Puskár Krisztián – 2009.01.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=3277

Valamivel több, mint száz ember előtt lépett fel a magyar fővárosban az egykor legendás anarchopunk-zajtechno-kultzenekar Atari Teenage Riot ma már szólóban, illetve Nic Endo szintis/zajperformerrel működő főembere, Alec Empire. A termékeny előadó utóbbi lemezein, egy rocksztár képében megtalálta a punk gyökereit, a hagyományos dalstruktúrát, a Stoogest, illetve egy Gary Numan által használt szintihangzást, és egyre inkább Trent Reznorra emlékeztet. De ki végzi Ken helyett az érdemi munkát? Mennyi szexualitás és agresszió maradt a zsigeri elektropunkból a budapesti fellépésre? 

Annyi személyes megjegyzést fűznék hozzá, így a legelején, Alec Empire és az ún. Hellish Vortex (azaz a szintis csaj, Nic Endo és egy név nélküli mulya gitáros) csütörtök esti fellépéséhez, ezúttal rá is térnék a lényegre, hogy kevés dolgot szeretek annyira a világon, mint a Tubeway Army két lemezét (egy és kettő), illetve az azokon hallható szintihangzást. Mindig a gyomromban érzem, nyers és steril egyszerre, maga az erő, ráadásul mindez a korai punk legszebb és legelidegenített dalait nyomatékosítja azokon a lemezeken. Nyilván elfogult is vagyok, de azért nem tudok elvonatkoztatni, mert a valaha öntörvényűen és technopunkosan zajos, híres és sok minden miatt tiszteletreméltó Alec Empire a tegnapi fellépésen végig erre az egy hangra épített, gyakorlatilag semmi másra. Az tehát, hogy újra felfedezte magának Gary Numant (de most tényleg, tessék meghallgatni a New Man című számot itt, hiába fogható fel akár utalásnak is), és egyfolytában “azt a bizonyos” szintetizátorhangzást alkalmazta (illetve nem is ő, hanem Nic Endo, erről később), az eleinte kifejezetten hatásos volt és magával ragadó (főleg, ha az ember akarta, és miért ne akarta volna?), viszont hamar elég idegesítővé is vált. Leginkább a körítést figyelembe véve.

A koncert kilencven százaléka ugyanabból a három panelból állt, az elektropopos ritmusokat és tempókat időnként elektropunkos bepörgés és minden szélsőséget nélkülöző ritmikus zajok követték, a szőke és napszemüveges Alec Empire szőke volt, és napszemüveges rockikonként kezelte a mikrofonállványt, mozgatta a csípőjét, közben lényegében elég erőtlenül kiabált/énekelt/magyarázott/kommunikált, de kinézett valahogy, aztán mindez unalmassá vált, és bumm!, akkor jött az a bizonyos szinti, kezek a magasban, és hát tény: nagyon erősen és jól szólt az egész, gyakran szinte vágott. De összességében a körbe-körbe ismétlődő képlet üressége iszonyú fárasztóvá vált. A szinti nem mellérendelt szerepet töltött be, nem volt mit nyomatékosítania, minden helyett, önmagában állt. Ennek ellenére hárman is voltak a színpadon.

A baloldalon elhelyezkedő gitáros, szegény, tényleg alig csinált bármi feltűnőt (kivéve két gitárosabb számot, ahol a lehető legkézenfekvőbb punkriffeket szolgáltatta), amikor Alec Empire bemutatta az együttest, ha jól emlékszem, őt meg se említette, csakmagát és régi zenésztársát, Nic Endót. Mindez akkor történt, amikor a frontember és a félig japán, szintis (és még izgatónak is nevezhető) Endo visszatértek, hogy előadjanak egy Trent Reznor legbénább pillanatait idéző lassú, gitáros, vicsorogva érzelmes számot a sok “durvulás” után. Az egyetlen durvulás pedig egy tessék-lássék zajongás volt ezt megelőzően (ami egyáltalán nem illett az alapjában véve popos egészhez), hogy lássa mindenki, hogy kicsoda is Alec Empire, kiabált is hozzá, ami elveszett a zajban. Helyette azonban mindent Nic Endo végzett a gépek mögül, egy egész órán keresztül. Húszéves és termékeny zajperformer pályafutás ide vagy oda, Alexander Wilke Steinhof (ő Alec) úgy viselkedett végig, mint Ken, aki hallott egy jó durva rocklemezt, melynek következményeként rosszalkodni támadt kedve. Ha pedig a Robot L.O.V.E. című szám alatt végzett robotmozgását (!!) vesszük, akkor az már nem is rosszalkodás, hanem az szimplán Ken, aki egy idióta.

Teljesen egyértelmű, hogy az elemi elektronika, a minimalizmus és a pózolás mind jól is elsülhetett volna, önmagukban nincs ezekkel semmi gond, kit érdekel egy citeraszóló. Ezúttal azonban, részben (de csak részben) a zenén kívüli tényezők miatt is, visszafelé sült el minden. Nem a koncerten megjelent száz-százhúsz ember volt kevés, hanem a produkció illett volna egy harmadekkora kis klubba sokkal inkább, ahol hely híján a zene és a közönség agresszív kölcsönhatásba léphetett volna egymással, emberek értek volna egymáshoz, fülledt lett volna és izzadtság, szexuális energiák szabadulhattak volna fel. Ebben a zenében mindez benne van, a csütörtöki budapesti fellépésen viszont csak a hülyeség látszódott mindebből.