Dubrovszki Dániel – 2010.08.11. – http://quart.hu/cikk.php?id=5321

Sokadszorra lépett fel Budapesten a kétezres évek (poszt)hardcore-jának leginkább kultikus zenekara, a Converge. Beszámolónkból kiderül, mi történik, ha értelmiségiek találkoznak nindzsákkal, és mi köze ennek ahhoz, hogy milyen a jó hardcore. Kritikusunknak majdnem kitépik a szívét!

Az előzenekarok az ún. szalonképes kortárs keményzene különböző válfajait képviselték a Kvelertak egyre masszívabban hájpolt parti-blackmetalját lekéstük, a Gaza pedig hiába betonozott korrektül, ízléses stíluselemeket keverve, jó három szám igazából elég volt belőle. A Kylesa viszont kellemes meglepetést okozott: hírnevük és dizájnjuk alapján messziről kerülendő művészkedős poszt-prüntyögésre számítottam, ehhez képest: Riffek! Dalok! Tökök! Sikerült a korszellembarát “értelmiségi” metálzenék szórakoztatóbb, rockandrollosabb hatásait felszívni, úgyhogy akár végig lehetett vigyorogva rázni a fejünket, ha úgy tartotta kedvünk. Soha rosszabb előzenekart. Volt benne női énekes is, amennyiben ez érdekesség.

A jó hardcore az, amikor egy csúnya, izzadó embert legszívesebben megölelnénk zenélés közben. Aki nem izzad, annak nem szabad hinni. Mindennek legemblematikusabb példája pedig Jacob Bannon: ahogy beállás közben bemelegítésképpen gimnasztikázva fel-alá ugrált a színpadon, időnként egyet-egyet a közönség felé vicsorogva, mindjárt olyan pozitív energia áradt belőle, hogy tudtuk, nagy baj már nem lehetett a koncerttel. Pláne miután az obligát nyitódal Concubine hallatán fellélegezhettünk, hogy a hangzást se kúrták el különösebben, ami ilyen tömény zenében azért tényleg nem mindegy. Én nem félek attól, hogy Bannon egyszer csak kitépi a szívem, hiszen tudom, hogy még ha ki is tépi, utána úgyis visszateszi a helyére, és akkor csak jobb lesz nekem, mint azelőtt. Nem is az énekes az egyetlen ember a zenekarban, akire jó ránézni: Ben Koller dobos olyan ösztönös örömmel és mosollyal pakol ruganyos blastbeateket akár az eredetileg megfontoltabban lépegető részekbe is, hogy nem is feltétlenül kell felfogni mindent, ami történik ahhoz, hogy érezzünk valamit.

Pozitivitás, ez a kulcsszó: a Converge lényege abban áll, hogy a jórészt messzemenően kíméletlen zenei hozzáállást személyes, emberi érzések rendkívül egzaltált kifejezésére és purgálására használják. Nagyjából ez kell ahhoz, hogy hiteles legyen egy olyan konferálás, miszerint a következő szám arról szól, hogy találjuk meg a pozitív dolgokat ebben a rohadt negatív világban; illetve ahhoz, hogy hiába a komplex és szanaszét szaggatott dalok, az öncélú faszkodás vádja egy pillanatra se merül fel, sőt, még én érzem magam kicsit rosszul, amiért a stílusból jobban szeretem az Orchid vagy a Today Is The Day könnyebben követhető zenéjét. Élőben különösen nyilvánvalóvá válik a zenekar őszintesége, organikussága, tehát alapvető punk jellege: attól, hogy a moshpitben a kigyúrt nindzsatestek nemcsak egymáshoz, hanem puhább értelmiségi és egyéb testekhez is csapódnak, a szív még a helyén van mindenkinél.

Hogy ne csak pozitívumokat mondjak, a két évvel ezelőtti koncert erősebbnek tűnt számválasztás szempontjából, igaz, én csak legismertebb és legnagyobb formátumú albumukat, a Jane Doe-t szeretem igazán. Az utolsó, Axe To Fall című lemez (kritika) dalai élőben is kevésbé tűntek átütőnek, hiába a keretek tágítására irányuló, látható törekvés, ami ebben az esetben több ólomlábú sludge témát és hangszínében is az ezredforduló másik “art-metál” alapzenekarát, a Neurosist idéző vokált jelent. Mire azonban az embertelen intenzitás ellenére is kezdett volna ellaposodni a koncert, a legvégére jött a Jane Doe egyik csúcspontja: The Broken Vow; a katartikus lezárást muszáj volt mindenkinek együtt ordítani a színpad elé tömörülve, utána Bannon még kicsit le is állt bratyizni a közönséggel, csurom víz volt a keze.