Plankó Gergő – 2007.12.10. – http://quart.hu/cikk.php?id=2010

A posztrock kifejezést állítólag James Wolcott, a Vanity Fair és a New Yorker újságírója használta először a Creem 1975. júliusi cikkében Todd Rundgren vonatkozásában. Közszájon 1994 márciusa óta forog, amikor Simon Reynolds a Mojo magazinban ezzel a terminussal próbálta kifejezni azt, hogy a Bark Psychosis zenekar Hex című albumán “rockzenei eszközöket nem-rockzenei célok megvalósítására használ”. A szófordulat hamar önálló életre kelt, és egymástól akár beláthatatlannak tűnő távolságra lévő együttesekre is ráragadt. Posztrocknak kezdték hívni például a Slint-féle matekozást, a Tortoise dzsemmelését, a Mogwai búgását, a mindenfelé szárba szökkenő krautrockos, jazzes és elektronikus hajtásokat, továbbá bármit, amire nem volt találóbb címke. Lett belőle posztmetál is, úgy mint Explosions In The Sky vagy Isis. A kifejezéssel persze akadnak problémák, rögtön bele lehetne kötni például abba, hogy ugyan már vajon mi a rockzene célja, ehhez képest mik lehetnek azok a nem-rockzenei célok. Egy lehetséges riposzt: a rockzene fel akar rázni, a posztrock viszont éppen ringatni akar. Á, szóval a posztrock akkor tulajdonképpen ambient? Nem, de ideje elkezdeni a cikk érdemi részét.

Amiről eddig nem esett szó: a legtöbb lábnyom a posztrock dzsungelében a lassan, hosszan elnyújtva építkező, majd viharszerűen felkavaró tetőpontra érő alkotások ösvényén van, melynek Livingstone-ja a montreali Godspeed You! Black Emperor (továbbiakban GY!BE). A GY!BE vitte a legtovább a klasszikus zenei felépítést és megszólalást, és ők produkálták a leginkább szívet szaggató háborgásokat, jellemzően valahol számaik tizenötödik és tizenhetedik perce között. A fokozódó feszültséget, majd az apokalipszist gitárzúgással és hegedűvel teremtették meg, hol dobbal, hol dob nélkül. East Hastings című számuk a nagyszerű F#A#00 albumról szerepelt a 28 nappal később című filmben, 1999 júliusában ők voltak az NME címlapsztorija, egy alkalommal pedig terroristáknak nézték őket az Egyesült Államokban, amivel Michael Moore könyvébe is bekerültek. A kult-státuszon túli ismertség mégsem jött össze. Igaz, nem is tettek értek túl sokat azért, hogy reflektorfényben legyenek.

A cikkben szereplőek közül ugyan egy másik zenekar próbálkozik az éktelenül velőtrázó szívbemarkolással, a személyi azonosságok miatt mégis a Hrsta új lemeze elé kívánkozott ez a bevezető. A GY!BE egyik alapító tagja, Mike Moya (lásd még: Set Fire to Flames, A Silver Mt. Zion) hozta ugyanis össze a szanszkrit nevű bandát, mely posztrocknak ugyan posztrock, mégis teljesen másról szól, mint elődje. Az első szembeötlő különbség, hogy a legutóbbi, Ghosts Will Come And Kiss Your Eyes című lemezükön (akárcsak az előző kettőn) többé-kevésbé hagyományos szerkezetű és hosszúságú dalok szerepelnek. Persze ez azért posztrockos léptékkel értendő, több szám például egészen a drone ambient határáig merészkedik, a Kotori című számban a védjegyszerű háborgás is elszabadul, és tulajdonképpen az előbb hagyományosnak nevezett dalok is legfeljebb a pszichedelikus folk irányából lennének a popkánonba illeszthetőek, mégis, vannak az albumon például refrének, sőt, dúdolható dallamok is.

