Gelegonya Edina – 2011.03.15. – http://quart.hu/cikk.php?id=6017

Bár néha visszafoghatná magát, a Gorky’s Zygotic Mynci egykori frontembere ma is számlálatlanul ontja magából a lemezeket, amikből kettőről mi most jól el is mondjuk a Véleményünket, kis történelmi áttekintéssel együtt. Vajon az elmúlt húsz év walesi popjának Gruff Rhys melletti legnagyobb ikonja végleg bekattant a sok szólólemeztől, vagy Norman Blake még megmentheti? És ki nyerte a vattacukorevő versenyt? Máris kiderül.

Csak egyetlen mérgesítőbb dolog van annál, ha kedvenc előadónk alkotói válságba kerül, ezért négy-öt évet is várni kell, mire egyetlen ep-t képes összerakni: ha egész felnőtt életét stúdiókban töltve követhetetlenül termeli a lemezeket. A fantasztikus Euros Childs az utóbbi, Jókai Mór-i munkamorálú előadók közé tartozik, 1992 óta alig akadt év, amikor ne jött volna ki albuma. Csak 2009 októbere óta összesen négy darab, a nevéhez köthető lp jelent meg (Euros beleegyezésével három ingyen is vihető), bár az is igaz, hogy a koncertfelvételekből válogató Yn Fywhez (-hoz, -höz) (2011, letöltés) már csak a meglévő nyersanyagot kellett szépre simogatnia. A 2005-ös fellépésekből szemezgető cd akár még életműve keresztmetszeteként is működhetne, ám a lemezen sajnos a zenekaros korszaka kárára az ő neve alatt futó dalok igencsak felülreprezenráltak, márpedig elsősorban nem a szólódolgai miatt tartjuk őt a világörökség részének.

Hanem hát a Gorky’s Zygotic Mynciért (GZM). Vagyis egy olyan walesi zenekarért, aminek a kamaszkorból egészen még ki sem nőtt tagjai pillanatok alatt dobtak össze két-három lemezre való anyagot a kilencvenes évek elején. Kimeríthetetlen energiájukat az Ankst kiadó kötötte le, ami bár nem olyan széles, de nagyjából ugyanolyan erős mezőnyt tudott maga köré rendezni Walesben, mint a nyolcvanas évekbeli Új-Zélandon a Flying Nun. Jelentek meg nála lemezei az akkorra már kultikus katalizátorrá és John Peel-kedvenccé kinőtt new wave bandának, a Datblygunak. Egyszerre tartozott hozzá hibátlan indierock (az Y Cyrffet nevezhetnénk a walesi Dinosaur Jr-nak is, mondjuk), hiphop (LLwybr Llaethogon) és persze a pszichedelikus folk, ahová jobb híján a GZM-et is be szoktuk táblázni. Itt kezdte két ep-vel a Super Furry Animals, sőt, annak egyik előprojektje, a Ffa Coffi Pawb lemezei is az Ankstnál jöttek ki.

Lehet, hogy a kiadó köré épült csoport hangzásban nem volt olyan egységes, mint az imádnivaló kiwipop, a sokszínűségben azért egy elem állandónak bizonyult: a walesi nyelv. Ez nyilván általában is fontos volt egy olyan ország számára, ahol 1990-től tették kötelezővé, hogy a gyerekek 16 éves korukig anyanyelvükön is tanuljanak, de popszempontból inkább azért lényeges ez, mert a szöveg nemcsak jellegzetes karaktert adott a daloknak, de azt is bizonyította, hogy walesiül nem kizárólag a nyomasztó folkdalok hangoznak jól. És bár éppen a walesi szöveg jelentette legnehezebben piacosítható tulajdonságát is, ez a környezet ezzel együtt is ki tudott magából termelni két nemzetközileg nagy nevet, a Super Furry Animalst és a Gorky’s Zygotic Myncit, még ha ők idővel egyre kevesebbet énekeltek is anyanyelvükön.

Szóval ebben a szcénában lett a Gruff Rhys melletti legfontosabb ikonikus figura Euros Childs, már persze abban az értelemben, hogy a megjelenésében az égvilágon semmi ikonszerű nem volt, ha csak a rosszul vágott frizuráit annak nem számítjuk. És azon kívül, hogy zenélt, nem tett semmi emlékezeteset; a zenélés viszont éppen elégnek is bizonyult. Kamaszos fésületlensége és kis kattantsága éppen úgy vonzerőt kölcsönzött a GZM-nek, mint néhány évvel és többezer kilométerrel messzebb a Moldy Peachesnek. A zenekar első három lemezén a legkülönbözőbb műfajú dalok keveredtek egymás mellé, és mindegyik forma jól állt neki. Lehetett szó pszichedelikus popról, kísérletezgetéssel egybekötött hülyülésről, szívszaggató, lassú, akusztikus szerelmes balladáról, popdalról – illett Childsékhoz. De kifogástalan rockszámokat is minden nehézség nélkül írtak: egy Gwallt Rhegi Pegiért a korabeli grunge zenekarok ötven százaléka ölni tudott volna. (Innen Google-fordító nélkül lenézhetjük a walesiül énekelt dolgok angol szövegét is.)

