Lang Ádám | Dankó Gergő | Bárány Dávid | Rónai András | Inkei Bence | Szabó Benedek – 2011.05.02. – http://quart.hu/cikk.php?id=6201

Visszatér a Beastie Boys! Újra itt a Fleet Foxes! Még mindig velünk van Sophie Ellis-Bextor! Újjáalakult Kiss Erzsi! Köszöni, jól van a Wombats! Sőt, van olyan is, hogy Sin Fang! Hat lemezújdonságról mondjuk meg a Véleményünket!

Beastie Boys: Hot Sauce Committee Part Two

B

Várakozások: Ilyen ember akarok lenni, mint ezek a Beastie Boys-os csávók. Épp mire leáldozott az amerikai hardcore hőskora, már átmentették a punkos energiáikat a rapbe és elkészítették a műfaj ’80-as években legjobban fogyó lemezét, a szerethetően paraszt Licensed To Illt, majd összedobták a szakmai csúcsot jelentő, a hiphop Pet Soundsaként is emlegetett Paul’s Boutique-ot. A későbbi, tisztes időközönként kiadott lemezeiken aztán hol a sampleres megoldásokat helyezték előtérbe, hol visszanyúlva a zenekaros gyökerekhez, a hangszeres zene dominált. Bár a legutóbbi, Mix-Up című instrumentális album nem kapott túl jó kritikákat, a Beastie Boyst még mindig azok közé a ritka zenekarok közé szokás sorolni, akik több évtized után is teljesen vállalhatóak tudtak maradni, és – tegyük hozzá – úgy, hogy közben mindhárman családos emberek lettek. A Hot Sauce Committee első részét 2009-ben tervezték megjeleníteni, de Adam “MCA” Yauch betegsége miatt szünetre kényszerült a banda. A gyógyulás után olyan híreket kezdtek el terjeszteni, hogy annyira elkapták a fonalat, hogy a Hot Sauce Committee első részét félretéve rögtön a második részt fogják kiadni. Később a nyilvánosságra hozott számlistáról, amin az első rész dalcímei voltak egy megvariált sorrendben, kiderült, hogy akkor sem hagyja el a Beastie Boyokat a humorérzékük, amikor azt mondják, hogy jobbak, mint korábban. Lényegében erről szól az új lemezt promótáló kisfilm is, ahol a Fight For Your Right klipjének következményeit láthatjuk, amikor is a három sörlocsoló suhanc egyszer csak szembetalálkozik 25 évvel későbbi önmagával.

Eredmény: És a slusszpoén, a vicc a viccben, hogy ez a szembeállítás igazából nem is vicc. Úgy tűnik, a hc punkos és rapes gyökerek annyira széles játékteret biztosítanak ennek a három, ötvenhez közeledő, fiatalokat megszégyenítő figurának, hogy ezen belül még mindig képesek, ha nem is formabontó, de izgalmas, és iszonyú menő dolgokat csinálni úgy, hogy – elmondásuk szerint – nem is igazán hallgatnak új zenéket. Erős állítás, én mégis azt mondom, hogy Eminem vagy Mike Skinner is tovább maradhattak volna a csúcson, ha közük van a punkhoz – de ez mindegy most. MCA-ék a hecc-ködösítés mellett azt is elmondták az új lemezről, hogy a hangszereket és samplereket egyensúlyba próbálják hozni. Ezt az ígéretet már tisztességesen be is váltották, és míg a hangszeres maszatolás a Mix-Upon unalomba fulladt, itt – sokszor a legapróbb részletekig – tök rendben vannak a dolgok: vagányak az alapok, jól pörögnek a szövegek, szellemesen vannak bedobálva az effektek, stb. – egyszóval, sodor az egész. A lemez az egyszerre agresszív és a Daft Punk torzított szintijeit idéző, már-már táncolható Make Some Noise-zal indul, és ehhez hasonló dal a szintén slágeres, robothangokkal játszó Ok is. Aztán jók a dubos témák is; a Nonstop Disco Powerpack öntörvényű, komótos basszustémái, vagy főleg az album egyik slágere, a Santigold által énekelt, fúvósokat is bejátszó Don’t Play The Game I Can’t Win is jót tesz a Hot Sauce… egészének. Az alaphangot természetesen az egyenesebb hiphopos dalok adják, sokszor amúgy remek részmegoldásokkal, de itt van a korábbról már ismert, sodró punk-rap, a Les Majores Come Again is, hogy teljes legyen a kép. Simán lehetne B+ a lemez, ha csak ezek a teljes értékű dalok lennének rajt, de hosszú távon nem kifizetődő, hogy a második felére nagyon csapongóvá válik a műsor: van három félperces dalfoszlány, van egy instrumentális dal, (a félkésznek tűnő Tadlock’s Glassest nem is tudom, hogy tervezhették még anno lemezindítónak) aztán az idétlen Funky Donkey is simán elhagyható lenne egy nagyobb igényű lemezről. Másrészt viszont tök jó ez a suhancos, szertelen összevisszaság, ami, ha mást nem is, de annyit mindenesetre bizonyít, hogy öregedés nélkül is fel lehet nőni. Mondom, ilyen ember akarok lenni.

