Aradi Péter – 2009.03.23. – http://quart.hu/cikk.php?id=3521

A Mastodon azért nagyon fontos, mert az egyetlen keményzenét játszó zenekar, ami a KoRn vagy a System Of A Down után tényleg rengeteg emberhez eljuthat. Az együttes hosszútávon megváltoztathatja a gondolkodást a metálról és visszavezetheti a műfajt a mainstreambe. A kilencvenes évek elején a metál, köszönhetően saját – szinte belekódolt – öngyilkos természetének és a Nirvana hihetetlen népszerűségének, egyszerűen kipottyant a hétköznapokból.

A Mastodon viszont remek helyzetben várhatja a visszajelzéseket: az első három album előtt sorra leborultak a kritikusok; Grammy-díjra jelölték a zenekart; elkötelezett rajongótábora van; a metál sűrű magmájából érkezik (dolgoztak a QOTSA, Mars Volta és a Neurosis tagjaival is például); alakítja a műfajt – és a hasonló zenekarok közül szinte egyetlenként nagykiadós szerződéssel rendelkezik, aminek köszönhetően sok-sok pénz áramlik hozzájuk, ahogy ezt a legújabb klipjük is mutatja, valamint ugyanezért rengeteg helyen megjelenhetnek.

A mainstream jelen esetben nem a rádiókat jelenti (van ugye szerencsére ez az internet nevű dolog), hanem például azt, hogy a középiskolákon végigsöpör a Mastodon-láz. A diákok az irodalom- és fizikaórákon a padokra borulva hallgatják őket, és bazinagy medvékkel, szakállas, szigorú tekintetű Raszputyinokkal meg féreglyukakkal rajzolják tele a füzetüket; este pedig a Feneketlen-tónál, a Moszkva téren vagy a Duna partján éneklik beborozva a szövegeiket. Újra a metálosok női lesznek a legszebbek, az ő autóik a leggyorsabbak, az ő bulijaik a legütősebbek, az általuk használt drogok a legfelkapottabbak, és természetesen az ő farkuk a legnagyobb. Minden indie-s és hiphopos a sötétben lapíthat. A Mastodonnak ehhez nem kell sokat tennie, csupán egy Blood Mountain színvonalú albumot írnia, amin kellő számban szerepelnek a gyors, pörgős dalok és az elnyújtott, nehézkesebb, sludge-os darabok. A Blood Mountainen már elhagyták a hörgést, a dobok is lecsillapodtak, a hangzás tehát teljesen egységes és tiszta lett. Mostanra pedig, nem mellesleg, a világ is megérett rájuk.

Az interjúkból annyit lehetett tudni, hogy az új anyag hihetetlenül (pontosabban: fuckin’) epikus lesz, és, hogy miközben írták, rengeteg Yest, King Crimsont, Pink Floydot és Frank Zappát hallgattak. Az együttes zenéjét általában progresszív és sludge metálként szokták jellemezni, de ez kevéssé informatív; a Mastodon-számoknak jellegzetes hangzása és lendülete van. Úgy játszanak súlyos és bonyolult dolgokat, hogy ezek egyáltalán nem tűnnek súlyos és bonyolult dolgoknak, miközben mindenki tudja, hogy persze hogy azok. A March Of The Fire Ants második fele, amikor kiszállnak az énekek és megindulnak a gitárok, miközben gyorsan és változatosan pörög a dob; vagy a Capillarian Crest közepe, ahol váratlanul ritmust váltanak és olyan témát játszanak szinte riffként, amit más együttes szólóként alkalmazna – mindez inkább hasonlít féktelen örömzenéléshez, mint metálos erőlködéshez. A technikás metált játszó zenekarok között meghatározó Meshuggah például túl mélynek, míg a Dillinger Escape Plan túl soknak tűnik a Mastodont hallgatva.

Emellett sajátos univerzummal, összefüggésekkel és rendszerekkel színesítik az életművüket. A 2002-es bemutatkozó Remission, bár nem tartják konceptalbumnak, elméletileg a tűz albuma; a 2004-es Leviathan, ami Herman Melville Moby Dickjét dolgozza fel, a víz albuma; a legutóbbi, 2006-os Blood Mountain pedig a földé – ezzel egyébként a Mastodon belevágott a fantasy világába. A Crack The Skye pedig, ezek után nyilvánvaló, az éter albuma. Egy deréktól lefelé béna ember történetét mondja el, aki az űrbe repül, de túl közel merészkedik a Naphoz. A lelke egy szellembirodalomba kerül, ahonnan egy féreglyukon keresztül a cári Oroszországba érkezik, hogy Raszputyin testébe költözhessen, amiből sok bonyodalom lesz. Mindebben ismét Scott Kelly (Neurosis) segédkezik.