Az útkeresés időszaka a Bywd Time-mal (1995) zárult, a srácok ezután nemcsak kiadót váltottak, a negyedik album, a Barafundle (1997) egyértelmű fordulatot ozott a GZM zenei struktúrájába is. Választottak, és ettől kezdve megjelenéseiken már a folkból és a countryból építkező pszichedelikus pop, vele együtt pedig többnyire a lassú vagy középtempós, szomorkás dalok formáját csiszolták tökéletesre. Kifogástalanul építettek a Childs puha éneke, zongorája és a progrockot és a countryt egyszerre megidéző gitár közötti összhangra (lásd Dark Night, vagy a nagyszerűen elkeseredett és dühös Hush The Warmth), egészen valószerűtlenül szépen tudták bekapcsolni a játékba Euros tesója, Megan gyönyörű hegedűs részeit (Desolation Blues). A pszichedélia és a walesi szavak fokozatosan koptak ki a számokból, az utolsó már egy közel szabványszerű countrylemez; az 1997 és 2003 között megjelent hat album mindegyikéről fenntartás nélkül kijelenthető azonban, hogy gerincüket kizárólag az édes-búsan áramló csodálatos dalok adják. Mutatóban maradtak rajtuk persze más vágású felvételek (lásd főleg az őrült, klippel együtt tökéletes Poodle Rockin’-t), de összességében egy sokszínűnek talán nem túl sokszínű, de egyáltalán nem egysíkú, otthonos és elvarázsolt világot építettek fel lemezeiken. Egy csak félig idilli környezetet, amiben a búslakodásra mindig, a csúnya beszédre sosem találunk okot. A boldog gyermekkort idéző közeget, aminek nem lett vége a GZM megszűnésével sem, éppen csak kicsit kevesebb jó dallal lett kitömve, amikor Euros egyedül maradt benne.

Az első lemezek aranyos esetlensége és rendezetlensége Childs szólóanyagain tért vissza. Ekkor viszont ő és projektjei már máshogy lettek esetlenek: egy relatíve befutott zenész hálószobapopja a szintetizátor gombjai, jobb/rosszabb esetben a zongora billentyűi mögül, lemezről lemezre egyre lecsupaszítottabb dalokkal. Ellenállhatatlan aranyossága persze továbbra sem veszett oda; ha kell, ebben a fura és elvarázsolt világban is akad, aki mondókaszerűen rákérdez: “te szereted a majonézt? Én szeretem a majonézt”, a cukiságot pedig tovább fokozzák egy kameraállásból, otthoni szerelésben, a lakása különböző helyiségeiben felvett kis videói.

Amíg azonban a legelső Chopsra (2006), de még a Son Of Euro Childra (2009, letöltés) is jutottak popdalok, a 2010 decemberében megjelent Face Drippingről (letöltés) ezek egészen elmaradnak, helyükre az egy dalon belül egyfolytában körbe-körbefutó minimalista hangsorok kerültek, de úgy, mintha egyszerű improvizációk vagy daloknak legelső verziói, még inkább ötletvázai lennének. Mindehhez ének alig társul, és ha igen, Childs máskor zaklatott, gyakran kétségbeesett hangja csak széttorzítva jut el hozzánk. A lemez jogosan hívhatja elő belőlünk ugyanazt a reakciót, amit Malevics Fekete négyzetének első szemlélőiből, vagyis az érzést, hogy ilyet még a hülye is tud csinálni; az 1913-es képpel ellentétben viszont kár lenne bármilyen mély értelmezést ráerőltetni a Face Drippingre, egész egyszerűen azért, mert nem vezetne túl messzire. Nem a művészet és/vagy a popzene határainak feszegetése ez, hanem csak kísérlet arra, mit lehet kihozni a szinyó billentyűiből. Talán Euros csak kiszaladt a konyhába egy bögre tejért, odasétált a hűtőszekrényhez, ám útközben belebotlott a szintijébe, ezért gyorsan felvett egy dalt. Így az egész lemez csak egy szép gesztus tőle: megcsinálta magának ezeket a számokat, közben biztosan jól szórakozott, múlt az idő, és ha már így, akkor megmutatja, mivel foglalkozott. Kéretlenül adott kulcsot a naplójához, olvassuk el a verseit, csak a végén persze még nekünk kell kellemetlenül éreznünk magunkat, miért volt szükséges ez az egész. Szóval a szívem megszakad, de ez csak egy C.

