Vezér Róbert (Aradi Péter) – 2011.10.07. – http://quart.hu/cikk.php?id=6722

A kétezres évek után egyetlen metálzenekar maradt talpon, aminek a megjelenéseit még mindig viszonylag nagy figyelem kíséri. A Mastodont sokszor nevezték a műfaj megmentőjének, néha egyébként jó okkal. Vajon tíz évvel a megalakulás után is képes-e még robbantani, vagy utoléri a keményzenét játszó együttesek átka: elpuhul és közhelyekkel szórakozik? A túlgondolt Crack The Skye után a gyökerekhez visszatérést ígértek, vajon sikerült-e nekik?

Azért az 2011-ből tisztán látszik, hogy az előző évtized  legnagyobb metálzenekara a Mastodon volt. Rengetegen megfordultak mellette, akik, egykor úgy tűnt, nagyobb hatást fognak gyakorolni a zenére, több követőt vagy utódot teremtenek, de sorra elbuktak. A Converge és mondjuk a Dillinger Escape Plan farvizén evickélő technikás metál, metalcore vagy poszthardcore együttesekből nem lett semmi. A műfaj legalább olyan utálatos önparódiává vált, mint a kétezres évek második felére a nu-metal. A posztmetál is teljesen elveszett, a zászlóshajónak kikiáltott Isis feloszlott, a Neurosis több mint tíz éve nem tud igazán érdekes lenni, a többiek meg javarészt unalmasak lettek vagy egyszerűen eltűntek. Leszámítva persze a Krugert, ami azért egy kemény hajrával, a 2010-es For Death, Glory And The End Of The Worlddel megírta az évtized egyik legszebb, tulajdonképpen esszenciális, mondjuk, hogy technikás posztmetál albumát. A Mastodonnak kétségkívül kevesebb követője volt, mint a többi meghatározó zenekarnak, viszont szinte csak ők élték túl az évtizedet. A kritikusok végig imádták őket, egyre szélesebb rajongótábort is szereztek.

A Mastodon 2006-ig  csinált két kurva jó albumot, a Remissiont például a March Of The Fire Antsszel és az Elephant Mannel, és a Leviathant olyan eltalált számokkal, mint a Megalodon, vagy az Aqua Dementia. Aztán 2006-ban megszületett az évtized talán legjobb albuma, a hibátlan Blood Mountain, ami azon ritka lemezek közé tartozik, amin tényleg nincs egyetlen gyenge szám sem. Mindegyikben ugyanaz az az őrült energia dolgozik és ugyanolyan meglepő váltások hallhatók, mint a korábbi számokban. Az ének és a hangzás viszont jóval változatosabb lett: itt már nem csak kiabálnak, hanem néha énekelnek is, és ezek teljesen jól kiegészítik egymást. Az első két album rücskös, karcos hangzását pedig valamivel tisztábbra cserélték, aminek köszönhetően változatosabbnak tűnnek a számok is. Elhanyagolható mennyiségű elektronikus effekt is került a Blood Mountainre, de alig észrevehetően. Aztán 2009-ben megjelent a Crack The Skye, és akkor valami kicsúszott a Mastodon lába alól. A lemez túl nagy vállalkozásnak tűnt, a zene elvesztette az erejét, ösztönösségét, helyette unalmas múltidézés került néha a számokba, amikben egyébként szinte csak énekelnek.

