Aradi Péter – 2010.03.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=4764

Egy éve turnéztatja Crack The Skye című albumát és személyzetét a kétezres évek talán legfontosabb metálzenekara, a Mastodon. Mindeközben következetesen építi saját legendáját, azonban magas elvárásoknak is kell ezáltal megfelelnie. Szerelemre éhes száguldó riporterünk Londonban tekintette meg a legendát, és éneklő angolokkal találkozott.

Gyönyörű lány utazott a metrón, a tömeg ráadásul mellém préselte. Félénken nézett körbe, fülhallgatóját egy másodpercre se vette ki a füléből, és egy röpke pillantás után zavartan el is kapta a tekintetét. Egy megállóval korábban szállt le, így szinte semmi esély nem volt arra, hogy még egyszer az életben összefussunk. Aztán legnagyobb meglepetésemre a Roundhouse koncerttermében újra észrevettem, amint egy magas, daliás sráccal beszélgetett. Hiába vegyülnek bennem Stefan Effenberg és Oliver Kahn legszebb férfitulajdonságai, be kellett látnom, hogy ebből nem lesz megható szerelmi történet. Viszont (legalább) fellépett az évtized egyik legfontosabb metálzenekara, a Mastodon.

Mivel a Mastodon-albumoknál az utóbbi években kevés zenét hallgattam többször, az együttesnek tulajdonképpen nem volt egyszerű dolga. Arra vártam, hogy koncerten valami olyasmit csinál, ami megdöbbent. Mintha kicsit pirulva kéne erről mostanában beszélni, de titkon tényleg arra számítottam, hogy a koncert mindennél keményebb és agresszívabb lesz, és nem kell majd arról magyarázni, hogy milyen megrázóan intelligens valójában az egész. A Mastodonnak ugyanis úttörő szerepe volt abban, hogy a mainstream metál visszakerüljön oda, ahova tartozik. Míg az Iron Maiden a laza családi piknik, a Metallica a háziasszonyok kedvence főzéshez, a Judas Priest meg fordult egyet a tengelye körül (a nu metal zenekarokra meg senki nem emlékszik), addig a népszerű, úgynevezett modern metálzenekarok közül néhány megint keménynek és göcsörtösnek nevezhető úgy, hogy azért nem kell legalább négytagú műfajmegnevezéssel illetnünk. Ha a rádiós kedvencekhez viszonyítjuk őket, akkor meg pláne brutálisak. Ez tehát az alap. Hogy a fellépés aztán nem ilyen lett, annak tucat oka van.

Az kétségtelen, hogy a Crack The Skye nem a Mastodon legvérgőzösebb albuma, még ha a Last Baron című dalba azért jócskán szorult is erő, viszont simán megtörténhetett volna, hogy élőben magukra szednek némi izmot a számok. A hangosításnál rendesen fel is tornázták a hangerőt, amitől aztán olyan hangorkán keletkezett, hogy a hangszerekből nem lehetett semmit hallani. Valahogy így képzelek egy hatalmas sivatagi homokvihart, erősödő süvítés, zúgás, erre-arra morajlás, és tulajdonképpen ennyi. A korábbi Mastodon-daloknak ez elvileg nem is állt volna rosszul, viszont a Crack The Skye olyan részletgazdag, finoman megmunkált, leginkább magába forduló lemez, amihez sehogy nem illett az ilyesfajta duhajkodás. Az sem segítette a helyzetet, hogy az angolok szinte minden számot végigénekeltek, ami azért is volt meglepő, mert én soha nem tudtam volna elképzelni, hogy ezeket a szövegeket tényleg énekli valaki. Hát énekelték, mindenki, részegen, úgyhogy az Oblivion alatt azonnal ütődött házibulihangulat alakult ki.

