Permanens nyár: a Muscles bemutatkozó albuma A-

Jól esik elképzelni, hogy Ausztráliában mindenki boldog. Ezt a vélhetően hamis koncepciót kora gyermekkorom óta erősítgetik a különböző médiumok vazallusai.

Jason Donovan “hófehér fogak + makulátlan fehér gyolcsing a nyári napsütésben” kombójától időszakos hóvakságot szenvedtem, a cuki, legyező-frufrus lánnyal együtt jártam a Locomotiont, a hihetetlen vörös boglyát frizuraként viselő Yahoo Serious megismetetett ifjú Enisten kalandjaival – és amikor a Szívtipró gimiben a Kelet-Európából emigrált problem child, Stassy savanyú vadócból ellazult költőnővé változott, komolyan hittem: ott nem is lehet szomorkodni. Nyilván Nick Cave is csak azért írta meg gyötrő balladáit, hogy valahogy észrevetesse magát a mosolygó arcok tengerében, miközben titokban szenvedélyes szalontáncos és gumicukor-kollekciókat tervez.

Az ausztrál könnyűzene szereplői valóban ritkán engednek bepillantást lelkük sötét bugyraiba, nem a közös szenvedés, vagy a közönség felé gyakorolt szadisztikus gesztusok vezetnek a nirvánába. Inkább arról győznek meg: bárhova is mész, mindig magaddal viszed az időjárást. A gondkerülésben talán nem is jeleskedik most jobban senki, mint a debütáló albumát nemrég megjelentető Muscles. Az anyagot hallgatva biztos voltam benne, hogy a banda vidám egyetemistákból áll, akik a nyári szünetben Ausztrália festői tengerpartjait járják egy rózsaszínre festett fagylaltoskocsival, és esténként viccből számokat rögzítenk játékhangszerekkel és Casio-szintikkel. Nos, nem egészen – a Muscles egy darab, ártatlannak tesző cingár legény. Értek már hasonló csalódások, ezek legsúlyosbika az volt, amikor The Juan MacLeant albuma alapján szexi iskolai uniformisba bújtatott japán kislányok csapatának véltem, majd kiderült, hogy egy erősen kopaszodó, kigyúrt faszi az.

A Muscles hanganyaga, a Guns Babes Lemonade szeptember végén jelent meg a déli kontinensen, és egy bő hónap alatt tömegek kedvence lett világszerte. A recept egyszerű: ironikusan infantilis, vicces szövegek és fülbemászó szinti-dallamok. A francia elektro-house pofátlansága összeturmixolva mindazon blődséggel, amit a fogyasztói társadalom egy tinédzsernek nyújtani tud. “Ice cream is gonna save the day again”. Az első három szerzemény garantáltan rabul ejt mindenkit, majd kis lendületvesztéssel biztonságban eljuthatunk az album egyik legjobb számáig, a My Friend Richardig. Ám a fenenagy jókedv ezen a ponton kezd kissé terhessé válni. Nekünk közép-európaiaknak, a mi egyetemes pesszimizmuson szocializálódott, maró gúnnyal és melankóliával teli szívünknek ez már egy kicsit sok. Nálunk nincs permanens nyár, szörfdeszkát csak a Holtpont dvd-n látunk, így nehezünkre eshet a kitörő eufória e tömör hangkollázsait végighallgatni. Minden elismerésem azoké, akik nem léptetik tovább vagy húzkodnak bele a My Friend Richardot követő három számba. A végére azonban valahogy helyreáll a rend, a Futurekidz kézenfog és visszavezet bennünket az albumot záró Hey Muscles I Love You-ig.