Az ötödik nagylemezről,  a Hunterről azt nyilatkozták a tagok, hogy sokkal felszabadultabb lesz, mint a korábbiak, nem lesznek hatalmas álmok és koncepciók. A Remission ugyanis elméletileg a tűz albuma volt, a 2004-es Leviathan, ami Herman Melville Moby Dickjét dolgozza fel, a víz albuma, a Blood Mountain a földé, a Crack The Skye pedig az éteré. A Blood Mountain köré egy bazinagy fantasy-mesét kerítettek, a Crack The Skye pedig egy béna emberről, féreglyukról és többek között Raszputyinról szólt, még további bonyodalmakkal. Mondták azt is, hogy még soha ilyen könnyen és gyorsan nem írtak meg egyetlen lemezt sem, minden királyul passzolt a felvételek alatt. Annyit lehetett még tudni, hogy szakítottak a korábbi producerekkel. Matt Baylestől már a Blood Mountain után elváltak, Brendan O’Brient pedig egyszerűen nem kérték fel az ötödik albumhoz. Helyette Mike Elizondo érkezett, aki egykor Eminemmel, 50 Centtel és a világ egyik legszarabb zenekarának számító Maroon 5-val dolgozott együtt, egyik legutóbbi dobása pedig a Avenged Sevenfold ostoba albuma volt.

A Hunter címével a gitáros-énekes Brent Hinds testvérére utal, aki tavaly decemberben szívrohamot kapott vadászat közben, szerencsére viszont valójában nem az ő emlékre húzták fel a teljes albumot. (A Crack The Skye egyik mellékszála egyébként a dobos, Brann Dailor nővérének, Skye-nak az öngyilkossága volt.) Amikor megjelentették a lemezről az első számot, a Black Tongue-ot, akkor azzal vigasztaltuk magunkat, hogy azért vannak benne ún. mastodonos részek, és valóban nyoma sincs a Crack The Skye-ra jellemző megalomániának. Aztán amikor kijött a Curl Of The Burl, akkor valahogy sejteni lehetett már, hogy az együttes megint továbblépett. A számban eleve Brent Hinds énekel, aki ugye sehogy nem tud énekelni, de minden lemezzel egyre erősebben nyomja az vokáltémáit; az egésznek furcsa bulihangulatot kölcsönöz a sok vokálozás, a második felében pedig előkerül egy teljesen semmitmondó hangulat-gitárszóló is – rengeteg minden, ami eddig többnyire távol állt a Mastodon zenéjétől. Aztán nem sokkal később megjelent a Spectrelight is, Scott Kelly-vel, a Neurosis énekes-gitárosával, ami egyszerűen csak unalmas döngölés lett. Ezekből kábé annyi rajzolódott ki, hogy Mastodon eddigi legrosszabb lemezét készül kiadni, ami sajnos tökéletesen be is igazolódott.

Ha a Hunter nem Mastodon-album lenne, akkor most lehetne egy picit ujjongani, hogy végre feltűnt egy zenekar, amelyik két-három év után esetleg valami újat hozhat a műfajba. Azok után viszont, hogy a Mastodon 2006-ban már megcsinálta minden idők egyik legjobb metálalbumát, nehéz jóhiszeműen hallgatni ezeket a dalokat és bízni abban, hogy a következő aztán tényleg kurva jó lesz. A Hunter ugyanis éppen arra tart, ahonnan többek között a Mastodon mutatott kiutat. A kétezres években nyilván nem véletlenül bukkantak fel a posztrock, posztmetál meg poszthardcore zenekarok. Úgy harminc év után mindenki rohadtul megcsömörlött a rock- és metálkliséktől, a drogokról és az alkoholról szóló, valahol önfényező szövegektől, a mindent körüllengő fárasztó pátosztól, a terpeszállástól, na meg például a gitárszólóktól. A teljesen kiüresedett gitárszóló mintha évekig tiltott dolognak számított volna a kibontakozó posztmetál, poszthardcore és egyéb zenekarok zenéjében. A Mastodon-albumokon például a Blood Mountainig csak egy-egy számban szerepelt szóló, de azok se pöffeszkedtek, csak finoman odasimultak a dalokba. A lendület elvitte az egészet a fenébe, tényleg semmi értelme nem lett volna.