A Crack The Skye-blokk majdnem végig így telt, a Ghost Of Karelia jelentett egyedül némi felüdülést, az ugyanis meglepően fickós lett. Aztán következett az este legszomorúbb pillanata, a tizenvalahány perces összeállítás a Mastodon régi számaiból, ahol is ennek a hangörvénynek elvileg működnie kellett volna. Viszont átkozottul nem működött ezúttal sem. A Mastodon részben felismerte az értékeit, és olyan számokat válogatott ide, amik miatt érdemes barátkozni a zenekarral, ilyen például az Aqua Dementia és a March Of The Fire Ants, ami talán a legemblematikusabb; igaz, olyan csúcsszámok meg kimaradtak, mint az Ole’ Nessie, a Megalodon, a Sleeping Giant vagy a Capillarian Crest, és nagyon hiányoztak is. A szomorúságot pedig az okozta, hogy ezek a dalok sem indítottak be. A Mastodon, hiába a Roundhouse technikai felkészültsége, az egész évben turnézó személyzet, nem tudja azt a vadállat hangzást hozni, amit az albumokon. Az Aqua Dementia hasító gitárnyitása inkább hamis nyávogás volt, a szakadt, hörgő basszus pedig tompán szólt. Az igazi mélypont meg a koncert végén megszólaló, említett emblematikus Mastodon-dal volt.

A Mastodon zsenialitásának leírásán, illetve annak megfogalmazásán, hogy miért is szerettem meg ezt a zenekart, változatlanul dolgozom. A lényeg abban áll, hogy egyetlen zenekartól se hallottam még ahhoz hasonlót se, ami a példaként gyakran előrángatott March Of The Fire Antsben két és fél perc sárhányás után történik. Attól a hullámvasúttól, ami akkor elindul, minden alkalommal kiráz a hideg. A valódi csalódás éppen akkor ért, amikor a koncert utolsó dalában úgy ment végig ez a néhány pillanat, hogy sem valamiféle torz boldogságroham, sem a lúdbörzés nem jött rám. A probléma lehet, hogy ezúttal is hangosításban volt, azonban az is elképzelhető, hogy Brann Dailorék gépezete csak albumon dolgozik ilyen tökéletes pontossággal és precizitással. Nem tudom. Mindenesetre a vetítésnek ezután vége lett (egyébként a Crack The Skye-hoz forgattak fekete-fehér filmet, amit a borító ihletette egyéb képekkel vegyítettek, aztán a korábbi albumok kissé átalakított borítóit vágták be), megköszönték a rajongók támogatását, gyorsan levonultak, és felkapcsolták a villanyt.

Lassan egy éve turnéztatja az együttes a Crack The Skye-t, a legendaépítés tökéletesen működik. A Roundhouse előtt hosszú sorban álltak az emberek, hogy bejussanak; az egyébként csapnivaló előzenekart letolta a színpadról a tapintható feszültség és türelmetlenség; a tagok végig kimérten viselkedtek, a háttérvetítés nyilván rohadt költséges volt; a Brent Hinds-szakállas Mastodon-rajongók tényleg csodaszép csajokkal jelentek meg; az előadás végén néhol az ülőhelyeken is állva tapsoltak, mindenki önfeledten kacagott; néhány fórumon pedig megegyeztek az emberek abban, hogy oké, a hangosítás esetleg szar volt, de a zenekar, az hibátlanul játszott. Én meg először láttam a Mastodont, és azzal a gondolattal jöttem el, hogy végre leróttam egy régi adóságot.

Viszont, hogy ne csak a zsémbeskedés maradjon, elárulom, hogy a camdeni Tommy Flynn’sben fellépő, bénácska nevű Legs Eleven, amely leginkább az Arctic Monkeyst nyúlja, kiváló koncerteket szokott adni néhány fontért, rengeteg egyéb vendégzenekarral. Ha a bejáratnál azt mondjuk, hogy csak egy piára jöttünk, akkor ingyen beengednek, szóval magyaroknak ingyenes.