Kinek ajánljuk: Akiknek még nincs példaképük. (LÁ)

Fleet Foxes: Helplessness Blues

B+

Várakozások: “Visszafogott, csendes estékre való, fülhallgatóval, maximum 22 fokos hőmérséklettel, meg egy kis félkemény sajttal” – írtuk a seattle-i zenekar első nagylemezéről. Crosby Stills & Nash, Neil Young, Simon & Garfunkel, Fleetwood Mac – sorolta minden kritikus az egyértelmű hatásokat. A Fleet Foxes a hatvanas-hetvenes években kiforrott folkot, illetve folk-rockot – ellentétben például a Grizzly Bearrel – nem megújítva kívánta gazdagítani, hanem kissé anakronisztikusan – ugyanakkor bravúrosan – a letűnt kort megidézve. Ez olyannyira sikerült, hogy a kimunkált és monumentális kórusokra épülő lemezekről tényleg csak a régi bakelitek sercegése hiányzott az időutazás teljességéhez. Ennyire specifikusan hagyományos amerikai gyökerekkel rendelkező zene esetében a kellő alázat azt mondatja velem, hogy Magyarországról nehéz megítélni mennyire volt megérdemelt az az elképesztő kritikai és meglepő kereskedelmi siker, amelyben a zenekar részesült. Megértem azokat is, akiket a dalok patetikussága elriasztott, illetve akiket a nosztalgikusság untatott. Aki azonban hozzám hasonlatosan az “időtlen szépséget” hallotta a dalokban és csodálta a rendkívül fiatal Robin Pecknold hangját és kiváló dalszerzői képességét, az akár rajongásig szerethette a bemutatkozó lemezt és az azt kísérő ep-t. A sikernek megfelelően egész komoly rajongótábor várta a második albumot és bár ennek előkészületei 2009 óta zajlottak – a zenekar terveivel ellentétben – csak igen nyögvenyelősen, három év alatt sikerült elkészíteni. Jól jellemzi alkotási folyamat zaklatottságát, hogy Pecknold többéves kapcsolata is áldozatává lett a betegséggel, egy lemeznyi elvetett dallal, turnékkal és stúdió-problémákkal tarkított alkotói éveknek.

Eredmény: Az eddigi lemezekhez hasonlatosan a Helplessness Blues is egy lassú, himnikus dallal indít, mely szövegét tekintve előrevetíti azt, hogy a korábbiaktól eltérően sokkal földközelibb és személyesebb hangvételre számíthatunk. “So now I am older / than my mother and father / when they had their daughter / What does that say about me?” – így a generációs kérdés a lemez felütéseként, megadván az alaphangot az album címéhez hű egzisztenciális mélázáshoz, amellyel azért jóval könnyebb lesz azonosulni, mint az eddig jellemző szertelen és néhol zavaros dalszövegekkel. Saját bukolikus világképükkel megfogalmazva a Fleet Foxes a hegyekből a völgybe érkezett, ahol utolérte az ősz és a tűnődő tanácstalanság. A dallamvilágot, zenei hátteret tekintve már jóval kisebb a változás, de első hallgatásra csalódásként is érheti a hallgatót az, hogy nincs például a White Winter Hymnalhoz hasonlatos azonnali élmény, és csak egy-két momentum közelíti meg azt. “Less poppy” – fogalmazott az albumról ennek megfelelően Pecknold. Valóban: bár a hangszerelés és a kórusok kidolgozottsága, részletgazdagsága megmaradt, kevésbé hivalkodó, szárazabb dalok születtek a gondterhes évek alatt, melyek az eddigieknél is konzervatívabban követik az angolszász folk/americana zenei hagyományait. Igaz ez még a három tételes The Shrine/An Argumentre is, pedig egy valószínűtlen atonális szaxofon-szólóval végződik és szintén igaz a lendületes Bedouin Dressre is, amelyben keleties hegedű-téma színezi a Fleet Foxes hangzásvilágát. A néhány új szín ellenére a paletta összességében nem változott. A kérdés csupán az – és erre személyesen is kíváncsi leszek -, hogy tudnak-e a már említett Grizzly Bear harmadik albumához hasonlatos áttörést elérni, hiszen minden szépsége ellenére – ahogy a Stereogum kritikusa találóan fogalmazott – a Helplessness Blues egy nagyon uncool album, amely tulajdonképpen nem illeszkedik egy aktuálisan futó, sikeres trendbe sem.

