Rónai András – 2007.06.04. – http://quart.hu/cikk.php?id=1275

A tavaly nyári Woven Hand-koncert intenzív, kíméletlenül zúzós rockkoncert volt, igen kellemes emlékeket őrzök magamban róla. Nagyok voltak tehát az elvárásaim, és nagyrészt, de nem teljes mértékben teljesültek. Amikor rockolt a zenekar, márpedig volt az bőven, akkor ugyanolyan, vagy talán majdnem ugyanolyan erős volt. Hogy bizonytalan vagyok: lehet, hogy egy kicsit kevésbé – az köszönhető annak, hogy a meglepetés ereje ugye már nem volt meg; másrészt nem sokkal, de azért rosszabbul szólt; harmadrészt mert nagyon sokan voltak, ami ugyan öröm, csak hát sok ember sok oxigént fogyaszt.

A Woven Hand koncertzenéje táplálkozik amerikai tradícióból, a rockból, olykor a dark zenékből meg még más jókból (én néha még a pszichedelikus zenét is belehallottam), de a riffek, motívumok végső soron mind David Eugene Edwards sajátos világába tartoznak, és csak hatásokról beszélhetünk. DEE természetesen központi hőse az estének. Ha mondjuk szobrot akarnának mintázni a karizmatikus zenészről, akkor én habozás nélkül őt ajánlanám modellnek. Ugyan semmi rocksztáros nincs benne (megint ülve játszik és énekel két mikrofonba, az egyik normális, a másik effektezett), mégis muszáj odafigyelni rá és elhinni minden szavát. Nem úgy, mintha kétségbevonhatatlan igazságokat közölne a világról, az életről vagy Istenről, hanem azt muszáj elhinni, hogy amit énekel, azt ő a lehető legkomolyabban gondolja. A korábbi hazai Woven Hand- és 16 Horsepower-koncertekből gyakorlatilag csak az ő figurájára emlékszem – pedig a többi zenész (dob, basszus, még egy gitár) is alaposan hozzáteszi a magáét a masszív rockhoz.

De néha másfelé is elkalandoznak: az utóbbi két sorlemezről (Consider The Birds, Mosaic) ismerős világba. Megfoghatatlanul áramló, sejtelmes, hosszú, visszafogott úszások vezetnek át a koncert közepétől a megfoghatóbb dallamos vagy egyértelműen rockos részek között. Lemezen ez nagyon izgalmas, pont azért, mert megfoghatatlan; mert sokadszori hallgatásra sem tudom megmondani, hogy voltaképpen mi is tartja őket össze. Van-e valami zenei kohézió, vagy csak David Eugene Edwards erős személyisége fogja össze ezeket a sejtelmes részleteket? Ami azonban lemezen sokadszorra is izgalmas, az lehet, hogy koncerten, egy egyedi alkalommal inkább zavarbaejtő és talán túlságosan követhetetlen. De ez mind csak ahhoz képest értendő – mert így is lebilincselő, hogy nem mindig tudja az ember, most mi miért történik. Csak egy alkategóriával értékelném lejjebb, mint az előző budapesti Woven Hand-koncertet, és lehet, hogy ez is csak azért van, mert a szívem mélyén a legjobban a kemény rockolásra vágyom.