A Hunterre viszont  úgy tűnik, elfogyott a zenekar minden lendülete. Amikor az együttes mastodonos témákat játszik, akkor mindig eszünkbe jut, hogy ugyanezeket megcsinálta már sokkal jobban is. A Black Tongue zúzásának már köze sincs a korábbi számok elsöprő erejéhez, a gitárok pedig néha mintha a Limp Bizkit műanyag játékgitár-hangzását hoznák. Az Octopus Has No Friends nyitása enervált nyikorgás az Aqua Dementia idegtépő gitárjához képest. Az All The Heavy Lifting második felében kétségtelenül benne van a Sleeping Giant lüktetése, viszont általában összemérhetetlen a két szám. Minél többször halljuk az albumot, egyre nyilvánvalóbb, hogy a Mastodonnak egyszerűen túl sok a Leviathan és a Blood Mountain öröksége. Ráadásul azok után, hogy együtt turnézott a Metallicával, úgy tűnik, hogy az együttes megirigyelte a stadionokat, ugyanis felkerült az albumra egy pofátlanul hatásvadász közönségénekeltető szám is, a Creature Lives, amiből valahogy kispórolták a zenét: fájdalmas Pink Floyd-idézetből, néhány pillanatra Kispálra emlékeztető befordulós gitározgatásból és béna indie-éneklésből gyúrták össze. Ezek miatt az, aki a korai Mastodont szerette, többnyire képtelen lesz megkedvelni a Hunter dalait. 

Az ötödik Mastodon-albumot  – meglepő módon – mégis egy-két  klasszikus klisé menti meg attól, hogy teljesen feleslegesnek nevezzük. A címadó számban például semmi mastodonos nincs, és valószínűleg pont ettől működik jól: egy kiváló progresszív rock- vagy metálszám. A gitárszóló is szépen kapcsolódik a hömpölygő alaphoz, semmi hivalkodás vagy harsányság nincsen benne. Az album legjobb száma viszont valószínűleg a leghétköznapibb is. A Sparrow, amit az együttes gyomorrákban meghalt könyvelőjének emlékére írtak, teljesen sima felépítésű, nyugodt, szinte Beach Boyst idéző szám. A gitárszóló pedig azért élmény, mert ezzel a torzítással mintha minden megpengetett hang azonnal robbanna is. Évekkel ezelőtt soha nem gondoltuk volna, hogy eközben a háttérben ilyen türelmesen el tudnak riffelgetni a többiek. Annyira tehát még mindig van ügyes a Mastodon, hogy egy-két régebbi fogást meg tudjon szerettetni velünk. Ha egy merészebb zúzással ezt a pszichedelikus progmetált nyomta volna végig, többre ment volna, mint így, hogy csak kiherélték vagy – ahogy mondani szokás – hallgatóbarátabbá tették a korábbi dolgaikat. A Hunteren így sajnos simán többségben vannak az üres és felesleges témák. 

Az most már  szinte biztos, hogy a Mastodon a Blood  Mountain után megunta a keménykedést, és úgy néz ki, hogy a Crack The Skye után megunta a komolykodást is, ezért összehoztak egy félig dilis, félig azért komoly lemezt. A Stargasm például Brann Dailor dobos szerint az űrbeli dugásról és elélvezésről szól, az Octopus Has No Friends címe pedig önmagában árulkodó. A korábbi nyakatekert konceptlemezekhez képest nyilván sokkal lazábbak. A zenében is ez tükröződik, csak ugye minek hallgatná az ember az önmagát szórakoztató Mastodont, amikor az az első három albumán olyasmit csinált a metál elemeivel, amit korábban még nem nagyon lehetett hallani – sokáig ugyanis valami ilyesmit jelentett a Mastodon. Ha viszont ennyire lazára vették a lemezt, akkor tényleg érthetetlen, hogy miért nem mentek tovább és írták az egészet kicsit hülyén lötyögősre. Persze simán lehet, hogy az együttes most csak kifújja magát, aztán megint nekiáll, hogy felpörgesse a metálvilágot; lehet, hogy tényleg csak levezetésnek szánta a Huntert. De inkább nem. Mindenesetre ez a zenekar első lemeze, ami a Billboardon eladási listán az első tízbe tudott kerülni (a Mahasz-listán pedig a 20. helyre), és idén valószínűleg így sem lesz egyetlen ellenfele. Szevasztok, Mastodon! C+