Úgyhogy talán mégiscsak jó, hogy Euros ilyen szorgalmas, mert legfrissebb projektje, az európai turnéját, így bécsi koncertjét is sajnos törlő Jonny bemutatkozó, idén megjelent cím nélküli lemeze legalább ellensúlyozza a Face Dripping bénázását. Tavaly alakult kétszemélyes szupergrupjában egy másik kultfigura, a Teenage Fanclub-os (TF) Norman Blake a párja, aki Childshoz hasonlóan tud hibátlan dalokat és refréneket írni: zenekara remekül illeszkedett a kilencvenes évek alt és indie rockjába, kamaszos, gyomorgörcsös dalai a Bandwagonesque (1991), a Thirteen (1993) és a Grand Prix (1995) hármasán teljesedtek ki, bár később is folyamatosan jelentek meg a TF-lemezek, köztük a tavalyi Shadows is.

A Gorky’s Zygotic Mynciból és a Teenage Fanclubból ismerős ízek egyaránt kiérezhetők a közös munkából még akkor is, ha Euros személyét jóval előrébb tolták a Jonnyban: a főének tulajdonképpen végig az övé, zongorája is többnyire viszi a vezértémákat. Amíg azonban Childs eddigi anyagain a lassú dallamok domináltak, most végig gyorsabb tempót tart, lendületes játékával a vásári komédiásokat, a vásárok forgatagát idézi meg, míg a csembalós Bread már egyenesen a mesejátékok világába fordul át. Az elsőre nyilvánvaló, hogy a lemezen az öncélú kísérletezgetés nem volt sem cél, sem eszköz. Könnyed és könnyen befogadható anyag készült, a fülben megragadó dalokkal. A már említett zongoraközpontúságon túl Blake gondoskodik a gitárrock alapokról, ezekre időnként apró elektronikus ötleteket eresztenek rá, egy-két helyen kis pszichedéliát, míg az I’ll Make Her My Best Friend színtiszta country. A lemez egy olyan kedves, rajzfilmszerű világba vezet, ahol még a vattacukorevő verseny is igazságos döntetlennel zárul, és a légkör ugyanolyan szeretnivaló, mint amit Childstól eddig megszokhattunk.

A rácsodálkozások, az egyszerűségbe csomagolt bonyolultság ezúttal azonban elmaradnak: ez a világ nem ejt foglyul, könnyen függetleníteni tudjuk magunkat tőle. Ebben a tekintetben hasonlít a Teenage Fanclub utolsó albumára: a Shadows és a Jonny is a jól ismert gitárpop mintákat másolja, éppen úgy, ahogyan tette mondjuk a TF is a Bandwagonesque-en; ez azonban önmagában nem elég, kell valami plusz, hogy kitűnjön a többi tíz tucat közül. Ez az erősség akkor a tizen-huszonévesek útkereső szenvedése volt, ami azonban erősen korfüggő; vagyis nyilván nem a 30. születésnap pillanatától (Blake például a Grand Prix idején volt ennyi), de előbb-utóbb már csak imitálni lehet, és akkor nem marad más, csak a hozzáadott értékek nélküli aranyos dalok – nem olyan nagy ügy ez egyébként, más is belesétált már ebbe a csapdába. A nem túl emlékezetes, de azért mégiscsak cuki felvételek között egyedül a kúl dobbal kezdődő, de sajnos végtelen hosszú Cave Dance szerepeltetésének miértjét nem értem. Eleve nem pontosan világos, mi az a sokak által kedvelt szokás, hogy a lemezek végére, mintegy levezetésként, muszáj egy 10+ perces számot odaszúrni, de végül is elfogadom egyfajta kiirthatatlan kulturális univerzáliaként – az utolsó számot amúgy is egyszerűen le lehet csípni a lejátszólista végéről, a lemezegész élménye ettől még akár meg is maradhat. De hogy a Jonny, azaz egy átlagban 2 és fél perces dalokat tartalmazó cd kellős közepére miért kellett ez, azt nem tudnám megmondani. Mindenesetre a közel negyedóra szintis püttyögésnek köszönhetően az Euros-szólóalbumok legunalmasabb pillanatai is a lemezre lopakodnak.

A Jonnyn két igazán jó dal szerepel, a klipes Candyfloss és a Goldmine, amikben a vidám dallam mellett ott a finom, jelzésértékű szomorúság is; bár az utóbbi felvétel kicsit becsapós, és csak az utolsó harmadára lesz jó: az az átvezetés azonban mindent megbocsáttat. Ez a két szám egyúttal bizonyíték arra is, hogy Euros Childs és Norman Blake még ma is tudnak angyali szép dalokat, refréneket írni, és hogy ez a két esetlen, pulóveres, külsejében minden rock- vagy popsztárszerű vonást nélkülöző túlkoros tizenéves nem véletlenül lett ikonikus figurája a popzenének. B