Ami miatt jó a Ghost Will Come…, az mégsem a relatíve könnyebb befogadhatóság, hanem az a különleges tulajdonság, hogy el lehet veszni benne. Az album ugyanis az atmoszférarock díszpéldánya, mely már a legelső hangjaival felépít egy konzisztens párhuzamos valóságot, amihez hűen ragaszkodik is a lemez végéig. Persze ez nem első hallgatásra kezd működni, kicsit szokni kell, de egy idő után nagyon bele tudja magát élni az ember.

Kísérteties orgona zúg fel, túlvilági textúrájú hangfátyol ereszkedik le, Mike Moya pedig olyan hangon énekel, hogy képtelenség legyen eldönteni, jót akar-e vagy rosszat. Ahogy hallgatom a lemezt, azon veszem észre magam, hogy ott vagyok egy nyirkos erdő mélyén szürkületkor a gomolygó ködben, és eltévedek. Tudom, hogy nincsen semmi a fák között, nincs ott se boszorkány, se más, és nem kell félni semmitől, de akkor is, mi volt ez a hang? Mi van ott, hogy jutok ki innen, hol vagyok egyáltalán? Eltévedek, mégsem érzem igazán fenyegetve magam, egyszerűen csak zavarban vagyok.

A végén persze elér hozzám a felszabadító érzés, hogy tényleg nincsen semmilyen gonosz erő a dalok mögött. Mike Moya jó ember, hiszen zárásként még a Holiday című Bee Gees-szám feldolgozását is elénekli, ez pedig biztosan jelzi a kivezető utat az erdőből, amin sikerül is kijutni, mielőtt még besötétedne. (A-)

(Ezek után szeretnék hallani a Sunn O)))–tól Zombies-, a God Is An Astronauttól Stones-, a Tortoise-tól pedig Bruce Springsteen-számokat! Hoppá, utóbbit speciel hallottam.)

Lényegesen direktebb módon teátrális, mégis legtöbbször teljesen rendben lévő az a zene, ami a világ legjobb, kitalált nyelven éneklő együttese, a Sigur Rós kezei közül kerül ki. Izland titánjai nem szégyellik legtöbb számukban újra és újra alkalmazni a lassúszép lassúszép lassúszép égszakadás-földindulás lassúszép lecsengés mintát, ami tényleg működik is nagyjából mindig. Szemléletesebben: egy Sigur Rós-szám általában olyan, mintha egy kíváncsiskodó pingvincsibe egyedül elindulna a végtelen jégmezőn, ahol sokáig semmi mást nem látna, csak fehérséget, aztán mintha feltűnne valami a távolban, amihez egyre gyorsabban közelíteni kezdene, aztán egyszercsak hatalmas robajjal egy narvál-bálna keverék törné fel alulról a jeget. A jégtábla ugyan a végén visszaáll az eredeti helyzetbe, de már semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Meglepetés általában nincs, pontosan tudható, mikor jön a csinnadratta és mikor az angyali béke.

Legutóbbi, Takk… című albumukon ugyan mintha tettek volna egy sarkiróka-fülnyi lépést a popdalok irányába, és ez a tendencia érzésem szerint lassan folytatódni is fog, a meghatározó azért még jó darabig a posztrock-világ lesz.  A régi Sigur Rós-rajongók örömére készült most el a Hvarf/Heim dupla-válogatáslemez, aminek első felén ki nem adott, illetve újra felvett számok, második felén pedig akusztikus verziók szerepelnek, a Von, az Agaetis Byrjun és a ( ) idejéből. A két koncepció közül az utóbbi könnyebben elintézhető. Már elméletben sem tűnik jó ötletnek a fent leírt hangzásvilág akusztikába ültetése, és nagy meglepetés nem is történik, az eredmény nem éppen felkavaró. Érdekes, hogy jelentős különbség általában nincs is az eredeti és az akusztikus változat között, mégis pont annyi hiányzik, ami amazt izgalmassá, emezt meg lehangolóvá teszi. Jónsi hangja ugyan nem változott semmit, de önmagában nem viszi el a hátán a produkciót. (Nem lehet viszont elhallgatni, hogy itt szerepel a Vaka, más néven Untitled #1 című szám, mely a hozzá tartozó videóklippel együtt valóban igen hatásos darab.)

