének talán legjellemzőbb, vagy legfurcsább, vagy még inkább azért jellemző, mert ott és akkor nem is furcsa pillanata az volt (kétszer is), amikor hideg, elidegenített digitális zaj üvöltött, közben pedig Alec Empire meztelen felsőtesttel (állítólag 38 éves, hát a fene belé, Ken!) lepacsizott a felé nyúló kezekkel – igazi rocksztárként, kicsit sem rockzenei aláfestéssel. Ha akarom, teljesen abszurd és idióta jelenet; ha akarom, éppen az Atari Teenage Riot zsenialitását bizonyítja. Ott és akkor ez utóbbi volt (bár a “zsenialitás” köré azért szívesen írnék idézőjelet); élőben működött a lemezen azért legjobb esetben is húsz perc után elviselhetetlenül fárasztó alapképlet, miszerint: iszonyú egyszerű breakbeat vagy sima döngölés iszonyú gyorsan + iszonyú egyszerű riffek és/vagy szintik és/vagy szirénázás + demagóg üvöltözés + torz-káosz-ZAJ.

Persze számíthattunk arra, hogy ha valahol, hát élőben fog ez működni, de simán benne volt, hogy húsz perc után itt is csak az élvezi majd, aki pogózik. Viszont a zene minden vélt és valós egyszerűsége mellett nagyon ravaszul épült fel ez a koncert. Az elején voltak a “könnyebb” számok (rögtön elsőnek az új Activate, aztán például az eredetileg a Slayerrel közös, sok, ámde egyszerű részből összeálló No Remorse, meg a személyes kedvencem, a Destroy 2000 Years Of Culture). Aztán félóra után egyre több lett a zajos-hideg átvezető, ilyenkor majdnem le is ült koncert, meg úgy tűnt, hogy lehetne hangosabb is – de ezekre rendre kaotikusabb, olykor egyenesen követhetetlen ritmusú, de rendesen odabaszós számok jöttek. Így nem volt egyhangú, vagy legalábbis nem nagyon, és a durvább-kaotikusabb részek jól felvezetve már tényleg tudtak rockandrollként működni, lásd fent. A ráadásban pedig újra jött az egyértelműség: Revolution Action, Start The Riot, előbbi a gonosz, gyilkos kormányoknak küldve. Ezt a beszédet leszámítva nem nagyon volt még szünet sem, felkonferálás, köszönöm, Budapest a számok között, viszont volt interakció, ugrándozás, asztalra felállás, pózolás, mikrofon odatartása a közönségnek, nem kiabáltok elég hangosan. A másnapi újságokból nem tűnt úgy, hogy megdöntöttük volna a rendszert, nem is vettem észre, hogy annyira akartuk volna, viszont jól szórakoztunk. A-