Vezér Róbert (Aradi Péter) – 2011.07.16. – http://quart.hu/cikk.php?id=6461

Felléphet az idei Hegyalja Fesztiválon a Slayertől a Ladytronig bárki, mi a Mastodonra voltunk kíváncsiak, mint a kevés újabb metálzenekar egyikére, amelyre még érdemes odafigyelni egyáltalán. Kritikusunknak nem kellett csalódnia.

Végre – ez a sóhajtás került elő először a csütörtöki Mastodon-koncert alatt, egyrészt azért, mert majdnem tíz év után végre megint nálunk koncerteznek, másrészt azért, mert nem erőltették az utolsó, Crack The Skye című album dalait. Az utóbbi években úgy nézett ki egy Mastodon-fellépés, hogy végig eljátszották a viszonylag lassú, és befordulós Crack The Skye-t, utána összehordtak egy húsz-harminc perces válogatást, rém szerencsétlen volt. Ezúttal viszont másodikként rögtön az egyik legjobb és legerősebb számukat nyomták, a March Of The Fire Antset, amivel kritikusunk korábban többször próbálta már magyarázni, hogy miért olyan kurva jó az atlantai együttes.

Az elmúlt évtizedben, ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor egy metálosnak három együttesre kellett figyelnie, az azóta feloszlott, posztmetált játszó Isisre, az elvadult metálcore-t játszó Converge-re, és a Mastodonra. Ehhez képest ismét kisebb csalódásfélét okozott az, hogy egy keményzenei fesztivál közönségét sokkal jobban érdekelte az unalmas deszkáspunkot játszó Pennywise, mint az utána következő, az este záró koncertjét adó Mastodon. A fellépés végéig ráadásul folyamatosan fogyott a tömeg, mire a Mastodon befejezte a zenélést, a keverőpultig is csak szellősen álltak az emberek. A helyzet sajnos az, hogy a koncert előtt még mi is kételkedtünk kicsit, mert őrülten rég volt, amikor az mp3-lejátszó utoljára kidobott egy Mastodon-számot, arra pedig nem szívesen emlékszünk, amikor legutóbb külföldön láttuk őket.

Pedig a Mastodon ezúttal tényleg rohadt jó volt. Egyfelől azért, mert mintha tökéletesen kiismerték volna a közönséget, azokat a számokat játszották csak, amiket általában érvként szoktak felhozni az együttes mellett. A March Of The Fire Ants mellett elhangzott a Sleeping Giant, a Colony Of Birchmen, a Mother Puncher, a Crack The Skye dalai közül pedig csak a címadót, a Ghost Of Kareliát, és a Czart nyomták. Másfelől pedig, mert felhagytak a Crack The Skye-t övező legendaépítéssel, és komolykodással. Nem vetítettek a háttérbe kisfilmeket, csak egyszerű montázsok voltak, nem fapofával álltak, ahogy a londoni koncertkritikában olvasható, hanem hülye hangszerbuzikként, csúnyán és csapzottan hajlongtak, és bólogattak. A pózokból is jutott néhány, egyszer-egyszer Troy Sanders az égbe emelte a gitárt, de bőven határon belül maradtak még. Sőt, néha meg is szólaltak. Brent Hindstől mondjuk egész koncert alatt egy szerény “fuck yeah”-re futotta, ami egyébként teljesen rendben van.

Végre – jutott eszünkbe aztán később is, a Mastodon – a korábbiakkal ellentétben – semmi mást nem akarhatott csütörtök este, csak a legerősebb számaival szórakoztatni a közönséget. A Colony Of Birchmen gyomorfacsaró szaggatása tökéletesen működött élőben, a Sleeping Giant pedig valóban nehéz és sötét volt. Egy tökéletes koncerten persze a Crack The Skye dübörgése alatt sorra szét kellett volna robbannia minden üvegnek a fesztivál környékén, azért viszont, mert ez nem történt meg, nem tudjuk, hogy kit okolhatnánk. Brent Hinds szerencsére nem énekelt sokat, Brann Dailor természetesen elképesztően dobolt élőben, és ami valamennyire meglepő volt, a csendes Bill Kelliher Hindsszal ellentétben a legapróbb hiba nélkül, tökéletesen hozta az összes számot.

Mivel az elmúlt egy-másfél évben mi nem találkoztunk érdekes metálalbummal, a legjobbkor láttuk most a Mastodont, hogy elhiggyük, a hamarosan megjelenő új lemezükbe még érdemes lehet belehallgatni. Ez maradt, egyelőre az utolsó metálalbum, amit várunk, és ha nem lesz több, akkor ezzel a koncerttel boldogan búcsúzunk néhány évre, amíg ki nem találnak valamit. Mivel az Isis feloszlott, a Converge meg örökké megmaradt klubzenekarnak, a műfaj – ahogy gyakorlatilag minden a zenében – folyamatosan hullik szét, a poszt-black metál meg valószínűleg soha nem jut ki fesztiválokra, még az is lehet, hogy ennek a koncertnek az emlékével fogjuk untatni az unokáinkat.  A-