Gitár János – 2006.12.03. – http://quart.hu/cikk.php?id=567

Az eredeti showbusiness-ikon, Frank Sinatra Duets című albuma 1993-ban jelent meg, az idős intézménnyel mások mellett Aretha Franklin, Liza Minelli, Julio Iglesias és Bono énekeltek kettősöket. Az emberek milliószám vásárolták a terméket, így jött szokásba, hogy az amerikai popkultúra biológiailag kitartó legnagyobbjait duett-albumokkal ünnepeljük. Tony-t 19, Jerry Lee-t 21 kollaboratív dallal méltatja a kortárs utókor.

Tony Bennett: Duets – An American Classic
C+

Jerry Lee Lewis: Last Man Standing
A-

Az amerikai tömegkultúra e két dinoszaurusza közt kilenc év a korkülönbség – Bennett augusztusban volt 80, Lewis szeptemberben 71 -, pályakezdésük közt pedig még ennyi idő sem telt el: Bennett 1950-ben, Lewis 1954-ben készített először hangfelvételt. De ez a néhány év két, egymástól nagyon különböző kulturális világot választ el. Amikor Tony Bennett (született Anthony Dominick Benedetto) sztár lett, a pop még a felnőttek zenéje volt, nagyzenekarok kísérték a szólistákat, akik az európai műzene hagyományaira alapozó, itt-ott jazzes elemeket is beépítő – gyakran parádésan megírt – dalokat adtak elő az úri közönségnek. Fel sem merült, hogy a két part két nagyvárosán, New Yorkon és Los Angelesen kívül létezhetne országos érdeklődésre számot tartó showbusiness. Amikor Sam Phillips, a memphisi Sun Records tulajdonosa 1954-ben kiadta Elvis első lemezét, minden megváltozott, megszületett az elsősorban a tizen- és huszonévesek ízlésének megfelelő új tömegkultúra, bejöttek a földszagú vidéki zenék, a háromtagú, alig képzett együttesek, a szmokingos-nagyestélyis csillagok mellé megérkeztek a csípőrázó, hangszerszétverő, sikítozásindukáló vademberek, köztük is a legvadabb, Jerry Lee Lewis.

Az azóta eltelt bő ötven évben Lewis volt nemzetközi szupersztár (mint a korai rock-dalkincs meghatározó darabjai, a Whole Lotta Shakin’ Goin’ On és a Great Balls of Fire előadója), majd közvetlenül ezután botrányhős és erkölcsi hulla (bár az ő családjában állítólag teljesen normálisnak számított, hogy valaki elveszi feleségül a saját, 13 éves unokahúgát). Country-énekessé pozicionálta át magát, koncertek ezrein játszott, közben ivott, tablettázott, rákos lett, eltemette két fiát, továbbá viccből mellbelőtte zenekara basszusgitárosát. Bennett, aki éppen az 50-es évek végén készítette legjobb lemezeit – egyre kevesebb romantikus dalt, egyre több jazzt énekelt, Count Basie zenekarával dolgozott -, mindezzel szemben egyetlen majdnem-halálos kábítószer-túladagolást és néhány válást tud felvonultatni. A 60-as évek közepén került ki a fősodorból és 1995-ben, egy MTV Unplugged műsorral és lemezzel került vissza. Azóta ő Amerika kedvenc régimódi énekese, az eltűnt idő élő nyoma. Lewis státusza egyszerre magasabb és alacsonyabb: Bennett bevallottan a Frank Sinatra halálával megüresedett kulturális teret tölti ki, hatása, jelentősége eltörpül Lewisé mellett, viszont Lewis 95-ös comeback-albumával (Young Blood) nem indult újra a karrier.

Az új, a 80. születésnapot ünneplő Bennett-album a járt úton halad, hogy nagyjából oda érkezzen, ahol a Sinatra-féle duett-lemez (amin amúgy ő is énekelt) található: a producer ugyanaz az ősprofi Phil Ramone, a luxuskivitelű hagszerelés vonós tánczenekar és/vagy big band, a repertoáron amerikai standard-válogatott. Itt is van Bono és Barbra Streisand, Julio Iglesias helyett pediglen Juanes. Bennett nem csillog, de belátó, takarékos és elegáns – messze nem olyan katasztrofális, mint szegény, addigra szinte teljesen hangja nélkül maradt Sinatra volt annak idején a saját Duets-én. A többségükben a felnőtteknek szóló giccspopból érkezett partnerek (Elton John, Celione Dion, James Taylor, Sting, hogy a legdurvább példákat említsem) danolászása viszont többnyire úgy passzol Bennett laza, swinges stílusához – és az ehhez igazított kísérethez -, mint tehénhez a gatya. Egy-két olyan szám van csak a lemezen, ami bármit is hozzátesz az életműhöz, ami azon túl is jó valamire, hogy az embernek eszébe jusson meghallgatni egy-egy 45 évvel ezelőtti Bennett-darabot. A legjobb The Best Is Yet to Come sem falrengető, de legalább hallani, hogy a partnert, Diana Krallt nem feszélyezi a zenei közeg, s világít a dalból a szeretetreméltó önirónia. Ami korántsem mondható el arról az esetről, amelyben Tony Bennett és Paul McCartney, két igencsak megőszült és közismerten heteroszexuális férfiú azt búgja egymásnak a Very Thought of You-ban, hogy “my love!”