Kinek ajánljuk: Zöld lugasok között, borospincében tépelődő széplelkű fiatalembereknek. (DG)

Sophie Ellis-Bextor: Make A Scene

B+

Várakozások: Többévnyi halogatás és már négy kiadott kislemez (Heartbreak, Bittersweet, Not Giving Up On Love, Can’t Fight This Feeling) után olyan sztárproducerekkel készült el a mindig elegáns és tökéletes megjelenésű Sophie Ellis-Bextor (aki 2000 nyarának legnagyobb slágerét is énekelte) lemeze, mint Calvin Harris, Armin van Buuren, Greg Kurstin vagy a Freemasons. A mostani dance-pop hullámhoz (lsd. Kylie Minogue vagy Britney Spears aktuális albumai) csatlakozó művésznő sikerét viszont sokak szerint megölheti a kiadó furcsa promóciós politikája, ugyanis az album már megjelent Oroszországban, illetve streamelhető az énekesnő Myspace-én is, viszont a stabilabb angliai rajongótábornak júniusig várnia kell.

Eredmény: Meglepően szórakoztató, élvezhető, jól összerakott és egységes album jött létre ahhoz képest, hogy egy producer sem működött közre kettőnél több számban. Mindegyik szám, még a Roisín Murphytől átvett Off & On is (az eredeti énekesnő előadásában itt hallgatható meg) teljesen az énekesnőre szabottnak hangzik, ebben nyilván közrejátszik az is, hogy tizennégyből tizenkét esetnél a dalszerzésben is közreműködött. További pirospont még, hogy a műfajhoz képest meglehetősen keveset effekteztek az énekhanggal, illetve hogy a “sztár dj-k” ellenére inkább a pop oldaláról közelítették meg a koncepciót. Az első nyolc szám abszolút sodró lendületű, megállíthatatlan buli, rengeteg slágergyanús dallal (a kislemezeken kívül a Starlightot illetve a Revolutiont fontos itt megemlíteni), tölteléknek csak a két utolsó előtti, átlagos elektropop Homewrecker és Synchronised tűnhet. Ezeknek igazi funkciójuk az lehet csak, hogy a hangulatot lehűtsék a katarzisszerű befejezéshez, a belassult Cut Straight To The Hearthoz, melynek producere, Dimitri Tikovoi dolgozott már Bextor előző albumán is, korábban pedig a Placebóval illetve a Goldfrapp-pel. Mindazonáltal néha megmutatkozik itt is a műfaj saját betegsége, hogy az albumon jól működő dalok (a single-k kivételével) önmagukban sablonosnak tűnhetnek. A másik érdekes pont Sophie (túlzottan is) kifinomult előadásmódja és brit akcentusa, amely néha nevetségessé tesz olyan szövegeket, mint pl. a “go everyone break a rule” (“Jöjjön mindenki és szegjen meg egy szabályt”) az album címadó számában. Azonban ezt a műfajt nem kianalizálni vagy értelmezni, hanem átélni kell, és ezt sikeresen közvetíti ez a lemez is.

Kiknek ajánljuk: Aki szereti, ha makulátlan, “igényes” és ápolt hölgyek énekelnek “igényes popzenét”. (BD)

Panchan: Édenkelet

B+

Várakozások: A Panchan Kiss Erzsi másik – talán nem harmadik – zenekara, esetleg projektje. Rajta kívül még három énekesnő szerepel benne: Szandtner Anna, aki az Egy Kiss Erzsi Zene mostani felállásában is benne van; Kovács Linda, aki korábban szerepelt az EKEZ-ben, saját jazz-zenekara is van, jó lemezzel; Dombi Kati, aki táncos és színész is az Artusban; továbbá két ütőhangszeres (Dudás Zsombor, Pápai István). Egyikük néha gitárra vagy bőgőre kap, több számban vendégeskedik más bőgős, egyben még harsonás is. A Panchan 2005 végén alakult, Kiss Erzsi színházi és bábszínházi zenéi ihlették; nem sokkal a tavaly őszi Egy Kiss Erzsi Zene-lemez után idén jelent meg a bemutatkozó albuma. Címe Édenkelet, mint ahogy a Panchan is azt jelenti, hogy éden, legalábbis Mexikóban, mondja a sajtóanyag.