A Hvarf-fél számaival más a helyzet, mert azok legalább összehoznak néhány kisebb hátborzongást a legjobb pillanatokban és a lassúszép részek is lassúak és aránylag szépek, érződik bennük a pingvincsibe végtelen magánya. Ha azonban valaki most ismerkedne a Sigur Róssal, mégsem ajánlanám neki ezt a válogatást, mert nem érezné át ugyanazt, mint mondjuk az Agaetis Byrjun hallgatásakor (“mintha Isten aranykönnyeket hullatna a mennyországban” – írta egy angol kritikus, akinek fellengzősségétől persze azonnal el is határolódom). Aki odavan az előadóért vagy a stílusért, ezt is szeretni fogja, de különösebb kárt akkor sem szenved, ha nem vesz róla tudomást, más szóval C+.

Két fokkal kevésbé híres, a maga körében azonban ugyanennyire kultikus izlandi exportcikk az experimentális posztrockban utazó Múm zenekar. A sajátos atmoszférát esetükben néha rafináltan minimalista, néha meseszerűen részletgazdag, mindig alapvetően elektronikus hangzásvilág teremti meg. Nemzetközi kultuszukat Yesterday Was Dramatic – Today Is OK című lemezüknek köszönhetik, egyes elméletek szerint azért, mert éppen akkor ismerte meg őket a világ, amikor a Boards Of Canada és Aphex Twin is passzivitásba vonultak, a Sigur Rós és Björk pedig gerjesztették az Izland-trendet.

A Múm-lufi aztán lassan, de biztosan ereszteni kezdett, ahogy a négy alapító tagból kettő, a Valtysdottir-ikrek (Kristín, akinek házastársa egyébként Avey Tare az Animal Collective-ből, illetve Gyoa) elhagyták a bandát, a rafinált minimalizmus helyett a dallamok kezdtek dominálni, a lemezekre kapott pontszámok pedig egyre alacsonyabbak lettek. Legújabb, Go Go Smear The Poison Ivy című albumukat már kifejezetten utálta a kritika, és ma már ott tartunk, hogy a Múmot leginkább csak szűk rajongói köre értékeli (mely kör megbecsült tagja volt John Peel is).

Rossz lenne hát az új Múm-lemez? Pedig kifejezetten ígéretesen kezdődik, megelevenedik egy egész jégföldi mesekönyv, bájos hanghatások bújnak meg minden sarokban, amiket épp kívánatos mértékben idegenít el egy-egy elektronikus zörej. A könnyed dallamokkal együtt mindez úgy hangzik, mint a Fantomas Suspended Animation című lemeze, csak itt nem gonosz, hanem jóindulatú és esetlen játékok szabadulnak el. Az első néhány szám töretlen érdeklődéssel hallgatható (az egyik például arról szól, hogy a békák addig szívták a füstöt, amíg fel nem robbantak), aztán a lemez harmada táján hívatlanul betoppan az Unalom. A váltás nagyjából olyan, mintha egy pogány északi törzs ünnepi rituáléjáról szóló dokumentumfilm átmenet nélkül átváltozna egy nagyvárosi bevásárlóközpont karácsonyi reklámvideójává. Innentől gyakorlatilag nincs ok tovább hallgatni a lemezt.

Jó, ez túlzás, a felszínt csákánnyal felfejtve meg lehet találni néhány jégbe fagyott ok-csírát, amiért mégis. Ilyen például az időnként már-már a Portisheadet idéző lüktetés, vagy egy-egy jó pillanatban felhangzó élesebb effekt. Ezzel együtt is (és figyelembe véve, hogy az első három dal tényleg egészen izgalmas) úgy tűnik, van abban jogosság, hogy a Múm-hájp kezd lecsengeni, mert ilyen produkcióra azért elég sokan képesek a világban. (C)