Amilyen nagyszabású, de alapjaiban végiggondolatlan és semmitmondó a Duets, annyira tele van elgondolkodtató utalásokkal, keresztreferenciákkal, leleplezésekkel, történelmi találkozásokkal és dolgok mindennapi rendje szerint nem magyarázható tér-idő anomáliákkal a Last Man Standing. A vendég- és dallistát nem a vásárlói célcsoport, hanem a főszereplő függvényében állították össze, ennek megfelelően a Led Zeppelin 1971-es, az 50-es évek rockjának emléket állító Rock and Rollja dekonstrukciójával indul a műsor: John Bonham legendás dob-intrója helyére Jerry Lee zongorás alap-bugija kerül. Az eredeti arról szólt, hogy a brit metálistenek mennyire tudatában voltak annak, honnan származik az ő zenéjük brutális/szexuális energiája. Ez a verzió meg kb. arról, hogy hiába  épült globális tömegkultúra a Sun és a Chess kiadóknál zenélgető pár proligyerek ötvenegynéhány évvel ezelőtti ötleteire, a legeslegjobban még romjaikban is személy szerint ők játsszák a rockandrollt. Gitáron segít Jimmy Page. Primér és profi, időtlen és teljesen korszerű, az év leghúzósabb kettő és negyed perce. De így szól az egész lemez: fényes, színes, de természetes, keresetlen a hangkép, dob, basszus, gitár, némi szaxofon és természetesen zongora. A 21 szám közé becsúszott két-három kellemetlenebb (Rod Stewartnak inkább Tony Bennett mellett a helye, Van Morrison Irish Heart Beat című dalát pedig tényleg hagyni kellett volna inkább), de marad elég élmény akkor is, ha ezeket skippeli a hallgató.

A mesterek-és-tanítványok viszonyrendszer végigvonul az albumon. Az Evening Gown szomorú country-bluesa eleve könnyfakasztó, de a hatalmas villanás az a pillanat, amikor a második versszak elején megszólal Mick Jagger: mintha egy olyan szám szólna, ami csak félreértésből maradt le a Sticky Fingersről. További csúcsok: a Neil Younggal közös, olyan-laza-hogy-mindjárt-szétesik-de-mégsem jellegű középtempós blues (You Don’t Have to Go)*, a Pink Cadillac című rockabilly-himnusz a dalt szerző Bruce Springsteennel, a mulandóságról szóló szép Twilight Robbie Robertsonnal, a makacsul hazafias Ol’ Glory Toby Keith-szel (aki elképesztően szórakoztató figurája a mai mainstream countrynak, egyszer majd mesélek róla). Bölcsek és mókásak a korban Jerry Lee-hez illő öregfiúkkal készült, az idő múlására beletörődő derűvel reflektáló darabok (George Jones-szal, aki beszól a magas hangokat megcélzó – és el is találó – Lewisnak, illetve Willie Nelsonnal), ám a kultúrfilozófiai pièce de résistance mégiscsak az, amikor JLL és Little Richard fergeteges bulitempóban lenyomja a Beatles zenekar I Saw Her Standing There című kompozícióját. Tényleg csak annyit mondanak ezzel, hogy ezt az egészet ők ketten (meg még egy páran) találták ki. S Jerry Lee elég alázatos ahhoz is, hogy még régebbre tekintsen, úgyhogy van egy ízes duett a blues-atya B.B. Kinggel, akinek a koncertjeire a padló alatt kúszott be gyerekkorában.

December 4-én volt 50 éve, hogy Elvis Presley – akkor már az RCA szupersztárja – Memphisben járt és beugrott nevelőegyesülete, a Sun Records stúdiójába. Ott éppen Carl Perkins dolgozott, aki mellé a kiadó tulajdonosa, Sam Phillips beültette zongorázni Jerry Lee Lewist. Elvis dicsérte a zenekart, aztán beállt zenélni, countryt és gospelt játszottak, pont arra járt Johnny Cash is, kicsit ő is vokálozott. Phillips kihívta a médiát, a másnapi újságban megjelent az azóta legendás kép és a cím: The Million Dollar Quartet. Már csak Jerry Lee él közülük, neki kell képviselnie a white trash rockerek első generációját, s íme, úgy zongorázik, mintha ez a fél évszázad egyáltalán nem telt volna el. Pedig neki, aki intenzív hitű keresztény, már húsz éves korában is lelkiismereti gondot okozott, hogy rockandrollt énekel, lévén az az ördög zenéje (Phillipsnek heves teológiai vitában kellett rávennie, hogy egyáltalán felvegye a Great Balls of Fire-t).

A Last Man Standing azért jó lemez, mert nem a kedvesen éneklő, szimpatikus öregúrről szól, hanem a galaktikusan tehetséges vademberről, akit nem hülyéskedésből becéznek Killernek. Tony Bennett egy vendég a sok közt a saját lemezén, csak abban különbözik a többiektől, hogy kevésbé zavarja a swing és minden számban szerepel. Jerry Lee Lewis albuma ezzel szemben egy olyan világban játszódik, amit ő maga teremtett, s amelyben egy pillanatig sem fér kétség hozzá, hogy lehet ő egy őshüllő, de minimum a kib***ott tyrannosaurus rex. 

*Brutális élmény, de ajánlott a YouTube-on megtekinteni JLL-t és NY-t, amint David Letterman műsorában előadják ezt a Muddy Waters-dalt, lévén mindketten úgy néznek ki, mint akiket már az elfekvő nővérkéi öltöztetnek. Jerry Lee papírról olvassa a szöveget, az arcokon nem sok kifejezés látszik, annál megdöbbentőbb, hogy a zene nemcsak hogy hibátlan, hanem kimondottan horzsol.