Eredmény: Már a négy énekesnő + két ütős + néhány vendég felállás is mutatja, hogy a Panchan kilép a szűken vett popzenei keretek közül, amelyekkel az Egy Kiss Erzsi Zene eljátszik (ennek pozitív és negatív oldalairól lásd az Ugatóról írt kritikát). Ez pedig igencsak jót tesz a zenekarnak. Egy-egy, legtöbbször másfél-két perces szám egyetlen kis ötletet bont ki, a néhány hosszabb sem bonyolítja túl a dolgokat. Mindez a már megszokott “fiktív világzenei” világon belül marad: tehát hárman ismétlődő “virtuális nyelvű” alapokat énekelgetnek, egyvalaki pedig kalandozhat; az a kevés hangszer is inkább a repetitív kíséretet szolgálja. A világ nagyon jellegzetesen Kiss Erzsié, ami azt is jelenti, hogy megfér benne sok minden afrikai jellegű elemektől északi népzenét idéző dallamokig. Az, hogy nem kell pop(szerű) dalokat összerakni mindebből, azt eredményezi, hogy a verze-refrén-bridge és ilyesmik helyett tág terük van az énekesnőknek arra, hogy finomkodjanak vagy vagánykodjanak, kézenfekvő kis trükköket süssenek el vagy kísérletezgessenek. Így aztán a számok egyszerre kedves kis semmiségek, ennek minden előnyével, és többek is ennél a sok apró ötletnek köszönhetően. Kiemelkedő nagy pillanatok nélküli, ámde szerethető és élvezetes lemez ez, amilyet – most utólag látom – mindig is vártam Kiss Erzsitől.

Kinek ajánljuk: Aki szívesen kalandozik a világ nem létező tájain kedves énekesnők társaságában. (RA)

The Wombats: This Modern Glitch

C+

Várakozások: Emlékeztek még a Wombats együttesre? Igen, arra a három liverpooli suhancra, akik még “a szemétlerakó indie” utolsó hullámával kerültek a köztudatba, és akikkel tulajdonképpen semmi komoly baj nem volt, mégis csak egy volt a sok brit sztárjelölt gitárzenekar közül, még ha a Wombats nem is új Libertines akart lenni, hanem az akkor már lefutóban levő posztpunk-revival formanyelvét használta. Sőt, a Let’s Dance To Joy Division nem is volt rossz szám, akkori kritikánkban pedig azt írtuk, hogy “ami igazán elviszi a hátán a produkciót, az a fékezhetetlen és szó szerint lehengerlő energia, a kidolgozott, többszólamú vokálok meg az a néhány szellemesen elhintett szintetizátorhang”. Láthattuk a triót a Sziget Nagyszínpadán is a nem túl hálás kora délutáni idősávban, ahol nem is tudtak csodát tenni a kánikulában, az azóta eltelt pár év tanulsága alapján pedig biztos voltam benne, hogy a Wombats is el fog tűnni a Pigeon Detectivesszel és társaival együtt. Ehhez képest egyáltalán nem ez a helyzet.

Eredmény: Olyannyira nem, hogy a This Modern Glitch remekül szerepel a brit lemezeladási listán, csak a mindenkit lenyomó Adele két albuma előzi meg, és a Wombats single-jeinek sincs okuk szégyenkezésre (eddig három jelent meg a lemezről). Az együttes elmúlt pár évéről nagyjából annyit lehet tudni, hogy Matthew Murphy énekes-gitáros antidepresszánsokat szedett, a This Modern Glitch fogadtatása azonban remélhetőleg szükségtelenné tette a gyógyszereket. Szerencsére Murphy elég szórakoztatóan tálalja a nyomorát, de ettől még a hisztis éneke igen nagyban felelős azért, hogy ez a lemez nem tudja kiemelni a Wombatsot a másodvonalbeli indie dancepunk zenekarok közül. Pedig vannak fülbemászó dalok, de legtöbbször ezek sem okoznak maradandó élményt, de biztos jól lehet táncolni rájuk az indie diszkóban. A dancepunk mellett ott nyomul az elektropop is (a Techno Fan című szám tiszta Passion Pit helyenként), de ezek a számok nem igazán tudnak a zsánerben megszokott szint fölé emelkedni, leszámítva a Jump Into The Fogot. A figyelemre méltó inkább az, amikor kimerészkednek a komfortzónából: az Anti-D egy nagyzenekaros ballada (bár annak nem különösebb kiemelkedő), viszont a záró Schumacher The Champagne powerpoposan tökéletes refrénjéből kiderül, hogy a Wombats talán akkor sem lesz halálra ítélve, ha kinövik ezt az ugribugri dancepunkot egyszer.