Az első néhány hallgatás után nyilvánvaló volt, hogy a Crack The Skye nem hasonlít a Mastodon eddigi albumaihoz. A következő, kissé nehézkes hallgatások után az is nyilvánvaló lett, hogy nem is olyan jó, mint azok, és lassan az is kiderült, hogy miért nem. Nem találkozunk itt egyetlen olyan pillanattal sem, amit a korábban leírt értelemben örömzenélésnek lehetne nevezni. Az együttes egyedi zenéjét, aminek alapvető eleme volt az az érzés, hogy ez valami nagyon ösztönös és nagyon játékos dolog, több helyen felváltotta a túlgondolt idézgetés, Ráadásul a zenekar erősen megbámulta a köldökét, és az új lemezzel megkísérelt egy olyan grandiózus és epikus művet készíteni, mint amilyeneket a hetvenes évek progresszív rocklegendái készítettek. A Divinationst leszámítva nincs az albumon egyetlen könnyen megszerethető szám sem: olyan, ami fogódzót nyújtana; olyan, ami igazán feltűnő lenne; olyan, amiért a zenekart megszerettem.

A Mastodon tehát öregszik, a Crack The Skye pedig egy átmeneti lemez, amit végig és minden szinten kettősség jellemez. Ha megfigyeljük az egyes dalokat, akkor mindegyikben találunk valamit, ami kicsit bosszantó, nem kéne oda, vagy mindegyikből hiányzik valami, ami tökéletessé tenné. Az Oblivion például kifejezetten jól kezdődik: egymás után lépnek be a hangszerek, fokozódik a hangulat, majd egy kisebb robbanáshoz hasonlít, ahogy a szám tényleg beindul. A gond az, hogy a későbbiekben már nem történik semmi, amire felkaphatnánk a fejünket. A Quintessence hánykolódása általában szórakoztató, viszont a dal utolsó egy percére semmi szükség nincs. A Divinations az album leggyorsabb, legkönnyebben megkedvelhető darabja, amit a Clash magazin úgy jellemzett, hogy a legnagyobb, “nagyszerűen abszurd” sláger, amit nem fogunk a rádióban hallani. Ezzel szemben viszont a Ghost Of Kareliát hiába hallgattam meg legalább húszszor, semmire nem emlékszem belőle. A lemez két tízperc feletti számát is ehhez hasonlóan mérlegre lehet tenni. A Last Baron annak ellenére az album egyik legütősebb dala, hogy Brent Hinds hibbant, széteffektezett kiabálása kifejezetten idegesítő egy idő után; hogy a szám egyharmadánál induló téma, ami nagyon hasonlít a System Of A Down egyik Black Sabbath-feldolgozásában, a Snowblindban hallható témához, ahol is csupaszon jobban hangzott; és, hogy nincs benne kiszámíthatatlan kitörés. A Last Baronnal szemben viszont ott a Czar, ami az album egyik leghangulatosabb dallamával kezdődik, mégsem tudom négy percnél hosszabb ideig hallgatni, még úgy sem, hogy emlékszem arra, hogy a lemez legjobb gitárszólója vár a végén, és hogy néhol a Pink Floydra kacsingatnak – mert bámulatosan unalmas.

Ahogy a Decibel magazin írja (idézve Robert Christgau megállapítását), a tömegkultúra elmúlt néhány éve a “progresszivitás” bűvkörében telt, a sorozatoktól a képregényekig. A Mastodon lemeze ebből a szempontból mértékadó, nyilván meghatározó is lesz, ugyanis a Crack The Skye tisztán progresszív metál album. Ettől függetlenül bizonyos részei egyszerűen unalmasak és fárasztóak; ködös hangulata még inkább leszűkíti a megnyerhető rétegeket. Attól tartok tehát, ha nem történik valami csoda, akkor a metál visszatéréséről és a keményebb zenékre mulatozó diákokról szőtt álmok néhány évre ismét szétoszlanak. A Mastodon mellett nincs még egy zenekar, hasonlóan jó esélyei lennének az áttörésre. Az értékelésben természetesen semmilyen szerepe nincs annak, hogy nehezebben fogyasztható albumot csináltak. Annak viszont igen, hogy úgy lett ez nehezebben fogyasztható, hogy maga a zene általában puhább. Mintha a rockzenészekben (vagy talán majdnem mindenkiben, aki gitárt ragad) genetikailag kódolva lenne a dagályosságra és a giccsre való hajlam. Csodálkoznék, ha a New Wave Of American Heavy Metal éppen ezzel az albummal érne célba.

Az album értékelése az eddig leírtakból következően nem könnyű. Vannak kiváló és nagyszerű pillanatok, viszont mindig találunk ellenpéldát is; az egyes részek B+ és C- között bárhol lehetnek. Amikor a Mastodon jó, akkor olyasmit játszik, amit senki nem tud, holott ő maga tudta jobban is; amikor gyenge, akkor is érdekesebb vagy változatosabb, ennek megfelelően kellemesebb kikapcsolódás, mint egy újabb posztrock, thrash, metalcore, vagy stoner album, még annak dacára is, hogy fárasztó. Miközben a fél metálvilág őket szeretné utánozni, addig ők maguk lassan levetkőznék mindazt, ami eddig jellemezte őket. A következő lemezből meg akármi lehet, akár az is, hogy megint utánuk fog futni a világ. Ha úgy érzed, hogy lelkes bevezetővel csőbe húztalak, akkor van minden rendben.