Kinek ajánljuk: Hiperaktív fiataloknak, akik szeretnék, ha örökké 2008-ban lehetnének. (IB)
 

Sin Fang: Summer Echoes

C+

Várakozások: Lassan tíz éve, hogy Sindri Már Sigfússon egyszemélyes barkácspop-projektje, a Seabear bemutatkozó lemeze megjelent, szűkebb pátriáján kívül mégis csupán a 2007-ben kiadott, immár rendes zenekari felállásban rögzített The Ghost That Carried Us Away tette ismertté a hazájában előszeretettel csak “izlandi Beck”-ként emlegetett dalszerző nevét. Bár a párhuzam erősen sántít, annyiban mindenképpen megállja a helyét, hogy Sigfússon is rendkívül termékeny alkotó; a Seabear következő nagylemeze, a 2010-es We Built A Fire megjelenése előtt egy évvel újra szólókarrierbe kezdett, ezúttal Sin Fang Bous néven – a Clangour viszonylag jó kritikákat kapott, de a világot azért nem váltotta meg, talán mert egy kicsit olyan volt, mintha valami másodvonalas Animal Collective-kópiát hallgatna az ember. A folytatás ezúttal “Bous” nélkül, viszont újra zenekari közreműködéssel készült – a részben a Sigur Rós legendás stúdiójában, a Sundlauginban rögzített albumon a Seabear hangszeresei mellett a Múm tagjai is vendégszerepelnek.

Eredmény: Névtől és zenekartól függetlenül elmondható, hogy Sigfússon munkásságának kiemelkedő darabjait két csoportra oszthatjuk: apró, leheletfinom zörejekkel színezett, akusztikus hangszerelésű balladákra, illetve a katarzis nélküli szobazene esztétikáját elhagyó – vagy annak kereteit feszegető -, meglepően grandiózus popdalokra. Utóbbiból rögtön a lemez első harmadában hallhatunk is kettőt; a Syd Barrett-féle Pink Floyd és a kilencvenes évekbeli brit gitárpop hangulatát egyszerre idéző, szépségesen melankolikus Bruises az egyik legjobb szám, amihez idén szerencsém volt, a játékosan impulzív Because Of The Blood pedig a Sigur Rós-frontember Jónsi tavalyi szólólemezének legjobb pillanatait idézi. Sigfússon eddigi kiadványai közül egyébként is ez a mostani hozza a legmarkánsabban az elmúlt két évtized sztereotip izlandi hangzását – talán a közreműködők személye teszi, hogy sokszor a Múm későbbi lemezeinek hangszerelési megoldásai köszönnek vissza egy-egy dalban. Ez nem feltétlenül jó, ugyanis Sigfússon ezúttal is túl sokszor trafálja telibe a fent említett két daltípus közti senkiföldjét, ahol az értő precizitással megteremtett atmoszféra és a tradicionálistól eltérő struktúrák mögött bizony nemigen találunk emlékezetes számokat; az album a közepe felé bántóan ellaposodik, hogy aztán a záró harmadban a Choir és a Two Boys elegáns egyszerűsége bebizonyítsa, néha a kevesebb több. Ha a komplex ritmusképletek és egymásra halmozott hangsávok közt gyakran el is vész a valódi tartalom, ez a két ballada megmutatja, mennyire szép dolgokat lehet kihozni egy akusztikus gitárból és zongorából anélkül, hogy egy pillanatra is megbontanák a lemez egységét. Összességében viszont a Summer Echoes így is egy meglehetősen kompakt, de sokszor unalmas album, egy-két olyan dallal, amit szívesen újrahallgat az ember, de több olyannal, amit azonnal el is felejt.

Kinek ajánljuk: Aki szeretne egy gejzírt a hálószobájába. (SZB)